Huszonnégy

Amikor Robert Kyle-ba karolva a barátaik kíséretében belépett az Északi Csillagba, még a szája is tátva maradt a lenyűgözött csodálkozástól. A dekoráció minden elképzelését fölülmúlta. Az utolsó két napra Maya és Joseph őket is épp úgy kitiltották az étteremből, mint Pete-et. Egyrészt azért, mert szerintük balszerencsét jelentett, ha az ifjú pár idő előtt látja a dekorációt – hiába mondták nekik többen is, hogy az a babona nem egészen így szól –, másrészt azért, és azt gyanították, ez lehet a nyomósabb ok, hogy ne legyen láb alatt egyikük sem. Őszintén megvallva senkinek sem hiányzott, hogy elsősorban Pete-et ott egye a penész, és lábatlankodásával mindenkinek az idegeire menjen.

Így viszont számukra is meglepetés volt az ünnepi díszbe öltöztetett étterem. A bejáratot jégvirágokat formáló égőkkel és mélyzöld fenyőágakkal díszítették, amik úgy ragyogtak, mint az ereszekről alácsüngő jégcsapok a város éjszakai fényeiben. Bent, a díszteremben is hasonló csoda fogadta őket. Magyal és fagyöngy csokrokat helyeztek dekorációként a bordó terítőkre. Ezeket a textíliákat pedig szemet gyönyörködtető arany hímzés tette igazán látványossá. Az egyéb asztaldíszek is tökéletesen passzoltak Robert és Kyle vőlegény csokrához.

Ezt a csokrot természetesen nem úgy kell elképzelni, mint egy menyasszonyit, márcsak azért sem, mert egyik férfinek sem volt kedve az este alatt majdnem végig virágokat szorongatni. Egy virágárus ismerősük álmodta meg nekik, és karkötőként készítette el, így pedig a csuklójukra kötve viselték, aminek köszönhetően mind a két kezük szabadon maradt. Az ő csokruk fagyöngyből, csipkebogyóból, aprócska fehér és vörös rózsákból, illetve pici tobozokból készült. Robertnek még a szava is elakadt, amikor aznap reggel átvették, és felkötötték egymás csuklójára. A virágárus barátjuk pedig meghatódva figyelte őket, és a következő kijelentéssel bocsátotta útjára a vőlegényeket:

– Ne aggódjatok, mindent úgy válogattam össze hozzá, hogy az egész napot kibírják. Hajnalban viszont lehet, hogy a rózsák már megadják magukat.

Annyiból volt ez csak fontos, hogy ezt a két virág kompozíciót tervezték felhasználni a csokordobáshoz is. Ezt az igényüket el is mondták az ismerősnek, aki biztosította őket, hogy addig egészen biztosan bírni fogja. Sőt szerinte akárhányszor eldobhatják majd, az sem fog megkottyanni nekik. Szerencsére akárhányszorra nem volt szükség, csak arra, hogy egy-egy jól irányzott dobást kibírjanak.

Amikor Robert és Kyle megérkeztek, az anyakönyvvezető már a díszteremben várta őket. Mivel egyikük sem volt különösebben vallásos, nem szerveztek templomi esküvőt, tökéletesen megfelelt nekik a polgári. Még kellett pár perc, hogy a barátok, és a meghívott rokonok – bár ez utóbbiak annyira nem voltak sokan, szinte csak Kyle részéről páran –, elfoglalják a helyüket.

Végre elcsitult a nyüzsgés, és felhangzott a bevonulásra kiválasztott zene, egész pontosan a Sailor Moon című animéből a Moonlight Densetsu(*1). Robert gyerekkorának kedvenc rajzfilmsorozata volt – és utólag visszatekintve már úgy látta, hogy a sok csúfolódást és bántást is megérte rajongani ezért –, és amikor először látta a főszereplő lányt, Usagit a tévében abban a fehér ruhában a választottjával, Mamoruvel, már akkor elhatározta, hogy ezeket az elemeket valahogy majd belecsempészi a saját esküvőjébe is, már ha valaha eljut odáig.

És igen, ekkor tudatosult benne teljes súlyával, hogy sikerült. Mert nem elég, hogy talált valakit, aki mellett boldog, és aki minden hibája ellenére is szívből szereti, és akit ő is éppen ilyen önzetlenül szerethet, de mindent sikerült éppen úgy megvalósítania, ahogy annyi évvel ezelőtt álmodozott róla. Lopva végignézett Kyle-on és saját magán is. Választottja öltönye a rajzfilmsorozat Mamorujáét idézte modern megjelenéssel, mélysötét szürke árnyalatával és arany varrásával tökéletes komplementere volt Robert fehér öltözetének. Az övét Usagi fehér ruhája ihlette, így az ő ingén elegáns csipkék is helyet kaptak, az öltönyt pedig arany szegélyek, és szintén arany varrás tette tökéletessé. Mellettük a barátaik a mélykék ruházatukban tényleg lehettek volna a holdbéli hercegek udvartartása is.

Kóbor és Porcelán olyan jól nevelten ültek John és Dylan lába mellett, mintha mindig is erre nevelték volna őket. Magicket Robert tartotta a fél karjában, mert korábban akárhányszor próbálták másra bízni, a macska teljes kétségbeeséssel rángatta a pórázt, mintha örökre el akarnák szakítani a gazdájától. Még Jase mellett sem volt hajlandó megmaradni, pedig őt kedvelte a legjobban a baráti társaságból. Az orvos „kifejezetten” örült a kandúr kitüntető szeretetének, ugyanis menthetetlenül allergiás volt a macskákra. Abban bízott csak, hogy azt az egy estét épp úgy átvészeli majd, ahogy a többit is, amikor hosszabb időt kényszerült a szőrmók társaságában eltölteni.

Miután minden szem a vőlegényekre szegeződött, Kyle óvatosan megrántotta a karját, majd vezetni kezdte az anyakönyvvezető elé. Ott a két tanuval – Roberté Steve volt, Kyle-e pedig Paul –, helyet foglaltak az odakészített székeken. Miután mindenki elhelyezkedett, kezdetét vette a szertartás. Először az anyakönyvvezető mondott egy szívhez szóló beszédet az ifjú párról, amibe belefoglalt pár eseményt, amit a vőlegények osztottak meg vele még az utolsó egyeztetéskor. Igazából a beszédébe nem került semmi olyan, amit az ott jelenlévők ne tudtak volna róluk, mégis megható volt ezeket a számukra kedves eseményeket újra hallani egy megható felvezetőbe szőve.

Miután az anyakönyvezető ennek a végére ért, a fogadalomtételük következett. Először Kyle emelkedett szóra:

– Robert. Még mindig úgy emlékszem az első találkozásunkra, amikor Magickkel berontottál a rendelőbe, mintha tegnap történt volna. Emlékszem arra is, hogy milyen félreértéssel indult az ismeretségünk, és hogy mennyire örültem, amikor kiderült, mekkorát tévedtem veled kapcsolatban. Továbbra is úgy érzem, életem legjobb döntése volt, hogy aznap este nem zártam be öt perccel korábban a rendelőt, mint ahogy eredetileg terveztem. És azóta is mérhetetlenül boldog vagyok, hogy elég bátrak voltunk ahhoz, hogy tegyünk egy próbát egymással. Ugyanilyen kedves emlékem az is, amikor először mondtunk igen egymásnak arra, hogy együtt vagyunk, és onnantól közös az életünk. Soha még nem voltam olyan boldog, mint akkor tudatosult bennem, hogy akármennyi idő is adatott nekünk, azt együtt fogjuk eltölteni. Legalábbis egészen eddig a pontig azt hittem. De most rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Nem akkor voltam a legboldogabb, hanem most vagyok, most amikor itt állunk az életünk egy új fejezetének küszöbén. És akármin is kellett keresztül mennünk, hogy eljussunk ide, semmin sem változtatnék. Szeretlek Rob. Te vagy a másik felem, tőled vagyok egész, és te vagy az is, aki igazán tökéletessé tette az életemet. Te és Magick. Mert nem lehetne tökéletes ez az élet anélkül a fehér bundás tornádó nélkül.

Robert szemében a meghatottság könnyei csillogtak, hogy elrejtse ezeket, megpróbálta a karjában tartott macska bundájába temetni az arcát. Magick megérezhette ezt az érzelmi hullámzást, mert egy halk nyávogás kíséretében dörgölte busa fejét Robert arcának. A gazdi karja egyébként eddigre már kezdett kifejezetten zsibbadni a macska súlyától. Igazság szerint letette volna a földre, a cica ruhája ugyanis úgy készült, hogy volt belevarrva egy hám, amire lehetett pórázt csíptetni. A póráz végét Robert a nem virág díszes csuklójára akasztotta. Viszont úgy érezte helyesnek, hogy Magick a lehető legközelebb legyen hozzájuk a szertartás alatt.

Miután Kyle befejezte a saját beszédét, Robertnek kifejezetten vissza kellett fognia magát, hogy még ne boruljon Kyle nyakába, és még ne csókolja rá minden érzését az ajkaira. Ehelyett vett inkább egy nagy levegőt, és felkészült a saját fogadalom tételére. Remegő, el-elcsukló hangon szólalt meg:

– Kyle. Azt hiszem, az én beszédem nem lesz ilyen szép vagy összeszedett… Az igazság az, hogy vagy ötvenszer kezdtem bele, hogy összeírjam, miket fogok mondani. De mindig elvetettem ezeket, mert a szavak valahogy nem fejezik ki azt, amit érzek irántad, azt amit értem tettél. Nem csak most, már korábban is próbáltam elmondani neked, hogy mi mindent jelentett az, hogy beléptél az életünkbe. A legfontosabb talán az, hogy amikor megmentetted Magicket, akkor nem csak egy macskát mentettél meg, hanem engem is. Nem tudom, mi történt volna velem, ha akkor elveszítem. Ahogy azt sem, hogy hol lennék most akár nélküle, akár nélküled. Amióta együtt vagyunk, minden újabb nap igyekszem adni neked is abból a csodából, amit tőled kaptam. Mert aznap, három évvel ezelőtt, nem csupán megmentettél minket, de azt is megmutattad nekem, hogy milyen nem csupán létezni, hanem valóban élni. Éppen ezért szeretném hátra levő életem minden percét veled eltölteni, mert biztosan tudom, hogy akkor nem csak keresztül megyünk majd az életen, hanem mindent meg is élünk majd egymás társaságában.

Mire a beszéd végére ért, már Kyle szeme is meghatottság és igaz, őszinte szerelem könnyeitől csillogott. Az elhangzó fogadalmakat pedig felzúgó taps követte. Az anyakönyvvezetőnek minden tekintélyére szüksége volt, hogy el tudja csitítani azt az annyira nem nagy számú, de annál hangosabb vendégsereget. Miután pedig elhalt a taps, folytatta a ceremóniát.

– Most pedig a köztetek köttető szövegség jelképeként húzzátok fel egymás ujjára a gyűrűt!

Ez volt a jelzés Steve-nek és Paulnak, egy-egy aprócska párnával a kezükben léptek a két vőlegény mellé, ezeken pihentek a gyűrűk. Egyiket Robert, a másikat pedig Kyle felé nyújtották. Ők felvették róla a vörösarany karikákat, és felhúzták egymás ujjára.

– Ezek után megkérném a tanúkat, hogy aláírásukkal hitelesítsék az itt megköttetet házasságot. – Steve és Paul egymás után léptek az asztalhoz, hogy aláírják a súlyos anyakönyvet. Miután ez megtörtént, visszaültek a helyükre, majd az anyakönyvvezető ismét megszólalt: – Szeretnék én gratulálni elsőként az ifjú párnak – felvett az odakészített asztalról két pezsgős poharat, és átnyújtotta nekik, végül a harmadik ért nyúlt, ezekkel koccintottak az új házasság örömére. Miután ittak pár kortyot a díszes poharakból, az étterem alkalmazottai észrevétlenül elvitték ezeket az útból. Az anyakönyvvezető pedig a következőképpen zárta le a ceremóniát: – És végül, a házasság kötést megpecsételő első hitvesi csók sem maradhat el. Csókoljátok meg egymást!

Nem kellett nekik kétszer mondani. Kyle Robert felé nyúlt, kezét a tarkójára csúsztatta, úgy húzta magához egészen közel, hogy testük teljesen összesimult. Követelőzve csókolta meg választottját, aki szinte elolvadt a karjaiban, de egyetlen rezdülését sem felejtette el viszonozni. A világ is megszűnt körülöttük, miközben egymást csókolták, nem hallották az ismét felzengő tapsot és elismerő füttyöket sem.

🎄🎄🎄🎄🎄

A szertartás után következett a fotózás. Jase azt hitte sosem ér véget. A fotós, akit felfogadtak az eseményre, rettenetesen alapos munkát végzett, minden létező elrendezéssel készült az ifjú párról és a vendégekről fotó, amit csak el tudtak képzelni, sőt még annál többel is. Figyelte, ahogy a fotós ide-oda állítja Robertet és Kyle-t, és két oldalról köréjük rendeli a vendégeket, akár mindüket, akár csak párat közülük. De a végén senki sem maradhatott le a képekről. Eddigre már egészen biztos volt benne, hogy már nem csak neki kopogott a szeme az éhségtől, hanem az összes többi egybegyűltnek is.

– Jól van emberek! – vonta magára a figyelmét a fotós messze zengő hangja. – Ha valaki szeretne a saját telefonjával is fotókat az ifjú párral, akkor róluk szívesen csinálok még telefonos fotókat is.

Jase nem mert volna megesküdni rá, hogy nem hallott egy fájdalmas sóhajt felszakadni Robert mellkasából, és eddigre már Kyle mosolya sem tűnt teljesen őszintének. Tökéletesen meg tudta érteni őket, ő már azt is rettenetesen fárasztónak érezte, hogy csak nézte, ahogy a fotós instrukcióit követték az egyre újabb kompozíciókhoz. Ennek ellenére ki nem hagyott volna egy közös fotót velük úgy, hogy csak ő és Floyd álltak friss házas barátaik mellett, és természetesen akart egy olyat is, amin minden barátjuk rajta volt Dylan újdonsült párjával, a kutyákkal és macskával is.

Nem törődve sem a könyörgő, sem a villámló tekintetekkel, beállt a sorba, és amikor ő következett, azonnal el is mondta, hogy miket szeretne megvalósítani. A fotós gyorsan el is készítette a négyesükről az első fotókat, ez igazából senkitől sem igényelt különösebb erőfeszítést. Viszont a csoportkép már nem kevés logisztikát követelt a résztvevőktől és a fotóstól is, hogy mindenki rendesen rajta legyen a képen és megfelelően is látszódjon. Miután ezzel a fotósnak és Jase-nek is sikerült még nagyjából fél órával elnyújtani barátaik szenvedéseit, már tényleg mindenki megfelelően kiéhezve foglalta el a névtáblával megjelölt helyét.

Amíg arra vártak, hogy felszolgálják az előételeket és a levest, Jase elégedetten lapozgatta a telefonjával készült fényképeket.

– Nézd! Szerinted melyiket lenne érdemes elküldeni Eriknek? Nekem ez tetszik a legjobban – tolta Floyd orra alá a telefonját.

Ő pedig megfogta Jase csuklóját, hogy kissé távolabb tarthassa a szemétől a készüléket, olyanra, amiről még rendesen láthatja is a fotót. Majd inkább kivette a másik kezéből, hogy átpörgethesse ő is az összeset, mielőtt válaszol. Egyébként természetesen ő is éppen azt választotta, amit Jase is eredetileg mutatott neki.

– Szerintem is ez a legjobb – adta vissza a telefont.

Amíg körülöttük még helyezkedtek, nyüzsögtek az emberek, Jase elküldte a fotót Eriknek egy rövid magyarázattal, hogy épp a barátaik esküvőjén vannak. Közben végig magán érezte Floyd boldogságtól csillogó tekintetét. A másik is nagyon örült neki, hogy Jase visszakapott valamennyit az elvesztettnek hitt családjából. Legalábbis kapott karácsonyra egy testvért, akinek a létezéséről egészen addig nem is tudott.

A testvérek egyébként az eltelt napokban sok üzenetet váltottak, mintha csak minden lehetséges módon igyekeznének bepótolni a tőlük ellopott éveket. Erik nem mindig válaszolt azonnal, valamikor több óra is eltelt addig, mire üzenet érkezett tőle. De mind a ketten tudták, ezt az indokolja, hogy a fiú mindig igyekezett kiválasztani a legbiztonságosabb időpontokat, amikor jó eséllyel nem bukhatott le a szüleik előtt.

Most viszont hamarosan válasz is érkezett tőle:

Nagyon szeretnék én is ott lenni. Nem tudom, hogy ti terveztek-e hasonló esküvőt, de azt ki nem hagynám. Ha kell hetekkel korábban elszökök, csak hogy biztosan ott tudjak lenni.

Jase mellkasát megmelengette ez a válasz, még úgy is, hogy hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon erre. Persze, ő is szerette volna, ha Erik itt tudott volna lenni, sőt annak is örült volna, ha a majdani esküvőjükön fő helyet foglalhat el mellettük. De éppen ez volt a bökkenő. Konkrétan soha nem beszéltek Floyddal még arról, hogy összeházasodnának. Annak ellenére sem, hogy együtt akarták leélni az életüket. Ezt külön kimondani sem kellett, mert ehhez kétség sem fért.

Most egyébként jobban belegondolva Floyd mintha pár alkalommal próbálta volna nagyon óvatosan, nagyon rejtjelesen faggatni, de ezekre sosem tudott igazán mit válaszolni. Nem azért mert félt volna a jövőtől. Ha bármi másról lett volna szó, talán erőt vesz rajta a rettegés, de Floyddal kapcsolatban nem voltak kétségei. Igazából azért nem adott érdemi választ párja furcsa próbálkozásokra, mert nem érezte érdemi kérdésfeltételnek ezeket a virágnyelven megfogalmazott puhatolózásokat.

Erik üzenetére azért sem tudott válaszolni akkor, mert a ceremóniamester hangos felszólalásával magára vonta a jelenlévők figyelmét:

– Gondolom, már kellőképpen megéheztek a kedves egybegyűltek. De azt hallattam a konyhától, hogy még el kell törölgetniük a porcelánkészletet. – Nem mintha nem lett volna megterítve mindenki előtt. – Ezért amíg rájuk várunk, gondoltam, megnézhetnénk egy fotó összeállítást az ifjú pár életéből.

A végszóra két erre beszervezett ember gyorsan összekészített mindent a vetítéshez, és utána szinte azonnal a mostani alkalommal az Inuyasha – egy másik anime – egyik dalára el is indult a vetítés Klye és Robert közös életének eseményeit megörökítő fotókból. Jase és Floyd egymás kezét szorongatva, meghatódva nézték ezeket a képeket, és nem ők voltak az egyetlenek, akiket ennyire elvarázsolt a fotó összeállítás.

A ceremóniamester viszont nem hagyta nagyon elkalandozni a gondolatokat a vetítés végén, és ismét magához ragadta a szólás jogát:

– Úgy látom, a konyha még mindig nem végzett a porcelánokkal. Akkor adjunk nekik még egy kis időt. Mi lenne, ha játszanánk egyet?

Elégedetlen morajlás futott végig a jelenlevőkön, látszólag senkinek sem akaródzott felkelnie az asztalok mellől, legalábbis azután nem, hogy pont kényelmesen elhelyezkedtek, és épp végignéztek egy megható montázst a vendéglátóik életéből. A ceremóniamester viszont nem hagyta elbizonytalanítani magát, széles mosollyal az arcán Roberthez és Kyle-hoz fordult.

– Szeretném az ifjú pár segítségét kérni a következő játékunkhoz! Először is segítsetek minden egyedülálló úriembert, és hajadont a tánctérre terelni!

Nekik pedig nem kellett kétszer mondani, azonnal felkeltek a főasztal mellől, és a terem két irányából elindultak, hogy azokat a tánctérre tereljék, akik beleestek a ceremóniamester által felvázolt kategóriába. Voltak olyanok, akik nem kérették magukat, hanem azonnal kötélnek álltak, például Dylan és Cyril, akik láthatóan jó mókának tartották, de persze akadtak olyanok is, akik inkább ellenálltak. Például John, akit Steve-nek szinte fülön kellett fognia és maga után ráncigálnia.

Jase is inkább a második csoportba tartozott, sosem szerette a feltűnést, és villámló pillantásokkal igyekezet eltántorítani Floydot attól, hogy maga után húzza, de természetesen semmilyen sikert nem ért el ezen a téren. És mire egyáltalán hangos tiltakozásba foghatott volna, már ott is állt a tánctéren sokadmagával. Hazudott volna, ha azt állítja, tetszett neki ez a helyzet. Sőt, kezdett egyre nyugtalanabbá válni, ahogy a ceremóniamester a várakozók elé lépett egyik oldalán Roberttel, a másikon Kyle-lal.

– Akkor most szeretnélek megkérni titeket – nézett előbb a jobb majd a bal oldalán állóra, hangja bezengte a teret –, hogy vegyétek kézbe a csokrotokat! Ha ez megvan, fordítsatok hátat a vendégeiteknek! – figyelte, ahogy ők ketten engedelmeskednek neki, és csak ez után beszélt tovább. – A kedves jelenlévők eddigre pedig már kitalálhatták, hogy mi következik. Igen, a csokordobás! A szabályokat, gondolom, mindenki ismeri, egyébként nem bonyolítottuk túl: el kell kapnotok a csokrot. Ha pedig mindenki készen áll, akkor egy, kettő, és mehet!

A következő pillanatban több dolog történt egyszerre. Robert és Kyle egyszerre dobták el a csokrukat – természetesen csak azután, hogy csalva hátra pillantottak a válluk fölött, hogy konkrétan két barátjuk pontos helyét meglessék a célzáshoz –, majd megfelelő lendülettel elhajították a csokrokat. Ahogy azok a levegőbe emelkedtek, minden beavatott két nagy lépést hátrébb lépett az két kiválasztott mellől, így pedig a virágok csakis előre eltervezett módon a megfelelő kezekbe érkezhettek. Az egyiket így Jase, a másikat pedig Floyd kapta el.

Az előbbi néma sokkban meredt a kezébe érkezett virágkarkötőre, az utóbbi pedig nem vesztegette az idejét, a zsebébe nyúlt, és egy aprócska dobozt húzott elő belőle. Megfogta Jase egyik kezét, és elé térdelt. Eddigre minden zaj elhalt a teremben, mindenki lélegzet visszafojtva, feszülten figyelte a történéseket. Még Maya, Joseph és Cook is kilestek a konyhából, hogy láthassák, hogy sül el a terv.

– Jase – szólalt meg Floyd fátyolos hangon –, ha már úgy alakult, hogy teljesen véletlenül mi kaptuk el a csokrokat, szeretném megragadni az alkalmat, hogy megkérdezzem: ha már úgyis együtt akarjuk eltölteni életünk hátra lévő részét, hozzám jönnél?

Felnyitotta a dobozt, és Jase felé mutatta. Sötétkék párnán egy egyszerű platina gyűrű feküdt benne. Egyetlen lilás-sárgás kő díszítette, aminek az árnyalatát úgy választotta meg, hogy a másik kedvenc két színe legyen. Hetekig járt utána, mert a legtöbb ékszerész nem dolgozott ametirinnel(*2), ő viszont nem volt hajlandó engedni Jase kedvenc fél-drágakövéből. Kitartását viszont végül siker koronázta, mert talált egy mestert, aki el tudta készíteni a gyűrűt épp olyannak, amilyennek megálmodta.

Jase szemébe könnyek gyűltek, ajka remegett, és egy végtelenségig nyúló pillanatig jegesen nyilallt Floyd mellkasába a rémület, hogy talán túl sokat látott bele az utóbbi időben köztük lezajlott beszélgetésekbe, talán félreértette Jase nem igazán válaszait. Ennél rosszabb kimenetelt egyébként el sem tudott képzelni. Azt még valahogy elviselte volna, hogy minden barátjuk, valamint Robert és Kyle minden ismerőse, rokona előtt megszégyenül, de azt, hogy egy ilyen ostoba húzással tönkretette a barátai esküvőjét, azt sosem tudta volna megbocsátani magának.

Aztán véget ért ez a rettegett pillanat, és Jase arcán igazi, őszinte mosolyt terült szét. A legboldogabb, amit Floyd valaha látott rajta. Majd remegő hangon, könnyek közt válaszolt:

– Igen! Persze, hogy igen!

Szavait követően Floyd megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és arcán széles mosollyal húzta fel Jase ujjára az ametrin köves platina gyűrűt. Majd felemelkedett a térdelésből, karjába vonta a másikat, és mindenki előtt megcsókolta. Csókjukat tapsvihar követte, ami nem is halt le addig, amíg a ceremóniamester túl nem kiabálta a tapsot, és hangjával el nem érte, hogy Jase és Floyd elengedjék egymást.

– Halljunk szót, egybegyűltek! Hírt kaptam a konyhától, hogy sikerült mindennel elkészülniük! Térjen hát most mindenki vissza a helyére, és két fogás közt majd módot találunk arra, hogy mindenki gratulálhasson a szerencsés jegyeseknek!

Így kezdődött a vacsora, majd utána a hajnalig tartó mulatság.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jordan Arnold)

*1: Gyerekkoromban imádtam az animéket, és szerintem a Sailor Moon Moonlight Densetsu tökéletes választás egy esküvőre. Ha esetleg nem ismeritek, a lenti linken meghallgathatjátok.

*2: Egy olyan kristály aminek az egyik része ametiszt, a másik pedig citrin. Az ametiszt fele lila, a citrin pedig citromsárga. A színek milyensége a kristály belsejében található vas oxidációjának mértékétől függ, a citrin oldal oxidálódott, az ametriszt viszont nem. (Wikipédia)