Huszonegy

Az eltelt időben Jase-t folyamatosan gyötörte a lelkiismeret, amiért olyan gonosz módon viselkedett Erikkel. Így utólag visszatekintve, és természetesen Floyddal többször átbeszélve egyre csak erősödött benne a bizonyosság, hogy a fiú tényleg igazat mondott neki, és nem a szüleik unszolására járt el. Ez a kellemetlen szúrás egyre nőtt a mellkasában, így pár nap elteltével amellett döntött, hogy megpróbál vele még egyszer beszélni.

Szerencsére nem törölte még ki a telefonszámot, amit John szerzett neki, így, amikor úgy érezte, hogy talán Erik számára is biztonságos időben hívja – már amennyire még emlékezett a szüleik napi időbeosztására –, megcsörgette a fiút. Sokáig csöngött ki a telefon a túloldalon, és Jase már arra készült, hogy kinyomja a hívást, hogy majd valamikor később újra próbálkozzon, amikor kattant a vonal, és Erik végül felvette.

– Igen, tessék? – szólt bele, és hallatszott a hangján, hogy egyáltalán nem számított hívásra.

– Ööö… szia! Jase vagyok… Jason B…

– Szia Jase! – szakította félbe Erik kissé remegő, mégis meglepően határozott hangon. – Az az igazság, hogy meglepett, hogy hívtál.

– Ezen nem csodálkozom azok után, ahogy viselkedtem. Most akkor meg is ragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, sajnálom, hogy olyan tulok módjára viselkedtem veled. – Jase még félre is fordult, mintha az öccse láthatná a szégyenkezést az arcán. – De ugye nem hívlak rosszkor? Az én esetemben a szüleim tiltották, hogy bárkinek telefonáljak, vagy engem bárki hívjon, amikor otthon voltam. Mondjuk akkor még csak vezetékes telefonunk volt.

– Velem is elég szigorúak. – Jase kihallotta a beszédéből, hogy vigyorog. – De én megtanultam kicselezni őket. Persze, ha lebukok, akkor nagyon megbüntetnek majd.

Ennél több emlékeztető Jase-nek sem kellett, hogy ismét eszébe juttassa, miért is telefonált. Ezért azonnal a lényegre is tért:

– Jaj, igen, tényleg. Nem is akarom húzni az idődet, csak egyrészt tényleg bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért. És azt is meg akartam kérdezni, hogy adnál-e nekem még egy esélyt egy találkozóra.

Amikor a vonal túlvégéről csak némaság felelt, Jase kezdett azon gondolkozni, hogy talán legutóbb eljátszotta a lehetőségeit a fiúnál. Már épp szabadkozni kezdett volna, amikor Erik ismét megszólalt:

– Mikor? Nem lakom a városban, fel kell buszoznom oda. Ráadásul anyáék tuti nem engednek el ilyen közel a karácsonyhoz, ami azt jelenti, hogy el kell majd szöknöm. Eddig mindig megúsztam ezeket, mert ellógtam a suliból, és ne kérdezd, de hamisítottam igazolást magamnak, szóval nem nem tudnak róla… De most már téli szünet van, ilyenkor meg nem nagyon mehetek sehova…

– Nézd, Erik, nem szeretném, hogy emiatt bajba kerülj. Ha neked az jobb, akkor összeszervezhetünk valamit januárban is. Bár azt hiszem nagytesóként vagy mi, nem kellene lógásra bíztatnom téged – ajánlott neki kibúvót Jase, de a fiú nem élt vele.

– Ne viccelj! – lelkesedett fel ahelyett, hogy újragondolta volna a veszélyes játékot, amit játszott a szüleivel. – Már van egy ötletem, hogy fogom tudni megoldani. Majd megkérem az egyik barátomat, hogy fedezzen, hogy átmentem hozzájuk korrepetálni matekból. Azt biztos elhiszik. És akkor nem kell elhalasztanunk ezt a találkozót.

– Rendben, ha biztos vagy benne. – Jase nem volt száz százalékig meggyőződve, hogy ez a helyes eljárás, hogy Erik hazudni kényszerül a szüleinek. Nem is a hazugság ténye aggasztotta igazán, hanem a következményei a fiúra nézve, ha lebukik. Viszont a vállán ücsörgő kisördögöt sem tudta elhallgattatni, egyre azt susogta a fülébe, hogy azok után, amit el kellett szenvednie a szüleiktől, ennyit megérdemelnek cserébe. Azon nem akart merengeni, hogy mennyire lehet ő erkölcsi magaslaton velük szemben. Úgy meg különösen, hogy Erik bűnhődik majd az ő felbujtása miatt, ha bármi rosszul sül el.

– Ezer százalékig teljesen biztos! – lelkendezett a fiú.

– Szerencsére már szabin vagyok az év végéig, úgyhogy most nem kell teljesen hülye beosztásokhoz alkalmazkodnom. Csináljuk azt, hogy te kiválasztod, hogy neked mikor a legjobb, én meg alkalmazkodom.

– Igen, ez így jó megoldásnak tűnik. Írd meg akkor, as majd letárgyaljuk üzenetben a többit.

Végül ebben maradtak, és Jase megkönnyebbülve tette le a telefont. Aznap délután üzenetek formájában már meg is tárgyalták, hogy két nap múlva délelőtt találkoznak majd a Mindenizűben. Jase még meg is lepődött magán, hogy most nem töltötte el rettegéssel a gondolat, hogy Paul esetleg ott lesz, és kérdezősködni kezd, ki az a fiatalember, akivel együtt beültek a kávézójába.

De Johntól úgyis tudta, hogy legutóbb oda hívta a fiút, és bár akkor Paul épp nem volt bent, de a barista lányok biztosan értesítették az új vendég felbukkanásáról. Így pedig tényleg mi értelme lett volna titkolózni? Arról nem is beszélve, hogy ha szeretne valódi testvéri kapcsolatot kialakítani Erikkel ahelyett, amitől a szülei megfosztották őket, akkor úgyis elkerülhetetlen, hogy a barátai megismerjék az öccsét.

🎄🎄🎄🎄🎄

Minden elhatározása ellenére ismét némiképp idegességtől remegő gyomorral érkezett meg a találkozó helyére. Floyd persze felajánlotta, hogy elkíséri, de Jase ismét azt válaszolta neki, amit legutóbb is, hogy először egyedül szeretne beszélni az öccsével. De arról sem felejtette el biztosítani, hogy mennyire hálás azért, hogy az eredetileg tervezett munkarendjét teljesen újra rendezte volna az ő kedvéért. Ami egyébként még így is megtörtént, mert Floyd ragaszkodott hozzá, hogy éppen úgy ott legyen a közelben, mint a legutóbb, azon a rosszul sikerült találkozón.

Szerencsére Floyd feltalálta magát, úgyis el kellett intéznie pár dolgot ünnepi, illetve a barátaik esküvőjére készülődésként. Azt ígérte, megcsinálja ezeket egyedül, hogy Jase-nek ne legyen már rá gondja, hogy tudjon az öccsével találkozásra koncentrálni.

Aznap is a megbeszéltnél előbb érkeztek meg a Mindenízűhöz. Nem sokkal, talán egy negyed órával. Ezt az időt kihasználva Floyd még egy tíz percet ott maradt Jase-szel, igyekezett bátorságot önteni belé. Aztán még azelőtt távozott, hogy Erik befutott volna. Miután Jase egyedül maradt az asztalnál, akkor vette észre az üzenetet, amit Erik küldött neki. Mint kiderült, még várnia kell egy kicsit, mert a délelőtti havas időjárás miatt a fiú busza késett. Viszont Paul bent tartózkodott a kávézóban, így pedig beavatta ezt a barátját is élete legújabb eseményeibe, hogy valamilyen csoda folytán megtalálta az öccse, és hogy éppen őt várja.

Erik pedig mintha csak épp így időzített volna, akkor futott be, amikor Jase végzett az elbeszéléssel.

– Azt hiszem, most rajtam a sor megköszönni, hogy eljöttél – mosolygott a fiatalabb fiúra Jase, amint kihámozta magát a kabátjából és leült vele szemben.

– Ugyan ne viccelj! – mosolygott rá Erik. – Nagyon örülök, hogy végül elhívtál.

A formalitás után viszont kissé megfeneklett a beszélgetés, egyikük sem tudta, milyen irányban kellene elindulniuk. Jase úgy érezte, hogy jelenleg egyetlen közös témájuk van, és azok a szüleik, bár abban nem volt biztos, hogy miket és hogyan mondhat róluk Eriknek. Úgy érezte, hogy semmi jót nem tudna mesélni, viszont a fiú elejtett szavaiból abszolút úgy jött le a számára, hogy vele nem úgy bántak, mint a fiatal Jase-szel, szigoruk ellenére sem. Sőt, Eriket sokkal jobban szerették, mint őt. Az öccse is ragaszkodott hozzájuk a maga módján, még úgy is, hogy látta a hibáikat és kritikával is illette őket.

– Mit szólnál ahhoz, ha valamelyikünk mondana magáról valamit, aztán azzal adná át a szót, hogy kérdez valamit a másiktól? – vetett véget a beszélgetésre tett addig ügyetlen próbálkozásoknak Erik. – Ha gondolod, kezdem én.

Jase jobb ötlete nem lévén, bólintott, és hagyta, hogy a fiú mondjon először azt, amit akar.

– Először is azt szeretném elmondani, hogy beszéltem Johnnal, miután az első alkalommal annyira nem tudtuk megérteni egymást. – Arcán szégyenkező pillantással félrenézett. Jase pedig azonnal érezte, hogy meg kell nyugtatnia.

– Semmi gond – rázta meg a fejét. – John elmesélte nekem is, hogy találkoztatok. És szerintem jó ötlet volt hozzá fordulni. A nyugalom szigete tud lenni. Én is őt kerestem volna fel ebben a helyzetben.

– Tényleg nem zavar? – Amikor Jase ismét nemet intett a fejével, Erik felbátorodva folytatta. – Azt mondta, semmi olyat nem fog elmondani, amit te nem akarnál elárulni magadról… De ezt már úgy is tudod. Elmesélte azt is, hogy anyáék miért dobtak ki otthonról. És szeretném, ha tudnád, hogy engem egyáltalán nem zavar hogy… – Ahogy zavara erősödött, úgy kezdett egyre gyorsabban beszélni, és úgy kúszott fel ideges pír sápadt arcára. – És ne haragudj, hogy ennyire béna vagyok, de sosem beszéltem még senkivel ilyenekről… anyáékkal természetesen nem lehet… És most fogalmam sincs, hogy mondjam…

– Nem kell sehogy mondanod – mosolyodott el Jase, és még maga is meglepődött, hogy mennyire őszintére húzódtak a vonások az arcán. – Így is értem. És köszönöm. Rengeteget jelent. Viszont észrevettem, hogy mindig anyánkat említed csak. Ez velem is így volt. Mindig apa volt az igazán szigorú, velem néha kegyetlen. Mindig tőle kaptam a legfájdalmasabb büntetéseket. Amikor kitettek otthonról, akkor is apánk volt az, aki eldöntötte, hogy ez lesz, és anyánk némán csatlakozott hozzá.

Erik elkerekedett szemekkel hallgatta, majd amikor Jase a mondandója végére ért, visszavette a szót.

– Egyszer, amikor összejöttem egy lánnyal, és áthívtam hozzánk azzal az indokkal, hogy korrepetálom – elmerengő arcot vágott –, most így jobban belegondolva ez a korrepetálós hazugság eddig mindig tökéletesen bevált… de szóval… átjött a barátnőm, és nem matekot gyakoroltunk, hanem biológiát, ha érted, hogy mire gondolok. – Jase felvont szemöldökét és sokatmondó pillantását látva Erik vigyorogva folytatta. – És anya ránk nyitott, amikor limonádét hozott nekünk. Akkor már elég félre érthetetlen pózban voltunk, de szerencsére még nem dobáltunk le minden ruhát magunkról… És persze hatalmas patália lett belőle. A barátnőmet hazazavarták, miközben elmondták mindennek, és természetesen még aznap szakított velem üzenetben, amiért egyáltalán nem hibáztattam. És… apa akkor üvöltötte nekem magából kikelve, hogy mivel istentelen és parázna vagyok, megérdemelném, hogy kitegyen otthonról. És hogy ne kételkedjek benne, megteszi-e. És én hittem neki… És most már még jobban látom ennek a bizonyítékát, hiszen itt vagy te.

– Én nem kaptam tőlük második esélyt – ingatta a fejét Jase. – Téged egyértelműen megmentetted a helyzet, hogy egy lánnyal kaptak rajta. Így legalább attól nem kellett tartaniuk, hogy egy olyan korcs leszel, mint én.

– Még nem ismerlek igazán, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem vagy korcs, Jase – tiltakozott Erik. – Sőt kikérem magamnak, hogy bárki így beszéljen a bátyámról.

Jase ezt hallva akaratlanul felnevetett.

– Akkor is, ha a bátyád beszél így magáról?

– Akkor is. Pontosan. A tesóság alapszabálya, hogy a tesók kölcsönösen szidhatják egymást, de ezt senki másnak nem megengedett. Vili?

– Asszem vili – adta meg magát Jase is. Majd hogy végleg elterelje a beszélgetést a korábbi nyomasztó témákról, új kéréssel állt elő. – Inkább azt meséld el, hogy találtál meg, az egy érdekes történetnek tűnik. Korábban már belekezdtél, de nem igazán hallgattam végig.

– Hát, elég ügyetlenül is kezdtem bele. Most inkább az elejéről indulok. Nem volt egyszerű felkutatni téged – kezdett bele a magyarázatba csillogó szemmel Erik –, azok után meg különösen nem, hogy gyorsan kiderült, anyáéktól nem számíthatok semmi segítségre veled kapcsolatosan. Azt hiszem, nem mondtam még, de informatikus akarok lenni. Vagyis inkább etikus hacker, de ezt anyáéknak még nem mertem mondani. Nem hiszem, hogy értékelnék… De a lényeg az, hogy magamtól tanulok, hogy ösztöndíjat nyerjek jó messze tőlük egy híres egyetemre. De visszatérve… Ugye meséltem, ahogy találtam az albumot, és mielőtt megmutattam volna anyáéknak, kiloptam belőle két fotót rólad a biztonság kedvéért. És mint kiderült, nagyon jól tettem, mert az album nem élte túl. Aztán szereztem egy programot, ami fotók alapján legenerálja, hogy fog kinézni az adott illető évek múlva. Ezek úgy működnek, hogy minél több fotód van, annál jobb lesz a végeredmény. De nekem csak kettő volt, így pedig minden generálás kicsit eltérő felnőtt verzióval zárult. Ezért több képet csináltam, hátha lesz köztük egy olyan, ami viszonylag közel lesz majd a valósághoz. Ezeket képkeresővel próbálgattam a neten. És végül így találtalak meg.

– Legutóbb azt mondtad, hogy pár régi osztálytársamat kerested fel. Akkor velük nem jutottál semmire? – kérdezte némiképp bizonytalanul Jase. Nem tetszett neki a gondolat, hogy Erik esetleg hazudott neki.

– Nem igazán. De őket kerestem meg előrször. A gyerekkori fotókra is rákerestem, és így találtam pár osztályképet, meg osztálynaplót. De az az irány gyorsan zsákutcának bizonyult, mert egyrészt szinte azonnal visszajutott anyáékhoz, mert persze egy kis faluban semmi sem marad titok. Amikor megtudták, hogy kereslek, nagyon megvertek, meg hetekre szobafogságba zártak. Nem is érte meg ebbe az irányba indulni, mert az osztálytársaid csak annyit tudtak, hogy egyszer csak eltűntél… Az egyik barátod mondta, ha esetleg még élsz valahol, akkor biztos orvos lettél, mert mindig az akartál lenni. Ezért is voltam biztos benne, hogy téged találtalak meg, amikor a keresési találatok közt szembejött velem a kórházoldalon elérhető fotód. De… megkérdezhetem? Hogy nem kerültél elő sosem? Egy eltűnt gyereket csak keres a rendőrség is…

Jase megrándult ültében. Nem akart erről beszélni Eriknek. De ha akarnak bármit építeni kettejük közt testvérekként, annak őszinteségen kell alapulnia. Vett hát egy nagy levegőt, és belekezdett:

– Először csak kitettek az utcára a ház elé. Nagyon hideg volt. Emlékszem, hogy fázott a lábam, és nagyon folyt az orrom. Tizenkét éves voltam, nem mertem elmenni onnan. Azt vártam, hogy majd beengednek. De nem tették. Pár óra múlva kijöttek értem, beültettek az autójukba, és egy másik városba vittek. Nem ide, sokkal távolabb innen. És otthagytak. Pár hétig hajléktalanok közt tengődtem, és a nagyszüliem köztük találtak meg. Henry önkéntesként is dolgozott, hajléktalanokat látott el szükségkórházakban. Nagyon lebetegedtem, tüdőgyulladásom volt, és az egyik nő, aki igyekezett a gondomat viselni, amikor épp nem volt részeg, bevitt hozzájuk. A nő állítólag azt mondta nekik, hogy a szüleim drogosok voltak, akik túladagolásban haltak meg. Henry nem vonta kétségbe a szavát, hanem megmentett. Azt nem tudom, hogy intéztek nekem papírokat, és hogy fogadtak örökbe, de olyan gyorsan történt minden, ráadásul olyan beteg is voltam, hogy alig emlékszem valamire. Viszont sosem mertem rákérdezni az igazságra, mert mindig azt hittem, hogy ez egy varázs, amit ha feszegetni kezdek, szertefoszlik, és elveszítem őket…

Elhallgatott, az emlékek hatására pár pillanatra ismét annak a reménytelenül beteg, magára hagyatott gyereknek érezte magát.

– Sajnálom, hogy ez megtörténhetett veled, Jase – rántotta ki a bénító emlékek közül Erik hangja. – Tudom, hogy nem változtat a történteken, de utálom őket azért, amit veled tettek. Nem tudom, mennyit segített volna, ha ott vagyunk egymásnak… de úgy sajnálom, hogy nincs egyetlen közös emlékünk vagy fotónk se…

– Még – mosolygott elszántan Jase. – Még nincs. De semmi sem akadályozhat meg benne minket, ha amellett döntünk, hogy ezentúl benne akarunk lenni egymás életében.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Annie Spratt)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s