Húsz

John természetesen a Mindenízűbe beszélte meg a találkozót Erikkel. Egyrészt azért, mert viszonylag közel esett hozzájuk, másrészt azért – és ez volt a sokkal nyomósabb indok –, hogy Paul kávézója számára és Dylan számára is biztonságos környezetet jelentett. John hiába volt már majdnem teljesen rendben, még mindig kerülni igyekezett az ismeretlen helyeket, ahol nem tudta, milyen emberekre vagy váratlan zajokra számítson. Ahol nem ismerte a menekülési útvonalakat úgy, mint a tenyerét. És mivel Dylan is épp úgy vélekedett a nyilvános helyekről, ahogy ő, így kétszeresen is számításba kellett vennie az esetleges opciókat.

Erik egyébként nem váratta őket, amikor megérkeztek, ő már az egyik kényelmes, bársony szövettel borított fotelben ült egy nagyobb asztal mellett. Amint meglátta Johnt, felemelte a kezét, hogy intsen neki, de amikor tudatosult benne, hogy az őt követő gyerek és kutya a kísérete része, bizonytalanul megállt a keze a levegőben. Pár másodperc kínos mozdulatlanság után úgy döntött, hogy inkább visszahúzza karját maga mellé, végül pedig összefonta mellkasa előtt.

John figyelmét nem kerülte el ez a bezárkózó mozdulat, ezért villantott a kamaszra egy bátorító mosolyt. Kezét Dylan vállára tette, aki szintén megtorpant mellette. Mielőtt viszont az asztalhoz terelte volna a fiút, kissé közelebb hajolt hozzá, és halkan annyit mondott neki:

– Ha meggondoltad magad…

– Nem. Rendben vagyok – vágott a szavába Dylan, belefojtva mondandója többi részét. – Csak egy pillanatra elbizonytalanodtam. De menjünk.

John erre csak bólintott, és megtette a maradék pár lépést Erik asztalához. A kamasz bizonytalanul méregette őket, száját vékony vonalakká préselte, még csak köszönni sem köszönt. John nem vette magára, mosolyogva állt meg Erik előtt, és amikor azonnal be is mutatta Dylant:

– Erik, ő itt Dylan. Azért kértem meg, hogy kísérjen el, mert azt hiszem, segíthetne neked jobban megérteni Jase-t. A két kutya pedig Porcelán és Kóbor – mutatott előbb az egyik, majd a másik ebre. – Általában nem megyünk nélkülük sehova.

Erik szemöldöke erre a kijelentésre felszaladt egy kicsit, de továbbra sem szólt, csak feszülten figyelt. Az elhangzottakra is csak mereven bólintott. John igyekezett úgy tenni, mintha ez egyáltalán nem feszélyezné, próbálta oldani a feszültséget.

– Remélem, nem vártál ránk sokat. Rendeltél már valamit? – kérdezte a fiút, aki ismét csak egy fejrázással válaszolt. Mondania sem kellett semmit, John azonnal le tudta olvasni abból, hogy szégyenkezve félre fordult, nincs erre pénze. Johnt nem lepte meg, ha a szülei tudta nélkül szökött ide, csoda, hogy busz vagy vonatjegyre tudott pénzt szerezni. El is határozta, hogy meghívja. Dylannek úgy is ő fizetne mindent. – Kérsz valamit?

– Én… nem… nincs pénzem – nyögte végül Erik, és szégyen-pír szökött fel az arcára.

– Nem azt kérdeztem, hogy van-e pénzed – mosolygott rá John –, hanem azt, hogy mit kérsz.

– Valami csokisat – felelte még mindig bizonytalanul és szemlesütve a fiú. Biztosan az itallapot sem nézte meg, értelme sem lett volna, ha úgysem tudott volna erre költeni.

John erre csak nyugtázóan bólintott. Már tudta, hogy mit fog kérni neki. Ha a szülei semmit sem változtak Jase gyerekkora óta, akkor Erik egészen biztosan csak különleges alkalmakkor kóstolhatott csokit. Ki kell hát használni az alkalmat, hogy valami igazán istenit ihasson most. Miután elhatározásra jutott, Dylanhez fordult:

– És te?

– Azt, amit a kórházba hoztatok tavaly karácsonykor – felelte ő halkan. Nem mondta az ital nevét, csak sejtelmesen nézett Johnra. Tudni akarta, hogy emlékszik-e. Dylan tesztelte, de nem értette, miért. Viszont természetesen emlékezett rá, hogy mit vittek neki, ezért feltartotta a hüvelykujját, jelezve, hogy bízza csak rá.

A pultnál az egyik fiatal barista lány fogadta, aki egyetemi tanulmányai mellett dolgozott itt. És aki talán két éve többször megpróbálta felszedni Steve-et, amíg nem tudatosult benne, hogy ha történetesen épp nem is lenne senkije, akkor sem abba az irányba érdeklődik. Azóta viszont minden kellemetlen érzés eltűnt a hármójuk közül, mindannyian úgy tettek, mintha azok az ügyetlen próbálkozások meg sem történtek volna.

Ahogy John alaposabban körülnézett a kávézóban, arra a megállapításra jutott, hogy Paul aznap nincs bent. Bár talán már az is jól mutatta ezt, hogy a kocsija sem állt a parkolóban. Őszintén megvallva nem bánta, hogy aznap elkerülték egymást, és nem kell magyarázkodnia, hogy ki az új fiú, aki velük tartott. Bár biztos nem viselkedne tolakodóan, de John jobb szerette az ilyen helyzeteket elkerülni.

Mosolyogva leadva a rendelését, a kávék mellé kért mindenkinek egy-egy szelet süteményt is, majd visszatért az asztalukhoz. Már csak meg kellett várniuk, hogy kihozzák ezeket. Addig is mindenféle semmiségekről beszélgettek. Vagyis, John igyekezett jól terelni a beszélgetést, de az sem kerülte el a figyelmét, hogy Erik és Dylan is egyformán feszengenek. Az kezdte egy kicsit megtörni a jeget, amikor megérkeztek az italok és a sütemények.

Erik szinte azonnal szorongatni kezdte a bögréjét, mintha ez oldani tudná a feszültséget a tagjaiban. Dylan is hozzá hasonlóan visszahúzódóan viselkedett, így pedig egyetlen emberre maradt az, hogy ne kerülgesse tovább a forró kását: Johnra.

– Tudsz arról valamit – fordult Erikhez –, hogy Jase miért került ki a családodból?

Erik nem szólt, csak megrázta a fejét. John pedig elmesélt neki annyit, amit bárki megtudhatott róla, pár olyan dologgal kiegészítve, amiről úgy gondolta, Jase nem venné zokon, hogy megosztotta a fiúval.

– Arról tudtam, hogy egy idős pár fogadta örökbe – monda végül félénken, amikor John az elbeszélés végére ért. – De azt nem, hogy azért dobták ki otthonról, mert a fiúkat szereti.

Pillantása bátortalanul Dylanre siklott, mintha kezdené érteni, hogy John őt miért hívta ide. A férfi hangja szenvtelen, hideg volt, amikor ismét megszólalt. Ezt a kérdést fel kellett tennie, mielőtt engedte volna tovább folyni ezt a beszélgetést.

– Neked van ezzel bármilyen problémád? – Külön ki sem kellett mondania, hogy válasza határozza majd meg a találkozó további alakulását.

– Nem! – felelte azonnal hevesen és gondolkodás nélkül Erik. Talán egy kicsit túl hevesen is, de azonnal magyarázattal is szolgált erre. – Mármint… tudom, hogy vélekednek róluk a szüleim. Egész életemben azt hallgattam, hogy az olyanok a pokol tüzében végzik. És hogy én milyen jó gyerek vagyok, mert engem sosem tudott megkísérteni a Sátán… – Fényes hajába túrt. – Te jó ég, így hangosan kimondva olyan hülyén hangzik… Az igazság az, hogy sosem foglalkoztam ezzel igazán. Tudom, hogy milyenek, ahogy azt is, hogy nem fogok tudni változtatni rajtuk… Az osztályomba jár egy meleg fiú, ő az egyik legjobb barátom, sokszor tanulok náluk, néha ő is átjön. Anyáéknak meg sosem beszélünk ilyenekről, ők pedig nem gyanakodtak eddig.

Elhallgatott, mérlegelte következő szavait. De mivel láthatóan nem jutott jobb megfogalmazásra, csak hagyta, hogy úgy bukkanjanak elő a száján, ahogy jönni akarnak.

– A szüleink mindig szigorúak voltak. Hozzám, magukhoz… bárkihez a környezetükben. Sokszor tényleg irreálisak a világ és a többi ember felé támasztott elvárásaik. De azt sosem gondoltam volna, hogy a nézeteik fontosabbak, mint a saját gyerekük… Meg sem fordult a fejemben, hogy olyan gonoszak lennének, hogy képesek a saját fiukat kidobni az utcára…

El csuklott a hangja. Sikertelenül leplezni igyekezett, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de azzal, hogy pulóvere ujjával megtörölte az arcát, tökéletesen elárulta magát. John elmerengett azon, hogy próbáljon-e azzal enyhíteni ezen a fájdalmon, hogy azt mondja, nem gonoszok, csak a meggyőződésük a szeretetük fölébe kerekedett.

De amikor Dylan arcára siklott a pillantása, arra jutott, hogy az is a gonoszság egy definíciója, amit mondani készült. Hiszen a szeretetnek nem lenne szabad semmilyen feltételtől függenie. Ha pedig az embernek a lelke egy részét ki kellene tépnie és dobni magából azért, hogy elfogadják, az már nem szeretet. És Dylan végigjárta ezt az utat. Éppen ahogy Jase is. Az ő szenvedéseiket nem kisebbítheti azzal, hogy hamis szavakkal próbálja vigasztalni Eriket.

– Ezért is kértem meg Dylant, hogy kísérjen el. Minden különbség ellenére mégis hasonló dolgokat kellett neki is elszenvednie a saját szüleitől – folytatta John.

Vetett egy pillantást a mellette ülő fiúra, és elhallgatott annyi időre, hogy magához ragadhassa a szót, ha éppen szükségét érzi. Így Dylan maga dönthetné el, hogy mit szeretne megosztani a saját történetéből. Ő pedig vette a lapot, és halkan, de belekezdett:

– Én is meleg vagyok. Rólam tudták a szüleim. Sosem mondtam el nekik, maguktól jöttek rá. A meggyőződéseikben – formált idézőjeleket ujjaival – szerintem pont olyanok, mint a ti szüleitek. De engem nem kitettek otthonról, hanem bezártak. Magántanuló lettem, nem mehettem sehova, nehogy kiderüljön mi vagyok. Az egyik bejáró tanárom nyitva hagyott nekem egy ablakot, így tudtam megszökni. Jase-hez hasonlóan engem John és Steve fogadtak be. És az az igazság, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

Dylan szavait hallva John nem tudta megállni, hogy ne forduljon felé. Sosem vonta volna kétségbe, hogy a fiú mennyire ragaszkodik hozzájuk, mennyire szereti őket, mégis teljesen más volt ezt tőle hallani. John és Steve is életük egyik legjobb döntésének tartották, hogy befogadták Dylant, és semmilyen nyomás hatására sem másították volna meg ezt az elhatározásukat. Alkalom adtán majd elmondja ezt a fiúnak is, nehogy felmerülhessen benne, hogy a befogadói esetleg másképp gondolják. Amíg ő ezeket a gondolatokat forgatta a fejében, Dylan tovább beszélt.

– Ami viszont közös bennünk Jase-szel, az annyi, hogy engem sem kerestek sosem a szüleim. – John nem érezte szükségét közbe szúrni, hogy miután „szólt pár jó szót” az érdekükben a rendőrségnél dolgozó barátaiknál, Dylan szülei viszonylag gyorsan rács mögé kerültek kiskorú súlyos veszélyeztetése miatt, és még jó hosszú ideig nem kell attól tartani, hogy kikerülnek onnan. – Az én esetemben csak egy év telt azóta, hogy megmenekültem tőlük… és én már idősebb is vagyok, mint Jase akkor, de ha évek múlva felbukkanna valaki, aki azt állítja, hogy a testvérem, én rettegnék, hogy vissza akar csábítani abba a borzalomba, amiből megszabadultam.

– Te… te nem is akarnád megismerni a testvéredet? – kérdezte remegő hangon Erik.

– Azt nem állítom, hogy soha nem akarnám megismerni – rázta meg a fejét Dylan –, csak azt mondom, hogy nagyon rosszul érintene. Nem tudom megmondani, hogy évek múlva hogy reagálnék egy ilyen hírhez, de most jelen állapotomban csak azt tudom mondani, hogy még mindig rám tud törni a rettegés, hogy a szüleim eljönnek értem, és erőszakkal visszavisznek.

– De szó sincs erről! – Erik most először emelte fel a hangját. – Nem akarok semmit olyat csinálni, amivel ártok neki! Az sem érdekel, hogy a szüleink mit gondolnak, vagy mit szólnak hozzá! Én csak meg akartam ismerni a bátyámat! – Észrevehette magát, mert ezután ismét halkabban folytatta. – A szüleinknek nem volt joguk kitörölni minket egymás életéből…

John szava szegetten figyelte. Tökéletesen értette Erik fájdalmát és dühét, aki csak meg akarta találni a testvérét, hogy megismerhesse, hogy kialakíthasson vele valamilyen kapcsolatot, visszaépítsen valamit, amit érzéketlen, magukat többnek és jobbnak tartó emberek gyökerestől csavartak ki. De nem tudta elítélni Jase-t sem, aki tizenkét éves kora óta cipelte magával ezeket a helyre nem hozható töréseket a lelkében. Ha tanácsot kellene adnia Eriknek, csak azt tudná mondani, hogy legyen türelemmel.

– Szerinted mit tegyek? – fordult váratlanul ismét Dylanhez a kamasz. – Ha te lennél Jase, te sem akarnál tudni rólam?

– Nem hiszem, hogy erről lenne szó – ingatta a fejét a másik. – Szerintem, ha Jase mélyen magába nézne, ő is arra jutna, hogy tulajdonképpen szerencsés, amiért vetted a fáradtságot, hogy megkeresd. De azt neked is el kell fogadnod, hogy a régi bántások miatti fájdalmat és félelmet nem tudja kikapcsolni. Én sem tudnám. A helyében én is meg akarnám védeni magam az újabbaktól.

– Értem – sóhajtott végül lemondóan Erik. – Akkor ezek szerint nem tehetek semmit.

– Nem ezt mondtam – próbált bátorítóan rámosolyogni Dylan. – Azt akartam megfogalmazni, hogy adj neki egy kis időt, hátha átgondolja, és ő is arra jut, hogy csak veszíthet vele, ha esélyt sem ad.

Erik arcára akkor először ült ki őszinte, reménykedő mosoly. A két fiút figyelve John is megkönnyebbült. Ezek szerint jó ötlet volt Dylant magával hoznia, hiszen ő jobban szót tudott érteni a másikkal, mint a leszerelt katona tudott volna. Gondolkozott azon, hogy megígérje-e Eriknek, hogy megpróbál beszélni Jase-szel, de mivel nem akart hiú reményeket ébreszteni benne, ezért inkább amellett döntött, hogy nem teszi. Persze beszél majd a barátjával, és ha úgy alakul, és az eredményét is elmesélni a kamasznak.

🎄🎄🎄🎄🎄

Már hazafelé tartottak, súlyos, nyomasztó csend telepedett rájuk. John törte a fejét, hogy mivel vethetne véget ennek a hallgatásnak, de semmi használható ötlet nem jutott az eszébe. Végül az első dolgot mondta ki, ami az fejében megfogalmazódott:

– Még meg sem kérdeztük, mit szeretnél karácsonyra.

Amikor Dylan nem felelt, csak a döbbent némaság áradt felé, John vezetés közben oldalra sandított az utasülés felé. A fiú elképedve, hatalmasra tágult szemekkel nézett az irányába.

– Kaphatok valamit karácsonyra? – kérdezte hitetlenkedve.

– Persze, hogy kaphatsz – erősítette meg John. – Szeretnénk, ha jó lenne a karácsonyod, ehhez pedig az is hozzá tartozik, hogy olyan ajándékot kapsz, amire vágysz. De nem akartalak lerohanni, vagy nyomasztani ezzel…

– Nem, nem erről van szó – rázta meg a fejét Dylan. – A családom nem ünnepelte a karácsonyt. Igazából azt sem tudom, hogyan kellene készülnöm rá.

– Neked sehogy – mosolygott John. – Csak részt kell venned rajta. Steve-vel azt szeretnénk, ha ez az idei rólad szólna. Szóval, csak gondold át, még van időd.

A fiú irányába sem kellett fordulnia, hogy tudja, könnyekig hatódott a szavaitól. Kissé remegett a hangja, amikor ismét megszólalt:

– Azt hiszem, tudom, mit szeretnék.

– Mi lenne az?

– Egy közös ünnepet. És nem a karácsonyt. Mármint… ez most nagyon hülyén hangzik… de szeretnék valamit, ami csak a miénk hármunké. Mint egy szülinap egy normális családban.

– Okéééé… – nyújtotta el az utolsó szótagot John, és nem volt benne biztos, hogy érti a fiú kérését, ezért inkább rákérdezett. – Egy közös évfordulót szeretnél?

– Valami olyasmit, igen – csapott le a felkínált megoldásra Dylan.

– És van elképzelésed, hogy mikor legyen? Vagy mit ünnepelnél?

– Igen. Azt szeretném ünnepelni, amikor felajánlottátok, hogy legyünk egy család.

– Szóval december 25-ét. – A kijelentéssel egyidőben készített egy mentális feljegyzést is arról, hogy valamivel készülniük kell erre az alkalomra.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Tyler Nix)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s