Tizenkilenc

Aznap reggel épp Steve készített reggelit, John pedig sosem vallotta volna be, hogy mind Dylant mind őt hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el ez a helyzet. Az előbbi sosem volt konyhatündér – no nem a tehetség hiánya miatt, egyszerűen sokszor csak türelme vagy ideje nem volt főzni, ez alól pedig csak a hétvégék képeztek kivételt –, soha nem is titkolták, hogy az eddigi túlélésük egyetlen alkalommal sem kettejük sütés-főzés tehetségén múlott. Többször rendeltek közeli éttermekből, kifőzdékből ebédet, vacsorát, vagy hozták el az előre rendelt menüket az Északi Csillagból, mint amennyit számon tudtak tartani. Az viszont sosem volt kérdés, hogy John és Steve közül kibe szorult több tehetség

Dylant mindig is szórakoztatta ez az érdekes dinamika köztük, hogy John még a vizet is képes volt odaégetni néha, de próbálkozott, Steve-nek meg szinte erőfeszítés nélkül ment a legbonyolultabb fogások elkészítése is, csak általában energiát nem talált magában hozzá. A fiú próbálta elhelyezni magát a két férfi között, ő egy harmadik végletet képviselt. Sosem tanult meg ételeket készíteni, eleinte még egy szendvics is próbára tette, de John és Steve mindig kellő türelemmel álltak hozzá, és elszántan tanítgatták.

Ez a hiányossága – nevezzük nevén: életképtelensége – elvitathatatlanul a szülei hibája volt. Az apja épp úgy képtelen lett volna bármilyen apró étellel is ellátni magát, mint a fia. Amíg Dylan otthon lakott, sosem kérdőjelezte meg a rendszert. Az apja arra sem volt képes, hogy egy nyomorult tojást feltörjön, a fiú pedig sosem gondolta, hogy ennél azért illene önellátóbbnak lennie. A szüleinek az volt a véleménye, hogy egy férfinak semmi keresnivalója a konyhában, és egyébként is a nő feladata mindennel ellátni a ház urát.

Dylan nem akart olyan lenni, mint a szülei, és bár főzni még mindig nem tudott, egész nagy előrelépéseket tett abba az irányba, hogy ne halljon éhen, ha valami miatt sem John, sem Steve nem tud enni adni neki. Meg úgy alapjáraton sem hátrány, ha tud gondoskodni magáról. Ennek ellenére sosem utasította el, ha épp Steve készített reggelit. Tapasztalatai szerint nem is volt ennél jobb a világon.

Miközben elkészült egy adag amerikai palacsinta, Dylan épp azt mesélte a másik két férfinak, hogy érdemes volt megfogadnia John tanácsát… bár a beszélgetést nem is igazán ő kezdeményezte, az csak úgy elindult valahogy, aztán mentek a dolgok a maguk útján. És végül minden megoldódott, ahogy végre megtalálták a bátorságot, és végre őszintén beszéltek egymással, megvallva az érzéseiket és félelmeiket.

– Akkor, ha jól értem – ült vissza az asztalhoz Steve, és villájával Dylan felé bökött –, végre jártok?

– Igen, végre igen! – bólogatott hevesen, harminckét fogas vigyorral a fiú. – Sosem hittem volna!

– És akkor csak ilyen könnyen túllépett azon, hogy nem hetero? – faggatózott tovább az előbbi, és finoman oldalba könyökölte Johnt, amikor gunyorosan felhorkant. Dylan nem kommentálta, hogy ezek szerint rajtuk kettejükön kívül mindenkinek evidens volt Cyril érdeklődése, még úgy is, hogy a fiú saját bevallása szerint nem tudott volna nevet adni ennek.

– Azt mondta, sosem volt az. Csak azért próbált lányokkal összejönni, mert abban bízott, hogy akkor a szülei majd jobban szeretik. – Dylan arca elkomorodott, és sokkal halkabban tette hozzá. – Nem mintha ez így működne.

– Akkor ezek szerint továbbra is titkolózik a szülei előtt? – Steve-nek minden igyekezete ellenére sem sikerült kint tartania a rosszallást a hangjából.

Dylan görcsös szokásához híven kisebbre húzta magát, mint mindig, amikor bántásra számított. Ez persze egyik férfi figyelmét sem kerülte el. Mielőtt Steve magyarázkodásba kezdhetett volna, hogy egyáltalán nem úgy gondolta, mint ahogy elsőre tűnik, John megelőzte. Dylan vállára tette a kezét, tudta, hogy ez az érintés a jelenbe horgonyozza a fiút, és nem engedi majd pánikba esni.

– Ne vedd magadra – mosolygott bátorítóan Dylanre. Mielőtt tovább beszélt volna, vetett egy gyors pillantást Steve-re, azért hogy bátorságot merítsen az ő elszánt tekintetéből, és belekezdett. – Ez nem neked szólt, hanem nekem. Ezt még nem meséltük el neked, de amikor összejöttünk, mi mindenki előtt titkolóztunk. Nem csak azért, mert én katona voltam, Steve pedig a csapatunk tolmácsa, nem csak a bajtársaink elől, de a saját családunk és barátaink elől is bujkáltunk. Miattam, mert nekem így volt kényelmesebb. Nem vettem figyelembe, hogy ez Steve-et mennyire zavarja. Irónikus a dolog, de meg kellett vakulnom hozzá, hogy végre látni tudjam, mennyire bántottam ezzel.

– Ez tényleg így volt – igyekezett megerősíteni John elbeszélését Steve is. – Sajnálom, hogy nem jó hangot ütöttem meg veled. Mind a ketten tudjuk, hogy igenis vannak azok a helyzetek, amikor szükséges a titkolózás. A te eseted és ezek szerint Cyrilé is ilyen.

Ennek hallatán Dylan felderült és fel is bátorodott, egy kicsit még ki is húzta magát.

– Cyrilt sosem bántották úgy, mint engem – mondta mégis halkan, mintha fontos titkokat árulna el kettejükről. – Neki csak mondogatják, hogy ez nem jó így, hogy ez csak egy hóbort. És hogy senki sem fogja szeretni, hogyha ilyen dolgokkal divatol, és ilyen marad. De… engem nem zavar, hogy titkolózunk, nekem az egész életem abból állt, én rengeteget féltem, hogy elveszítem a családomat, vagy hogy az idők végezetéig a pokolban fogok égni… És nem akarom, hogy ő is féljen… Ha ettől jobban, vagy nagyobb biztonságban érzi magát, akkor én biztos nem kényszerítem arra, hogy mondja el bárkinek, akinek nem akarja.

– Szerintem teljesen helyesen állsz hozzá – bólintott elszántan Steve.

Mielőtt viszont befejezhette volna a gondolatot, megszólalt John telefonja. A váratlan hangtól és rezgéstől összerezzent, majd azonnal a zsebébe nyúlt. Steve felvont szemöldökkel, rosszallóan méregette, hiszen az volt az egyik családi szabályuk, hogy a közös étkezésekkor nincs helye hívásoknak. John viszont ezzel nem törődve szinte reflexszerűen nézte meg, hogy ki keresi. Arcán meglepettség és talán némi döbbenet is megjelent, amikor meglátta a hívót.

– Bocsánat, de ezt fel kell vennem – állt fel az asztaltól, és ment kicsit arrébb. Steve és Dylan sokat mondóan néztek össze. Hiába nem akartak hallgatózni, John mondandóját akkor is hallották az amerikai konyhás nappaliban.

– Szia, Erik. Mit tehetek érted? – elhallgatott arra az időre, amíg hallgatta a vonal túloldalán beszélőt. Pár perc múlva szólalt meg ismét. – Értem. Sajnálom, hogy nem sült el jól a találkozás Jase-szel. Szívesen adnék tanácsot, hogy mit kellene tenned, az az igazság, hogy most minden rajta múlik. Ha több időre van szüksége, akkor kénytelen vagy várni, amíg készen nem áll.

Ismét elhallgatott. Arcán látszott, hogy alaposan mérlegeli a hallottakat. Steve és Dylan is egyre feszültebben figyelték John minden rezdülését. Erik nevének említéséből tudták, hogy Jase váratlanul testvérével beszél. John még aznap elmesélte nekik a találkozást, ahogy azt is, hogy mennyire megviselte az orvost.

– Nem tudom megmondani neked, mikor fog készen állni, vagy hogy valaha eljön-e ez az idő. De megint csak az tudom mondani, hogy ki kell várni. – Újabb hallgatás, majd John elgondolkodva folytatta. – Tudom, hogy nem könnyű megérteni, vagy elfogadni, hogy Jase miért viselkedik így veled. De azt hiszem, talán tudok ebben egy kicsit segíteni.

Ezek után még megbeszéltek egy találkozót aznap délelőttre. Amikor pedig letette a telefont, Dylan értetlen, és Steve kérdő tekintetével találta szembe magát. Nem menekülhetett, John kénytelen volt töviről hegyire nekik is elmesélni a hívás azon részét, amit a másik kettő nem hallhatott, hiába lehetett viszonylag könnyen kitalálni az elhangzottak egy jó részét. Majd beszámolt arról is, mennyire rosszul sikerült Erik találkozása testvérével.

– Szóval vele beszéltem meg találkozót – fejezte be John, majd Dylanhez fordult. – Elkísérsz, amikor találkozom Erikkel?

A fiú szeme hatalmasra nyílt a csodálkozástól, és pár pillanatig csak értetlenül pislogott.

– Én? – préselte ki magából végül ezt az egyetlen szót.

– Igen – bólintott John is most már jóval bizonytalanabbul. – Persze nem kell eljönnöd, ha nem éreznéd magad kényelmesen. Ez nem kötelesség vagy kényszer. Én csak… arra gondoltam, hogy talán, mivel egykorúak vagytok, talán tudnál mondani pár dolgot Eriknek, amitől kicsit jobban megérti, hogy mi játszódhat le Jase fejében. Persze csak akkor, ha úgy gondolod, hogy tudsz mesélni pár dolgot a saját megpróbáltatásaidról. – Miután Dylan csak nem mondott semmit, csak mered maga elé, John inkább a visszakozás mellett döntött. – Így jobban belegondolva… lehet, hogy tényleg nem jó ötlet. Felejtsd el, hogy megkérdeztem.

John visszaült az asztalhoz, és Steve is csatlakozott hozzá. Csak Dylan maradt a fal felé fordulva, mintha továbbra is mérlegelné a hallottakat. Végül visszafordult a két idősebb férfi felé, arcán látszott, hogy döntésre jutott, mégis inkább egy kérdést tett fel:

– Szerinted segíthet neki? Mármint úgy értem… lehet, akkor hogy jobban tud majd beszélni Jase-szel?

– Nem tudom – ingatta a fejét John. – De bízom benne, hogy igen. Hasonló dolgokon mentél át, mint ő. És azt itt leszögezném, hogy nem kell semmi olyat mondanod, amit nem akarsz. És ha úgy érzed, hogy túl sok, bármikor azt mondhatod, hogy elég volt, és akkor felállunk és eljövünk.

– Porcelán eljöhet? – jött a következő kérdés.

– Természetesen. Sehova sem mennénk nélküle.

– Akkor benne vagyok. De meggondolhatom magam?

– Bármikor – bólintott John. – Ha induláskor, akkor induláskor. De ha már a találkozó helyén, akkor ott, és nem kell be sem jönnöd.

– Rendben. Akkor megpróbálok segíteni.

– Nagyon köszönöm.