Tizennyolc

– Mi a helyzet veled és azzal a barátoddal? Cyril, ugye? – rázta fel Dylant John érdeklődő hangja reggeli közben.

Megállt szájában a kanál, ahogy a kérdezőre emelte tekintetét. John volt a legfontosabb személy az életében, aki egyszerre lépett bele az idősebb testvér, nagybácsi, de talán még egy igencsak furcsa apa-szerepbe is. Éppen emiatt általában sosem zavarták a kérdései, mindig mindenre igyekezett válaszolni neki, hiszen tudta, ezekkel sosem akar rosszat neki, és soha nem fogja ellene használni a kapott válaszokat.

Most mégis késként járta át mellkasát ez az érdeklődés. Mit kellett volna mondania? Hogy minden rendben van velük? Ezzel végülis nem állítana valótlant, mert még mindig a legjobb barátok voltak. Az meg, hogy ő szeretne többet ennél, de a teljesen hetero Cyril esetében erről álmodozni sem nagyon látta értelmét, az az ő baja, nem? Azt semmilyen körülmények között nem akarta megemlíteni, hogy az utóbbi napokban mintha Cyril került volna.

Egészen pontosan azóta, hogy Dylan kiborult Thyme bemutatkozásán. Azóta valahogy mindig közbejött neki, pár szónál többet nem is igazán tudtak beszélni. Nem tudta hova tenni ezt a távolságtartást. Ha hatalmában állna visszament volna az időben, hogy a nyelvére haraphasson, és megakadályozza magát abban, hogy nekiessen Thyme-nak. És akkor nem terhelte volna túl Cyril tűrőképességét sem azzal a háborgó érzelemhalmazzal, ami Dylan maga volt.

– Jobban szeretem, amikor Steve csinálja a reggelit – tolta el maga elől a pekándiós sós zabkását. – Kinek jut eszébe sósra csinálni ezt az izét?

Nem gondolt bele, hogy szavai esetleg sértőek lehetnek John számára. Csak menekülni akart az érzelmi felszültség elől, nem akart Cyről beszélni. Még arra sem volt agykapacitása, hogy azzal nyugtassa magát, hogy egyébként meg sem mondott semmi olyat, mi ne lett volna igaz a zabkásával kapcsolatban. Dylan fejében ez egy édes étel, éppen ezért minden alkalommal kisütötte az ízérzékelését az, ahogy John elkészítette.

– Mindenképp jelzem neki, hogy ezentúl ne merjen túlórázni reggelente – nevetett fel az idősebb férfi. – Legalábbis úgy ne, hogy nem hagyott neked reggelit bekészítve.

Dylan döbbenten emelte Johnra a tekintetét. Nem is értette, min lepődött meg, hiszen mindig átlátott rajta, amikor valamit igyekezett elleplezni előle. De nem most. Az idősebb férfiből csak az őszinteség áradt. Nem is kellett volna attól tartania, hogy magára veszi csípős szavait. Ennek ellenére mégis kisebbre húzta össze magát, és úgy préselte ki magából:

– Sajnálom. Nem úgy gondoltam.

– Tudom – vonta meg vállát John, és továbbra sem látszódott neheztelés rajta. Egy szent megirigyelhette volna a türelmét. Legalábbis Dylannek ez volt a véleménye róla. Az viszont határozottan bosszantotta benne, hogy nem lehetett eltéríteni a kérdezősködéstől, ha egyszer a fejébe vett valamit. Ahogyan most sem. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

Mi is volt a kérdés? Erőltetnie kellett a memóriáját, aztán persze csak eszébe jutott. Ha tehette volna az asztal alá bújik, ennyire nem akart válaszolni rá. De mivel tudta, hogy csak akkor szabadul, ha mond valami hihetőt, erőt vett magán:

– Nem tudom, pontosan mire vagy kíváncsi. De megvagyunk. Legjobb barátok, meg minden.

– Wow – szaladt fel John szemöldöke. – És ezt ő is tudja?

– Mit? Azt hogy barátok vagyunk? Igen, különben nem lógnánk együtt most is minden szabad időnkben a téli szünetben. – Ez persze az utóbbi napokra nem volt igaz, és Dylan nem akart mélyebben belemenni abba, hogy John ebből észrevett-e bármit.

– Akkor inkább átfogalmazom a kérdésemet. Mikor akarsz beszélni vele?

Hát ennyit arról, hogy akármi is elkerülheti John figyelmét. Dylan valószínűleg akkor sem tudna eltitkolni előle semmit, ha az élete múlna rajta.

– Mégis miről? – vágott a szavába indulatosan Dylan, az egyetlen módon reagált, amire képes volt, amikor valami olyannal került szembe, amire neme volt ráhatása. Kirobbant belőle a feszültség. Minden pillanattal egyre jobban utálta ezt a beszélgetést. De Johnt persze semennyire sem tudta eltéríteni a kérdezősködéstől.

– Nem is tudom, mondjuk arról, hogy a te számodra egyértelműen fájdalmas, hogy csak legjobb barátok vagytok. És hogy te szívesen tovább lépnél…

– John! – Dylan már meg sem próbálta leplezni mennyire zavarja ez a beszélgetés. Nem is értette, hogy a másiknak miért kellett ezt felhoznia. Kit érdekel, hogy neki minden újabb nappal egy kicsit jobban megszakad a szíve, akkor is ha láthatja, és akkor is ha nem? – Soha nem voltak barátaim. Olyan jó barátom pedig, mint Cyril… Szóval, érted? Nem fogom ezt tönkretenni, mert belezúgtam. Egyébként is mindig valami új csaj után fut.

– Maga elől fut – jelentette ki John határozottan, egy teljes élet bölcsességével. – Ha valami csoda folytán nem is te jönnél be neki, bár ezt erősen kétlem, az egészen biztos, hogy a lányok nem érdeklik. Én nem tudom, milyen önigazolás az, amit hajt, de én a helyedben legalább erre rákérdeznék.

Dylan ezen kénytelen-kelletlen elgondolkozott. Azt nem tudta letagadni, hogy van abban valami, amit John mondott. Az már neki is feltűnt, hogy Cyril soha egyetlen alkalommal sem maradt egyetlen lány mellett. Ha járt is valakivel, az éppen olyan viharos gyorsasággal ért véget – általában pár nap, legfeljebb egy hét alatt –, mint ahogy elkezdődött a kapcsolatuk. És Dylan legnagyobb döbbenetére ezek a szakítások sosem viselték meg. Mintha kiprovokálta volna, hogy a lányok tegyék lapátra, hogy így, teljesen fájdalommentesen szabadulhasson meg tőlük.

Az utóbbi időben természetesen Thyme után futott, és ez már elég volt ahhoz, hogy Dylan a közelében se akarjon megmaradni. Az új lány kedvesen és őszintén barátságosan viselkedett mindenkivel, őt mégis bosszantotta. Nem Thyme személye, látta be keserűen, bárki iránt így viseltetett volna, aki éppen aktuálisan Cyril vágyainak tárgyát képezte. Vagy menekülési útvonalat az elől, amivel nem akart szembenézni – ármánykodott a kis bogár, amit John ültetett el a fülében.

– Nézd, én nem azt mondom, hogy az első adandó alkalommal rohand le és kérd számon. – John mindig kiválóan ráérzett, hogy mikor dumáljon bele Dylan gondolataiba. – Csak arra bíztatlak, hogy ha megfelelőnek érzed az időt, akkor próbáld meg kipuhatolni, hogy mi elől menekül ennyire. Barátok vagytok, nem? A barátok pedig beszélnek egymással.

Dylan próbálta utálni John éleslátását és az, hogy már megint igaza van. De éppen emiatt nem tudta. Ő is sejtette, hogy Cyril viselkedése mögött valami sokkal komolyabb húzódik meg. És igen, a barátok beszélnek egymással, mert fontosak egymásnak, éppen ezért igyekeznek a legjobb képességeik szerint kölcsönösen segíteni.

– Oké, lehet, hogy igazad van – bökte ki végül kelletlenül. – Akkor elviszel Cyrillel találkozni?

– Persze – mosolygott rá John. – Hol találkoztok?

– A Mindenízűben. És figyelmeztetlek, hogy rendes reggelit is eszek majd.

– Ez csak természetes – nevetett fel az idősebb férfi. – Nem is számítottam másra.

A könnyed hangvétel ellenére mégis Dylan elszégyellte magát. Mert mi van akkor, ha John csak megjátssza, hogy nem zavarja ez az egész? Mi van akkor, ha tényleg bántja, hogy Dylan utálja a sós zabkását?

– De ezt is szeretem – próbált ügyetlenül hazudni –, de valami sütire vágyom.

– Dehogy szereted – legyintett minden indulat nélkül John. – Steve is utálja, csak azért eszi meg néha, mert nincs ideje másra, nekem meg ennyire futja a konyhatündérségemből. Szóval, ne mondd, hogy szereted, mikor ki nem állhatod. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok újra meg újra megpróbálkozni vele.

– Fura vagy – nevetett fel végre teljesen fesztelenül Dylan.

– Nem, csak nem értem, hogy tudtok annyi cukros vackot enni Steve-vel. Na, lódulj, szedd össze magad, én meg addig összekészítem a kutyákat, mert gondolom, Porcelánt viszed magaddal.

– Igen, szeretném, ha nem gond. – Ezzel felpattant az asztal mellől, és a lépcső felé iramodott, hogy minél gyorsabban felrohanhasson a szobájába.

🎄🎄🎄🎄🎄

Ha John valamit elért a reggeli beszélgetéssel, hát az annyi volt, hogy Dylan kényelmetlenül feszengve várta Cyrilt, és folyamatosan azon kattogott az agya, hogyan fog vele normálisan viselkedni, és egyáltalán, miről fognak beszélgetni. Azt sem tagadhatta le, hogy a másik férfi szavai reménnyel töltötték el. Ha nem is azzal kapcsolatban, hogy lehet esélye a barátjánál, de hogy talán nem gondolja komolyan ezt az idegesítő csajozást. Ahogy gondolatai egyre kalandoztak, észre sem vette, mennyire nyugtalanul vakargatta Porcelán füle tövét, aki halk nyüszögéssel jelezte, mennyire nyugtalanítja Dylan viselkedése.

Nemsokára betoppant Cyril is, és arcán ideges mosollyal lépett oda a barátja mellé. Ahogy Dylan végigmérte, azonnal rettegés költözött a szívébe. Sosem látta még ilyennek barátját, ő volt a legkiegyensúlyozottabb ember, akit valaha ismert. Csak azért nem John, mert őt már látta pánikrohamot kapni. Ez egyébként rengeteget segített neki abban, hogy el tudja fogadni a saját rohamait. De most, ahogy Cyril minden irányba nézett, csak Dylan felé nem… ahogy a szája szélét rágta… Csak arra tudott gondolni, hogy valami nagyon nagy baj ban.

– Cyril? – szólította meg remegő hangon. – Történt valami?

Abban a pillanatban találkozott a tekintetük, és Dylannek még a lélegzete is elakadt attól a bizonytalanságtól, amit barátja szemében látott. De ezt csak egy tört minutumig tartott, mert azonnal egy számára addig nem ismert kifejezésbe merevedtek Cyril arcának vonásai. Dylan látta már korábban hasonlóan hamis maszkot viselni. Akkor vette fel ezeket, amikor az önkénteseket, vagy a klub szakembereit próbálta átverni, és meggyőzni őket arról, hogy minden a legnagyobb rendben van vele, pedig egyáltalán nem volt. Dylan nyelt egyet, és megpróbált uralkodni a rettegésén, de nem sikerült, mert szinte azonnal kibukott belőle a bizonytalan kérdés:

– Csináltam valamit, ami miatt ilyen… – elakadt a szava, majd egy nagy levegővétel után még ügyetlenebbül, egyetlen szóval fejezte be a kérdést: – vagy?

Cyril értetlenül pislogott rá, majd amikor felfogta a remegő szavak mögött meghúzódó kétségbeesést és rettegést, meg azt, hogy Dylant fél szívdobbanás választja el attól, hogy pánikolni kezdjen, azonnal lehuppant mellé a félreeső boxba, amiben még érkezésekor helyet foglalt a másik. Zavarában észre sem vette, hogy addig csak teljesen elveszetten állt az asztal mellett és ostobán meredt Dylanre. Mielőtt viszont bármelyikük bármit mondhatott volna a feszültség oldására – rosszabb esetben rontására –, Paul lépett oda hozzájuk. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a két kamaszra, hogy azonnal tudja, valami nagyon komoly beszélgetés készül köztük.

– Sziasztok srácok! – köszöntötte őket, miközben igyekezett a leginkább a támogató lenni velük –, titeket elnézve, egy nagyon nagy adag boldogság hormonra van szükségetek. Mit szóltok, egy-egy fahéjas-szilvás forrócsokihoz? megkóstoljátok az idei karácsonyi külön kiadás sajttortát?

– Persze nagyon jól hangzik, köszi, Paul – igyekezett mosolyt erőltetni az arcára Dylan, de sejtette, hogy pont annyira lett hamis, amennyire az imént a Cyril által viselt maszk.

– Rendben, akkor mindjárt hozom is. A sajttorta nemrég készült el. – Azzal sarkon fordult, és magukra hagyta őket annyi időre, hogy elkészítse az italokat, és tálcára szedje a süteményeket.

Ezalatt Dylan és Cyril feszengve ültek egymás mellett. Az előbbi nem tudta, mit kellene mondania, vagy hogy meg kellene-e egyáltalán szólalnia, az utóbbi pedig úgy festett, mintha a világ minden terhe egyszerre szakadt volna a nyakába. Amikor már kezdett tűrhetetlenül nyomaszóvá válni a csend, Cyril elhaló hangon szólalt meg:

– Szakítottam a barátnőmmel.

Dylannek magára kellett parancsolnia, hogy nem törődöm módon ne vonjon vállat. Minden erejére és tehetségére szüksége volt, hogy eltitkolja, mennyire váratlanul és sokként érte ez a kijelentés. Több szempontból is. Volt barátnője? Nem Thyme után futott? Mikor és kivel jött össze? Hogy maradhatott el ennyire róla? Persze a válasz túlságosan is kézenfekvőnek tűnt. Cyril nem beszélhetett másról, csak az utolsó pár nap történéseiről. Azokról a napokról, amikor kerülte Dylant. Thyme bemutatkozása óta.

Viszont mivel a másik fiú nem nevesítette ezt a titokzatos barátnőt, Dylan sem akart rákérdezni. Próbált a reménybe kapaszkodni, hogy Cyril is épp ennyire emlékszik rá, és épp ennyire volt neki fontos a lány. Ennek ellenére minden fejében kavargó kérdésével egyre fájdalmasabb méreteket öltött mellkasában a féltékenység. Vajon mióta lehettek együtt? Nyugtatni próbálta magát a saját kérdéseire adott válaszokkal. Egy napja? Vagy pár órája? Nem ez lenne Cyril leggyorsabb kapcsolata.

Majd ahogy Dylan fejében regisztrált barátja három szavának értelme, olyan gyorsan fordult felé, hogy még a nyaka is belereccsent. Cyril azt mondta, „szakított” a barátnőjével. Nem vele szakítottak, most nem ő volt passzív fél. Valami történt, ami arra késztette barátját, hogy valami olyat tegyen, amihez egyáltalán nem volt szokva.

– Hogyhogy? – Csak ennyit tudott kérdezni. Minden más szó rossz érzést keltett a nyelvén.

Cyril kinyitotta a száját, de mielőtt bármilyen hangot kiadhatott volna, Paul jelent meg előttük tálcákkal, így pedig olyan gyorsan csukta be újra, hogy szinte még azt is hallani lehetett, ahogy fogai összekoccantak. Paul mosolyogva letette eléjük a két forrócsokit és a két szelet sajttortát, majd jó étvágyat kívánva nekik ismét magukra hagyta őket. Olyan gyorsan fordult meg, hogy a két fiú nem láthatta a sokat mondó vigyort az arcán. Senkinek sem vallotta volna be, de Peter és saját maga kezdeti ügyetlenkesését ismerte fel bennük.

– Szóval? Mi történt? – lökte meg Dylan vállával óvatosan Cyrilt, miután megint magukra maradtak, de Cyril csak nem szólalt meg ismét. Ő pedig Dylannek dőlt, mintha teste melegéből szeretne lopni egy kicsit. Így maradtak egy kicsit, erőt merítettek egymás közelségéből. Végül Cyril vett pár nagy levegőt, és megszólalt:

– Azt hiszem, csak elegem lett magamból. – Nem nézett a másik fiúra, a nadrágjára meredt, és az asztal alatt hüvelyk ujja körme mellett tépkedte a bőrt.

Dylan, amikor észrevette, hogy kiserken a vére, megfogta a kezét, és a combjára húzta. Úgy tartotta, hogy egyetlen ujjával se tudja tovább piszkálni a felszakadt bőrt.

– Mit jelent ez? Hogy eleged lett magadból? – puhatolózott halkan.

Cyril továbbra sem fordult felé, csak nagyokat sóhajtott, mintha ezekkel a levegővételekkel bátorságot is próbálna magába szívni.

– Emlékszel még arra, amikor legutóbb beszéltünk?

– Nem…? – fújta ki bizonytalanul a szót Dylan.

Tényleg nem tudta, hogy mire gondol ezzel Cyril. Amikor legutóbb érdemben beszéltek, az akkor volt, amikor Thyme bekerült a klubba. Amikor Dylan először mesélte el, hogy pontosan miért és hogyan veszítette el a lábát. Meg amikor Dylan felajánlotta Cyrilnek, hogy a hódításhoz esetleg kölcsönadja neki Porcelánt. Barátja már akkor értelmezhetetlenül furcsán viselkedett, és Dylan fejében még az is megfordult, hogy valami miatt titkolózni akar előtte. Akkor minden erejére szüksége volt, hogy ne hagyja a fájdalmat kiülni az arcára.

Talán inkább az emiatti rossz érzéseknek szólt a kirohanása, és ezért is esett neki a foglalkozás alatt annyira a lánynak, amikor a szülei elfogadásáról beszélt. Legalábbis szerette volna hogy, emiatt történt mindez. Annyira szégyellte magát azóta is, hogy még Johnnak és Steve-nek sem merte elmesélni. A nehéz csöndet akkor végül Cyril törte meg:

– Tudod, amikor elmesélted, hogy mi történt veled… hogy a szüleid elől szöktél el, és hogy majdnem meghaltál azután, hogy végre kiszabadultál… amikor elmondtad, akkor tudatosult bennem, hogy el is veszíthettelek volna, vagy hogy alakulhatott volna úgy, hogy sosem ismerlek meg. És ez… arra késztetett, hogy én is átértékeljek pár dolgot. Mert… mert veled sem voltam őszinte, pedig te legjobb barátom vagy.

Dylan nyelt egy hatalmasat. Ez nem indult jól. Megpróbálta visszahúzni a kezét Cyriléről, de a másik fiú megragadta az ujjait, és úgy kapaszkodott beléjük, mintha az élete múlna rajta.

– Nem vagyok hetero – súgta végül olyan halkan, hogy Dylan is épp csak meghallotta. De ez elég volt ahhoz, hogy a szíve reménykedve szaltózzon egyet a mellkasában. – Még nem tudtam megállapítani, hogy minek tartom magam… talán bi-nek. De nem vagyok benne száz százalékig biztos. Tetszenek a lányok… és tetszenek a fiúk is. És… tudom, hogy mennyire veszélyes, amit most mondani fogok, hiszen a legjobb a barátom vagy… és nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, vagy megéri-e ezt kockára tenni… de nem bírok tovább hazudni sem neked, sem magamnak. Ki kell mondanom… és… a rád bíznom, mihez kezdesz vele. Szóval… tetszel te is. Nagyjából azóta, hogy először megláttalak a klubban. De még ez sem a teljes igazság… sokkal többet érzek ennél… én azt hiszem… azt szeretném…

Cyril elhallgatott, Dylan pedig úgy érezte, hogy egy pillanatra az egész világ mozdulatlanná dermedt körülötte. Tényleg jól hallotta, amit a másik mondott? Csak az visszhangzott a fejében, hogy azóta tetszik neki, amióta megismerkedtek… sőt… Cyril ennél jóval többet érez iránta. Nem merte elhinni. Ezt tükrözte következő kérdése is:

– De ha ez így van, akkor mire fel volt az a sok lány? Majdnem minden nap új barátnő? Akiket ha jól tudom, még csak meg sem csókoltál…

– Mert… a szüleim azt akarják, hogy hetero legyek. Szerintük minden más csak hóbort, és azért gondolok ilyen ostobaságokat, mert még nem találtam meg az igazit. Én meg… nem is tudom. Talán egyszerre akartam, hogy igazuk legyen, meg azt is, hogy ne. Tényleg nem tudom értelmesen megfogalmazni, hogy mit akartam bebizonyítani ezzel, de azt mindig is biztosan éreztem, hogy nem itt, és nem ezek közt a lányok között találom meg… De arra, hogy ez miért van így, csak akkor döbbentem rá, amikor elmesélted, hogy zuhantál a metró elé. És a megfejtés egyszerűsége annyira meglepett… Akkor döbbentem rá, hogy más az a valaki, akivel együtt szeretnék lenni. És ezért is kerültelek most pár napig, mert… végig kellett gondolnom a dolgokat, mert ezzel a beismeréssel mindent fel kellett rúgnom, amit eddig hinni és mutatni akartam magamról.

Dylan teljes testével Cyril felé fordult. Óvatosan két kezébe fogta az arcát. Olyan közel hajolt hozzá, hogy már csak véletlenül is meg tudná csókolni.

– Hallanom kell, hogy rólam beszélsz… – Cyril tulajdonképpen bevallotta, hogy Dylan a vágyai tárgya, de a nevét nem mondta ki. És nem volt büszke rá, de megfordult a fejében, hogy ezt még vissza lehet vonni, ha nem kényszeríti ki a teljes vallomást. Ha ez önzés, akkor legyen, de akkor is hallania kellett.

– Igen rólad, csak rólad, Dylan! Ki lenne más? – vallotta be végre Cyril, majd bezárta a távot köztük, és annyi hónap várakozás után végre megcsókolta.

Dylan úgy érezte, mintha elektromosság járta volna az egész testét. Soha senkit nem csókolt még meg, ez volt számára az első, így korábbi tapasztalatai sem voltak, amikhez hasonlítani tudta volna. De abban egészen biztos volt, hogy nem kívánt ennél jobb első csókot. A maga ügyetlensével, összekoccanó fogaikkal, összeütköző orrukkal együtt volt tökéletes. Minden levegőt kilopott a tüdejéből, de Dylan mégsem akarta elengedni Cyrilt. Egészen addig nem is hagyta eltávolodni, amíg az oxigénhiánytól már csillagokat nem látott.

– Azt hiszem, megtaláltam a válasz magamnak is, és a szüleimnek is – súgta Cyril, miközben Dylan vállán nyugtatta a fejét.

Dylan feje még mindig kóválygott a csóktól és a hallottaktól. És ők ketten még percek múlva is ugyanúgy ültek mozdulatlanul egymáshoz bújva. A sütemény és forrócsoki elfelejtve várakozott az asztalon. Ezt a rájuk telepedett – végre nem nyomasztó, hanem megkönnyebbült, boldog – csendet végül Dylan törte meg:

– Akkor ez azt jelenti, hogy a legjobb barátom nem jön velem az esküvőre?

Cyril felnevetett, és Dylan érezte, hogy a felszabadult hangtól pirosság terül szét az arcán. Bármeddig elhallgatta volna a másik nevetését.

– Pontosan ezt jelenti – súgta Cyril, és egy óvatos csókot nyomott Dylan nyakára. – Nem a legjobb barátod megy majd veled az esküvőre, hanem a barátod.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (lilartsy)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s