Tizenhét

Jase legalább fél órával korábban megérkezett a kávézóba, mint ahogy megbeszélték. Szándékosan nem a Mindenízűt választotta, nem akart sem Paul kérdéseire válaszolni, sem ismerősökkel összefutni. Igyekezett egy olyan helyet találni, ami kifejezetten távol esett azoktól a helyektől, ahol meg szokott fordulni, vagy amiket a barátai látogatni szoktak. Így esett a választása erre a kávézóra. Tudta, akárhogy is záruljon az aznap, többet semmi esetre sem fog visszajönni ide. Miután nagy nehezen kiválasztotta a helyet, írt Eriknek, hogy mikor és hol találkozzanak.

Nekem teljesen jó lesz ott. Bár nem igazán ismerem a várost, de megoldom. Otthon majd azt mondom, hogy különórára megyek.

Erik csak ennyit válaszolt neki, és ennyiben is maradtak. Jase nem reagált mással erre az üzenetre, csak egy feltartott hüvelykujjal, mégis tudta, hogy a magát a testvérének valló kölyök eljön majd. Sőt egyetlen percet sem fog késni. Hát ezért volt most itt. Egyedül. Floyd felajánlotta, hogy elkíséri, de nem tudott volna mit kezdeni a társasággal. Túl ideges volt ahhoz, hogy beszélgetéssel tudja tölteni a várakozást. Csak még nyugtalanabb és idegesebb lett volna tőle. Ezért abban maradtak, hogy Floyd elfoglalja magát valamivel a környéken, és majd csak akkor jön ide, amikor Jase jelez neki telefonon. Akár azért, mert úgy érzi, nem bírja tovább, vagy azért, mert mindent megbeszéltek a kölyökkel.

Még szinte kényelembe sem helyezte magát a legfélreesőbb boxban, már meg is jelent mellette egy pincér, hogy felvegye a rendelését. Legszívesebben kért volna egy alkoholos kávét, hátha sikerül oldania egy kicsit a mellkasában felszülő idegességet. Az tartotta csak vissza, hogy illetlennek tartotta volna, hogy nem várja meg Eriket a rendeléssel. Bár… meg kellene egyáltalán? Igazság szerint nem akart semmit a fiútól. Csak el akarta küldeni a fenébe, hogy ne zaklassa.

Legalábbis erről győzködte magát, és természetesen nem volt igaz, de még nem sikerült bevallania magának, hogy tényleg, őszintén kíváncsi volt. Valahol a lelke mélyen igenis érdekelte, hogy mi van a szüleivel. Ha csupán azért, mert bizonyosságra vágyott hogy jobb náluk, és nemcsak többre vitte, de boldogabb is nélkülük, mint valaha, akkor hát azért. Legyen bármennyire is kicsinyes ez a vágya. De énjének bántalmazott része továbbra sem akarta, hogy bármi közük legyen egymáshoz, hogy csak a lezáráshoz és elengedéshez legszükségesebb híreket akarta megkapni Eriktől. Ezen kívül a kölyköt sem vágyott jobban megismerni. És nem meglepő módon újfent hazudott magának.

Eleinte észre sem vette, hogy még mindig nem válaszolt a pincérnek, annyira messzire futottak vele a gondolatai. Az vonta csak ismét magára a figyelmét, hogy az elegáns egyenruhát viselő férfi megköszörülte mellette a torkát visszarántva Jase-t a jelenbe.

– Egyelőre csak egy mentes vizet kérnék. Köszönöm. Még várok valakit – adta le a rendelését mosolyt erőltetve az arcára. De mennyire nem érezte azt a mosolyt! Vajon mindenki más annyira hamisnak látja, mint amennyire ő annak érezte arca merev vonásain?

– Rendben, uram, azonnal hozom – biccentett neki a pincér, majd sarkon fordult, hogy szinte azonnal visszatérjen a rendelt vízzel. Csak letette elé, aztán távozott is. Így pedig Jase ismét magára maradt a gondolataival.

Szerencsére nem kellett sokat várnia, mert talán nem egész tíz perc elteltével befutott Erik is. Arcán bizonytalan kifejezés ült, miközben körbekémlelt a kávézóban. És az idegesség csak még jobban kiült egész testtartására, amikor észrevette Jase-t. Úgy látszik, egyikük sem állt teljes mértékben készen erre a találkozóra. Bizonytalan léptekkel indult felé, mintha egyszerre húzná valami felé és az ellenkező irányba is.

Jase mellkasát pedig egyre jobban kezdték feszíteni az indulatok, ahogy a kamasz közeledését figyelte. Maga sem értette, honnan jön az a harag, de nem tudta elzárni magában. Ahogy Eriket figyelte, egyre csak az járt a fejében, hogy neki valószínűleg mindenből jutott, ami neki nem. Azok a gonosz hangocskák még azt is feledtették vele, hogy tulajdonképpen semmit sem csinálna másképp, semmit sem akar, hogy ne pont így történjen az életében, mert akkor nem ismerné sem Floydot, sem a fogadott nagyszüleit.

Erik a box mellé lépve félénken köszöntötte, majd szótlanul mászott be Jase-szel szembe. Hamarosan ismét megérkezett melléjük a korábbi pincér, és Jase arra a megállapításra jutott, hogy egyre kevésbé bírja a képét, pedig nem vétett szerencsétlen ellenük semmit. Mármint értette ő, hogy csak a munkáját igyekszik végezni, de akkor tényleg minden zavarta. A lehető leggyorsabban túl akart lenni ezen az egész találkozáson, amire sajnos nem sok esélyt látott.

A feszültséget szinte vágni lehetett Erik és közte. És ezt természetesen a pincér is megérezte, és igyekezett olyan gyorsan kiszedni belőlük a rendelésüket, majd elhordani magát, amennyire az csak emberileg lehetséges volt. Jase végül egy sima latte mellett döntött. Nem mert alkoholos kávét kérni, mert tartott attól, hogy az csak a rosszabbik, önmagát védelmező, igazán gonosz énjét hozná elő. Azt nem tudta, hogy Erik fejében milyen gondolatok futottak végig, de ő egy matcha lattét rendelt. A pincér udvariasan bólintva jegyezte le a kért italokat, de nem lehetett nem észrevenni, őt is mennyire feszélyezi a másik kettő feszült hangulata.

Amikor ismét magukra maradtak, Jase óvatosan körbe kémlelt a kávézóban – legalábbis azon a részén, amit be lehetett látni a boxukból. Tette mindezt azért, hogy ne kelljen Erikre néznie. Hiszen, ha alaposabban szemügyre venné, arra kellene jutnia, amire John is jutott, hogy mennyire hasonlít rá, és hogy tényleg csak a testvére lehet. Nem akarta elfogadni ezt a tényt…

– Köszönöm, hogy végül úgy döntöttél, hogy adsz nekem egy esélyt – vont magára a figyelmét Erik, és akkor minden korábbi igyekezete ellenére is a fiú tekintetébe fúrta a sajátját.

És valóban azt a megállapítást tette, hogy a szemük teljesen egyforma, az apai nagyapjuké. Ez pedig abba az irányba lökte merengését, hogy vajon Erik mást is örökölt-e tőle a szemén kívül? Jase szerencsére nem, de ugyan mi a garancia, hogy az öccsébe – mikor fogadta el a tényt, hogy az Erik tényleg a testvére? – nem jutott nagyapja szigorából és kegyetlenségéből is egy ki tudja mekkora darab? Apja és nagyapja sosem bánt vele kíméletesen, sőt a két autoriter férfi semmiben sem különbözött egymástól, tenyerük lenyomata nem egyszer csúfította Jase fakó bőrét. De ha valami csoda folytán Erik nem olyan, mint ők, akkor vajon neki is jutott a verésekből?

Torka össze szorult, képtelen lett volna akár egyetlen szót is kipréselni magából. Erik félszeg beszélgetés kezdeményére sem válaszolt. A köztük egyre kellemetlenebbre nyúló csendet végül a kamasz törte meg.

– Gondolom, szeretnéd tudni, hogy miért éppen most… ennyi idő után kerestelek… vagyis inkább találtalak meg.

Ez viszont megtörte a Jase-t addig majdnem agyonnyomó bénultságot, és ismét utat nyitott a haragnak, elárultságnak, amit korábban érzett. Már épp szóra nyitotta volna a száját, amikor a pincér harmadszorra is az asztalukhoz lépett. Remélhetőleg utoljára aznap este. És az üres, de kötelező mosoly, amivel letette eléjük a két italt, nem segített a Jase-t gyötrő késztetésen, hogy elküldje melegebb éghajlatra. Nem is értette, milyen csoda folytán uralkodott végül magán. Sőt még tűrhető modorban megköszönnie is sikerült a lattét.

– Tudod… – Más körülmények között Jase elismerte volna, hogy aranyos látványt nyújtott a kamasz, ahogy zavarában egyre mélyebb vörös árnyalatot öltött az arca. – Talán két éve találtam egy fényképalbumot és pár gyerekholmit a padláson. Sem a képeket nem láttam korábban, sem a játékok nem voltak soha az enyémek. Sőt az a gyerek is ismeretlen volt, akiről a fényképek készültek, és aki anyáékkal pózolt a családi fotókon. Kitaláltam, hogy csak a tesóm lehet. És tudni akartam, mi történt vele… de nagyon nehezen szántam rá magam, hogy rá… vagyis rád kérdezzek. Azt hittem meghaltál, mert sosem beszéltek rólad.

– Ez egyáltalán nem lep meg – mordulta Jase, és meg sem próbálta kint tartani a mérget és indulatokat a hangjából. – Nem csodálkoznék, ha számukra tényleg halott lennék.

– Lehet benne valami. – Most Eriken volt a félrenézés sora. – Egy hónap szobafogságot kaptam, amikor talán egy fél év elteltével rászántam magam, hogy megmutassam nekik az albumot, és rákérdeztem, hogy ki a fiú a képeken…

Jase türelme ezen a ponton fogyott el. Több indulatnak nem maradt hely a testében, eddigre már kitöltötte az ereit, beszivárgott a csontjaiba, ott vibrált a bőre alatt. Egyenesen úgy érezte magát, hogy a pórusain át szivárog belőle az összes fekete gyűlölet.

– Miért kerestél meg, Erik? – szinte köpte a szavakat. – Nem, inkább úgy kérdezem, miért küldtek a nyakamra? Hány éves is vagy? Tizenhat? Tizenhét? És nekem tényleg el kellene hinnem, hogy te ennyi idősen fel tudtál kutatni úgy, hogy soha semmi közünk nem volt egymáshoz, és a legfrissebb kép, amit láthattál rólam, tizenkét éves koromban készült?

– Anyáék nem tudnak semmit erről – rázta meg elszántan a fejét a kamasz. – Egy éve kereslek. Fogalmad sincs mi munka volt minden nyomot megvizsgálni… De pár osztálytársadat megtaláltam, és ők adtak néhány tippet, hogy merre induljak el…

Beszélt még volna tovább is a kutatásairól, de Jase türelmetlenül a szavába vágott.

– Ha én lennék a szüleink helyében, én is arra bíztatnálak, hogy add el ezt az egészet úgy, mintha a saját érdemed lenne, mintha te egyedül meg tudtál volna találni.

– De tényleg így van! – tiltakozott egyre hevesebben Erik. – Egyébként meg miért küldenének utánad? Amikor azt sem akarták, hogy a létezésedről tudjak?

– Nem tudom, és nem is érdekel – jelentette ki, miközben felállt az asztal mellől. – Hiba volt ez az egész.

Még gyorsan az asztalra dobott annyi pénzt, ami mindkettejük italát fedezte. Sőt még borravalót is számolt bele. Nem nézett Erikre, pedig ha csak egy pillanatra is megállapodik rajta a szeme, látta volna a mélységes megbántottságot és csalódottságot kiülni az arcára. Ha más nem, az a kifejezés meggyőzte volna a fiú igazmondásáról. De mivel egy percet sem bírt többet eltölteni a fojtogató levegőjű kávézóban – hogy tudott egyáltalán addig lélegezni? –, szinte kimenekült onnan.

Aznap nem esett a hó, de abban a pár napban, amíg otthon feküdt betegen, és Floyd ápolta, nézte a hálószobájuk ablakából a kint egyre magasabbra növő hófalakat és az elállni nem akaró sűrűn hulló pelyheket. Így pedig a korábbi napok kitartó időjárásának köszönhetően mindent fehérség borított. Annyira hideg volt az utóbbi időben, hogy a hó semennyit sem olvadt, sőt egyre újabb rétegek gyűltek hozzá.

Ahogy kilépett a kávézóból, csak elindult random egy irányba, eleinte azt sem fogta fel, hogy a fehérség ropog bakancstalpa alatt. Már pár perce bandukolt bele a világba, amikor annyira össze tudta szedni végre a gondolatait, hogy előhúzza a telefonját a zsebéből, és annyi üzenetet küldjön Floydnak, hogy „végeztem.” Ezután visszasüllyesztette a mobilt a zsebébe, és továbbra is hagyta, hogy a lába vigye valamerre. Floyd miatt nem aggódott, tudta, hogy a telefonos lokáció megosztás alapján megtalálja majd – úgy is ott járkál valahol a környéken.

Egyébként ez a helymegosztás abszolút bevett dolog volt a baráti társaságukban. Korábban John volt az, aki csak úgy elindult a vakvilágba, ha úgy érezte, hogy a világ túltöltötte az érzékeit és befogadó képessége végére ért. Steve ötlete volt, hogy ők nyolcan osszák meg egymással a telefonjuk adatait, így pedig bárkit bármikor meg tudnak találni, ha úgy hozza a szükség. Mivel viszont gyakran előfordult olyan, hogy John elfelejtett telefont vinni magával, viszont valamelyik kutya szinte mindig vele tartott, ezért a kutyák is olyan nyakörvet kaptak, aminek a helyadatait szintén nyomon lehetett követni a mobilapplikációban.

Ahogy ezeken merengett, észrevette, hogy épp egy park mellett halad el. Megtorpant a míves, feketére festett kovácsoltvas kerítés előtt. Elnézett mind a két irányába, majd pillantása visszafordult a hóval fedett, kopasz fákra. Köztük a az aprócska park túloldalán észre is vette a vaskaput, amin át be lehetett jutni. Elindult körbe a kerítés mentén, bár tartott tőle, hogy a kapuban egy tábla fogadja majd, ami azt hirdeti, hogy ez privát park és csak a környező épületekben lakók használhatják.

Legnagyobb döbbenetére viszont nem így történt. Tábla ugyan volt kihelyezve, de azon csak a park nyitvatartási idejét közölték az arra járókkal. Így pedig lenyomta a kilincset, egy határozott mozdulattal belökte a vasajtót, ami éles csikordulással engedett az erejének. Ezek után belépett, majd elindult, hogy egy padot keressen, amin ücsörögve megvárhatja Floydot. Nem is kellett sokáig mennie, hamarosan talált is egyet. Lesöpörte róla a havat, és lerogyott rá.

Miközben várakozott, csak meredt maga elé, azt is nehezen vette észre, hogy lassan egyre több városi madár gyűlt köré. Bizonyára abban bíztak, hogy hozott magával valamennyi kenyérmorzsát, amit oda tud majd szórni nekik. Csak akkor tudatosult benne, hogy mennyien lettek az eltelt idő alatt, amikor lépések zaja lepte meg őket, és riadtan repültek fel. Jase-nek oldalra sem kellett fordulnia, hogy biztosan tudja, Floyd érkezett meg. Majd a következő pillanatban le is huppant mellé. Jase a szeme sarkából látta, hogy végigméri. Majd rövid hallgatás után meg is szólalt:

– Ennyire jól ment a találkozó? – kérdezte óvatosan, amire Jase csak felhorkant.

– Végülis így is mondhatjuk.

– Mi történt? – Persze, sejthette volna, hogy Floyd nem hagyja majd annyiban. – Beigazolódott a gyanúd, és tényleg a szüleid küldték?

Erre nem tudott azonnal válaszolni. Végig kellett pörgetnie a fejében elhangzottakat, csak ezután szólalt meg:

– Ragaszkodott hozzá, hogy a szüleim nem tudnak arról, hogy keresett engem.

– Azért ragaszkodott hozzá, mert egy hazugságot akart elleplezni, vagy azért, mert igazat mondott? – Jase-t mindig meg tudta lepni az a végtelen türelem, amivel Floyd hozzá tudott állni, amikor szétesni készült élete terhei alatt. Persze tudott hülyeségek miatt féltékenykedni is, amit általában nem vett magára… De az a szeretet és törődés, amit kapott tőle, mindig feledtette vele az esetleges összezördüléseiket.

– Azt hiszem, igazat mondott – bökte ki végül. – És én elég bunkó voltam vele.

– Jól tippelem, hogy most rosszul érzed magad?

Jase két tenyerébe temette az arcát. Megdörzsölte a szemét, hátha ezzel ki tudja radírozni a kölyök kétségbeesett pillantását, amivel őt figyelte, amikor hirtelen elfogyott a türelme.

– Borzasztó ember vagyok, ugye? – kérdezte végül rendes válaszadás helyett. Úgy volt vele, hogy Floyd ennyiből is tudni fogja, hogy mit érez és mit gondol magáról.

– Miért lennél borzasztó ember? Történtek veled dolgok, amiket nem egyszerű sem feldolgozni, sem kezelni. Miért nem adsz magadnak pár napot? És ha kicsit csillapodtak a benned kavargó érzések, még mindig dönthetsz úgy, hogy ismét felveszed vele a kapcsolatot. Ha tényleg fontos vagy a srácnak, akkor biztosan ad még egy esélyt.

– Amikor így felvezeted, mindig olyan könnyűnek tűnik – nézett ujjai mögül Floydra.

– Egyáltalán nem állítottam, hogy könnyű – megfogta Jase kezét a csuklójánál, és elhúzta az arcától –, de azt sem, hogy kivitelezhetetlen. Szerintem menni fog. Vagy ha nem másodikra, akkor lehet, hogy harmadikra. Én hiszek benned, meg abban is, hogy jól akarod csinálni ezt.

Jase szemét könnyek szúrták, miközben Floydot figyelte. Hajának rövid tincseit csípős szél borzolta, arca is kipirult a hidegtől. Szája bátorító mosolyra húzódott, és Jase nem tudott tovább ellenállni. Előre hajolt, és óvatosan megcsókolta. Floyd ajka érdes volt és cserepes, érintése is szinte fagyos, forró lehelete mégis kellemesen melengette a bőrét. Ebben a pillanatban semmilyen más csók sem lehetett volna ennél tökéletesebb.

– Te vagy a jobbik felem – súgta az ajkaira Jase.

– Azt nehezen hiszem, de igyekszem – viszonozta a másik kétségbeesett csókjait Floyd. Majd elengedte Jase ajkát, és felkelt mellőle a padról. Kezét nyújtotta neki. – Gyere, menjünk haza, mielőtt annyira kihűlsz, hogy visszaesel a betegségbe.

Jase elfogadta a felé nyújtott kezet, és hagyta, hogy Floyd talpra húzza. Ujjaik egymásba fonódtak, és így egymásba kapaszkodva indultak el haza. Ahogy kiléptek a parkból sűrű, hatalmas pelyhekben ismét záporozni kezdett a hó.