Tizenöt

Floyd nyugtalanul forgatta a kezében a kávésbögrét. Az egyik legdíszesebbe kapta a karácsonyi kávét. Abba, amit Lilly és Davie csak nagyon különleges alkalmakkor használtak. Kijelenthető tehát, hogy ki kellett érdemelni, hogy ebből a készletből ihasson az ember.

– Azt hittem, Lilly mindentől óvta ezeket – simított végig óvatosan hüvelykujjával a bögre fehér porcelán falán futó díszes aranyfestésen Floyd. Nem állított valótlant, a ritka alkalmak egyike volt aznap, amikor előkerülhettek a vitrinből a karácsonyok voltak.

– Igen, nagyon vigyázott rájuk – bólintott melankolikusan Davie. – De amióta nincs velünk, egyre többször érzem úgy, hogy ezeket a bögréket akarom használni. Mintha ettől közelebb lenne hozzám. Néha egyenesen azt várom, hogy belép a konyhába, és rám szól, hogy most épp semmi sem indokolja, hogy ezekből igyak.

Lemondóan megrázta a fejét, de ő sem tette le a kezében szorongatott bögrét. Pár pillanatig figyelte Floydot, és a két barátját, akik egész életében mellette álltak – és természetesen ő is mellettük –, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében annyit tett még hozzá:

– Meg… ki tudja meddig leszünk még itt. És a túlvilágra úgysem viszünk semmit magunkkal innen. Akkor meg mi értelme van őrizgetni? Inkább leveszem a polcról, ha nagyon hiányzik Lilly, vagy ha egyszerűen csak ezt szeretném használni.

Floyd megborzongott. Sosem szerette, amikor Davie, Henry vagy Mark így beszélt. Lehet, hogy ez önzés a részéről, de mindig rossz érzésekkel töltötte el, amikor a saját halandóságára emlékeztették. És amikor az idősek ilyeneket mondtak, attól mindig a hideg futkosott a hátán. Valószínüleg ez a „mai fiatalság” lelkibetegsége, hiszen amennyire fel tudta mérni, az öregeket teljesen más viszony fűzte az elmúláshoz. Hogy is lehetett volna ez másképp, amikor átélték az emberiség történetének talán legelborzasztóbb háborúját. Ehhez képest Flyod generációja szinte burokban nevelkedett. És ő nem tudott elég hálás lenni ezért.

Valahogy ezeket a gondolatait szerette volna tisztességesen szavakba önteni, de mégis teljes más szavak formálódtak meg a ajkán:

– Jase nem szereti, amikor így beszéltek.

– Jase is meg te is szeretnétek azt hinni, hogy örökké élünk, de ez nincs így. – Davie szomorkás mosolya továbbra sem változott az arcán. – Tudom, hogy nem szerettek erről hallani, de mindannyian érezzük, hogy napról napra fogy az időnk, ami még maradt nekünk.

Floyd összerándult, mintha megütötték volna. Nem akart ebbe belegondolni. Amikor még a felkészítőre járt – mindenkinek kötelező volt, aki idősgondozásban akart elhelyezkedni –, az egyik oktató ezerszer is elmondta, hogy a saját jól felfogott érdekükben igyekezzenek érzelmileg távol tartani magukat a felügyeletükre bízott öregektől, mert ha nem teszik, minden alkalommal összetörik majd a szívük, amikor valamelyiküknek el kell mennie.

Floyd nem fogadta meg a tanácsot, és ezek az idősek a családja helyett családja lettek – annak ellenére is, hogy a saját családjával viszonylag jó volt a kapcsolatuk azóta, hogy tisztázták a feltételeket és meghúzták a határokat. A kezdetek óta velük dolgozott, meg sem fordult a fejében, hogy másokról is gondoskodni akarjon. Ő is tudta, hogy lassan szembe kell majd nézniük a megváltoztathatatlannal. De erre egyikük sem állt még készen.

– De ez nem jelenti azt – szólalt meg halkan Henry is, kirántva Floydot fojtogató gondolatai közül –, hogy nem teszünk meg mindent azért, hogy minél tovább a nyakatokon maradjunk.

– Ajánlom is! – erőltetett mosolyt az arcára. – Szavatokon foglak titeket!

– Szerintem egyikünknek sincs kifogása ez ellen – helyeselt boldogan Mark is.

Rövid csend telepedett rájuk. Floyd azon merengett, hogy mivel és milyen irányba terelhetné el a beszélgetést. Képtelennek érezte magát arra, hogy az elmúláson kattogjanak a gondolatai. A saját tapasztalatai sem engedték. Az emlékek mindig vissza akartak tülekedni a tudatába. Ahogy most is, újra és újra ugyanoda kanyarodott vissza.

– Hogy van Jase? – kérdezte váratlanul Henry, és Floydot a legnagyobb jóindulattal is hideg zuhanyként érte a kérdés.

Hirtelen nem is tudta, mit kellene válaszolnia, hiszen azt sem értette, pontosan milyen válaszra várnak a fogadott nagyszülők. Arról nekik is tudniuk kellett, hogy Jase a lebetegedések miatt mennyire túlhajszolt, hiszen mindig akadt valaki, akit helyettesítenie kellett. Vagy a még nem tisztázott összezördülésükre gondol? Nem lenne benne semmi meglepő, hogy Jase elmondta a nagyszüleinek, hiszen soha semmi nem maradt titokban előttük.

Nagyon értetlen képet vághatott, mert Henry és Mark arcán is számára értelmezhetetlen kifejezés jelent meg. Ahogy pillantása végig siklott a három öregen, és egy rövid időre megállapodott Davie-n, arra a következtetésre jutott, hogy ő sem érti, pontosan miről is beszél, mire kíváncsi most a másik kettő. Máskor talán megnyugtatta volna a tudat, hogy nem ő az egyetlen, akit nem avattak be, de most csak még jobban körülfogta az aggodalom emiatt. Arról nem is beszélve, hogy az időseknek sosem voltak titkaik egymás előtt. Floyd nem tudott volna alkalmat felidézni, amikor valamelyikük kimaradt volna történésekből.

– Szóval akkor nem mondta el neked – vonta le az egyetlen logikus következtetést Mark.

Floyd érezte, hogy pír kúszik fel a nyakán, ami vörösre festette az arcát is. Félre fordult az idősek tekintete elől. Tudta, hogy valami történt Jase-szel, amibe nem nyílt még módja beavatni őt. Nem szívesen emlékeztette magát, hogy ez nagyrészt a saját hibája. Valószínűleg Jase elmondta volna Floydnak is, ha nem esik neki, a saját ostobasága miatt. Szerencsére most nem érezte a féltékenységet megmozdulni a mellkasában. Legszívesebben mégis elsüllyedt volna szégyenében. Korábban sem kellett volna engednie a gonosz kis hangnak a fejében. És akkor most nem kellene szégyenkezve nemet intenie fejével Mark kérdésére.

– Még nem tudtunk beszélni róla – magyarázta még mindig úgy, hogy nem nézett egyikükre sem. – Minden összejött ma is meg tegnap is – sóhajtott egy hatalmasat, és még bátortalanabbul folytatta. – És az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én sem voltam a legmegértőbb.

– Mi is mondtuk neki, hogy ne titkolózzon, mert abból csak nagyobb baj lesz – ingatta a fejét Henry.

Nagyobb baj? Floyd érezte, hogy az iménti elvörösödés után most elsápad. Valami ennyire komoly történt volna, amit Jase végül nem mert megbeszélni vele? Ügyetlenül szólalt meg ismét:

– Mekkora a baj? – kérdezte végül, de mielőtt válaszolhattak volna neki, még el kellett hadarnia, hogy mi történt. – Van az a bolond szomszédunk, aki mindig csinál valami hülyeséget. Aznap este kihívták a tűzoltókat miatta, mert valami nagyon furcsa szagot lehetett érezni a lakásából. Mint kiderült, kézműves gyertyát akart csinálni, és a tűzhelyen felejtette a gyertyaviaszt. Amikor megérkeztek hozzá, már dőlt a fűst a nyitott ablakain át. Szerencsére senkinek nem lett semmi baja, de azért egy két órára minden lakót kitereltek abból a lépcsőházból. Én pedig nem tudtam elérni Jase-t. És mindenféle hülyeséget hittem… amit nem kellett volna. És… aggódtam is érte, és dühös is voltam, mert annyiszor kértem már, hogy legyen elérhető munka után. Nem az zavar, hogy egyedül vagy veletek akar lenni néha, de… legalább legyen hívható, amikor épp szó nélkül eltűnik valahova…

Hirtelen elhallgatott. Minden aggodalma és érzése igaz volt, mégis inkább magyarázkodásnak, önmaga mentegetésének hangzottak a szavak a saját fülében. Pedig nem akart ő kibújni a kimondott szó jelentette felelősség alól. Mindig igyekezett tartani magát ahhoz az elvhez, hogy ha elég tökös kimondani – legyen szó akármiről –, akkor ahhoz is legyen elég tökös, hogy vállalja, amivel jár a megnyilatkozás.

– Nincs baj – igyekezett megnyugtatni Henry. – Legalábbis én nem élném meg annak, bár Jase kicsit mindig is másképp működött. De majd, ha összeszedi végre magát, és elhatározza, hogy beszéljen róla, te is megérted, miért viselkedett furcsán.

– Ez továbbra sem hangzik túl megnyugtatóan – aggodalmaskodott Floyd.

– Neki nehéz lesz megküzdenie ezzel. Ahogy beszélnie is róla – próbált úgy információval szolgálni Mark, hogy nem fedi fel a történéseket Jase helyett. – Én csak arra kérlek, hogy amikor rászánja magát majd, akkor ne hagyd, hogy a válaszoldat befolyásolják a saját érzéseid.

– Nem értek semmit, de ígérem, hogy megpróbálom majd kellő türelemmel kezelni, akármiről legyen is szó.

Mielőtt mást is hozzá tehetett volna, megszólalt a zsebében a telefonja.

– Szia Jase! – szólt be azonnal, amint felvette a hívást. – Csak nem szüneten vagy?

A válasz pedig meglehetősen meglepte, ugyanis mielőtt Jase bármit felelhetett volna, gyors egymásutánban kétszer is beletüsszentett Floyd fülébe, akinek azonnal csengeni kezdtek ettől az éles hangtól a hallójáratai. Ezt pedig egy gyors orrfújás követte. Floyd pedig kezdte sejteni, hogy a másik azért hívja, mert nem érzi jól magát. Erről a rekedt hangon fülébe áramló könyörgés árulkodott.

– Floyd – szinte nyögte. – Mivel elég vacakul vagyok, hazaküldött az osztályvezető főorvos. El tudnál jönni értem?

– Persze indulok is azonnal, csak elköszönök a nagyszüleidtől.

Még szerencse, hogy Jase rábízta a kocsit, amikor el kellett szaladnia a ruhapróbáról. Így sokkal gyorsabban odaér majd érte, és természetesen azt sem bánta, hogy a másiknak nem kellett vezetnie, amikor nem volt jól. Legalábbis ezt gyanította, hogy Jase akkor sem vallotta volna be, hogy már a próbán sem volt jól. Hazafele is biztosan Floyd vezet majd, a másik pihenhet azalatt az idő alatt. Úgy ráfér, sőt az elkövetkező napokban gondoskodni fog róla, hogy csak akkor hagyja le az ágyat, ha nagyon muszáj. Már előbb a sarkára kellett volna állnia ebből a szempontból.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Anne Nygård)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s