Tizenhárom

Az aznapi műszak végeérhetetlenül lassan telt. Jase úgy érezte, mint akin keresztülhajtott egy féltucat mezőgazdasági gépjármű – ha bárki rákérdezett volna, honnan jött ez a kép, nem tudott volna válaszolni rá. De az egészen biztos, hogy rettenetesen kimerültnek és agyonnyomottnak érezte magát. Ezen a reggeli korán kelés sem segített, annak ellenére sem, hogy ez a korán közel sem volt annyira elviselhetetlen, mint az átlagos munkanapjain.

Arról nem is beszélve, hogy az aznapi műszakból eltelt órák kifejezetten kegyesek voltak hozzá. Olyannyira, hogy sokkal kevesebb eset érkezett aznap, mint ami megszokottnak számított az évnek abban a szakában. Így legalább nem érezte úgy, hogy megszakad, amikor az intenzíven ellátandó feladatai mellett még a traumatológián is helyettesítenie kellett. Egyelőre szerencsére csak a vizitekre kellett beugrania, de azért az sem jelentett kis leterheltséget.

Annak ellenére, hogy az aznapinál voltak sokkal-sokkal keményebb műszakjai is – sőt már a héten is akadt nem egy –, mégis rettenetesen szenvedett. Valószínűleg már csak azért is, mert a nap második felére őt is utolérte az a kórság, ami fél osztályokat döntött le a lábukról.

Más körülmények között Jase immunrendszerének a csodájára jártak, mert szinte sosem betegedett le. A nagyszülei például úgy gondolták azért, amiket ki kellett állnia gyerekkorában. Akármi is volt ennek az oka, arra számított, hogy ezt a járványt épp úgy megússza majd most is, hogy az eddigieket is. Vagy legalább kibírja karácsonyig, és a barátai esküvőjéig. Utána már nyugodtan leeshet a lábáról, és agonizálhat egy hétig betegen ágyban fekve.

Sosem szokott egyébként szabadságot kérni az ünnepekre. Olyan hosszabbat, ami magába foglalja a karácsonyt és szilvesztert is, legalábbis semmiképp. A tavalyi eset is némiképp rendkívülinek számított tőle, hiszen ő csak akkor szokta kérni az ünnepek egyikét, ha a gyerekes kollégái már mind lefoglalták maguknak a szabadságot. Az előző évben viszont semmi pénzért le nem maradt volna a Lilly mami emlékére szervezett vacsoráról, így viszonylag korán lefoglalta karácsony három napját. Az igényét pedig azonnal jóvá is hagyták az addig tanúsított példás rugalmassága jutalmaként.

Idén viszont mert már öt éve dolgozott orvosként a kórházban – ha a rezidenskedést is beleszámolta persze nagyobb volt ez a szám – jubileumi ajándékként elsőbbséget kapott szabadságigény feladására. Ezért úgy gondolta, hogy idén kivételt tesz, és nem csak az egyik ünnepet foglalja le, hanem mindkettőt, hogy Floyddal és a nagyszüleivel ünnepelhessen. De mivel azért támadt némi lelkiismeretfurdalása, ezért beírta megjegyzésbe, szükség esetén behívható. Floyd nem örült ennek, de ismerve Jase-t, kénytelen-kelletlen elfogadta a döntését és beleegyezett.

– Hé, Jase! Jössz egy kávéra? – kiáltott rá Alec, az egyik ápoló, miközben elhaladt mellette a folyosón.

Jase épp az fogyóeszköz raktárba tartott, hogy szerezzen egy halom zsebkendőt, mert ahogy aznap az órák teltek, úgy jött ki egyre jobban rajta a nátha, lassan pedig kezdett elég sürgetővé válni, hogy mindig legyen nála zsepi. Torka kaparása is fokozatosan erősödött, érezte, hogy egyre nehezebben beszél, igyekezett is kerülni, hogy meg kelljen szólalnia.

Alec kérdését hallva viszont megtorpant. Épp a délutáni szünetét töltötte, és azután, hogy feltankolt zsepivel tovább akart menni a büfébe, hogy szerezzen valami vacsorát, mert annak ellenére, hogy bedugult orra miatt alig kapott levegőt, és fájó torka miatt nem igazán tudta, mit enne, de kopogott a szeme.

– Csak egy kávé? – kérdezett vissza reszelős hangon.

Alec mosolyogva lépett oda hozzá. De a szemét nem érte el az a mosoly, sőt kifejezetten aggodalmas fény csillant benne. Alec általában a szárnyai alá vette, és ügyelt arra, hogy a sok feladat között magára is figyeljen. Most is minden bizonnyal azért keresztezte útja Jase-ét, hogy elrángassa magával. Hogy ez pontosan így is történjen, mellé lépett, hogy diktálja a tempót.

A fényes vörös hajú, zöldes szemű férfi jóval magasabb volt nála, és ha Floyd nem betonozta volna bele magát Jase életébe, egészen biztosan Alec lett volna rajongása tárgya. Annak ellenére is, hogy az ápoló megingathatatlanul hetero volt, és épp az egyik nővérnek udvarolt. Már a másodiknak, és még nagyon nem tudták eldönteni, hogy inkább együtt vannak-e vagy külön. A legutóbbi kapcsolata talán másfél éve ért véget, és utána Alec eléggé megzuhant. Pár hónapja ismét elkezdett magára találni, néha mesélt Jase-nek a küzdelmeiről, és ő amennyire tudott, igyekezett tanácsokat adni neki. Évek óta munkahelyi barátok voltak, annak ellenére is, hogy csak a kórházban beszélgettek egymással.

– Hát, gondoltam, a kávéra meghívlak én, mert annyira szarul nézel ki. Gondoltam, rád fér – vakarta meg a füle tövét ártatlannak szánt mozdulattal Alec, miközben befordultak a folyosó végén. – De ha akarsz mást is, azt megveheted magadnak.

– Ha azt a nővért is így hívod el randira, nem is értem, hogy nem tud ellenállni neked – dohogta a hanghordozása ellenére is jókedélyűen Jase.

– Na, azért Joanne teljesen másképp működik, bár nem hiszem, hogy te igényelnél bármilyen képzést is ebben a művészetben – rázta meg a fejét ál-lemondóan Alec.

– Nem, kösz, de tényleg nem. Hogy magyaráznám meg Floydnak ezt az új hobbit? – nevetett fáradtan Jase.

– Az a te legnagyobb bajod, hogy túlságosan párkapcsolatban élsz…

– Lehet nem túlságosan is párkapcsolatban élni? – vágott azonnal Alec szavába, miközben a büfé felé sétáltak. – Szerintem ez elég binárisan működik. Vagy kapcsolatban élsz, vagy nem. Nam nagyon látok más opciót.

– Ha igazad lenne, nem lehetne különböző közösségi platformokon kapcsolati állapotnak beállítani azt, hogy bonyolult – vetette ellen Alec. – De szőrszálhasogatás helyett inkább hallgass végig! Ha szingli lennél, mehetnénk együtt bulizni, te lennél a legjobb szárnysegéd.

– Ha szingli lennék, akkor sem vennék részt a hódításaidban. Bár, lehet, hogy egyszer elkísérlek majd. Csak mert megnézném, hogy ez a párkeresés hogy működik hetero berkekben. Azt feltételezné az egyszeri ember, hogy ugyanúgy, de téged ismerve azért elgondolkozom. Vagy legalább megnézném azt, hogy nyakon öntenek valami szuperragacsos koktéllal.

– Téged hallgatva kezdem azt hinni, hogy reménytelen esetnek tartasz.

Jase hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez még mindig a baráti viccelődős vérszívás része, vagy tényleg komolyan mondja. Végül az utóbbi mellett döntött, és ennek megfelelően válaszolt.

– Dehogy tartalak annak – még egy őszinte mosolyt is villantott Alecre. – Tudom, hogy nem árulsz zsákbamacskát. És nem kezdesz olyannal, aki többre vágyik, mint amit kínálsz.

– Ez még mindig nem hangzik túl bíztatóan – ingatta a fejét, akkor már kicsit ismét vidámabban.

– De, hé, nem is marketing szakembernek tartasz. Szerencsére nem nekem kell eladnom téged, megy az neked magadtól is. Én csak annyit mondtam, hogy te tisztességesen csinálod a dolgaidat, nem úgy, mints pár ember, akiket ismerek. Nekem az a véleményem, hogy amíg a kereslet találkozik a kínálattal, és mindenki azt kapja a dologból, amit szeretne, minek beleszólni vagy ítélkezni.

– Nem véletlenül vagy te a legjobb munkahelyi cimbim! Hallod, filozófusnak kellett volna menned, nem orvosnak.

– Ha filozófusnak megyek, most ki osztaná meg veled a bölcsességeket?

– Jogos jogos.

Ekkor érték el a büfét, és Alec azonnal a pulthoz lépett. Meg sem kellett kérdeznie, Jase mit kér, magától is tudta, mire van szüksége. Éppen ezért nem is kávét kért neki, hanem egy hatalmas bögre teát mézzel. Amíg ő leadta a rendelést és fizetett, Jase a hideg étel felhozatalt nézegette. Mivel elég későn jöttek, már kifejezetten le volt rabolva a büfé, így alig akadt valami a kínálatban.

Végül talált egyetlen nyomorult spenótos fetás tekercset a hűtőben. A spenótért egyáltalán nem rajongott, de a fetát szerette. És mivel más opciója nem maradt, hacsak nem akart száraz süteményt enni, így kénytelen kelletlen ezt választotta. Alec ígéretéhez híven kifizette az italokat, Jase pedig rendezte a szendvics árát, majd csatlakozott az ápolóhoz annál az asztalnál, ahova letelepedett.

– Nesze – tolt elé egy jó nagy bögre teát. – Téged elnézve úgy voltam vele, hogy erre nagyobb szükséged van, mint koffeinre. Nem nem örülnék neki, ha miattam akadna ki a szíved.

– Szerintem elég gyakorlott kávéfogyasztó vagyok, hogy még egy meg se kottyanjon. De igazad van, a tea jobb lesz most.

Miközben Alec teljes nyugalommal szürcsölte a saját fél liter kávéját, Jase is nekikezdett a spenótos-fetás tekercsnek. Igen, a spenótot még mindig utálta, de legalább a feta kellőképpen elnyomta az ízét. Eleinte mind a ketten hallgatásba burkolóztak, a rájuk telepedett csendet végül Alec törte meg, amikor elunta, hogy Jase harmadjára teszi félre a szendvicsét, hogy orrot fújjon, vagy köhögjön.

– Miért esz még itt bent a penész? – szegezte neki barátjának.

– Mert helyettesítek – dobott a közeli kukába egy összegyűrt, használt zsebkendőt.

– Én ezt értem, de téged ugyan ki fog helyettesíteni, ha mindenkit sikerül megfertőznöd idebent? Ha kell én igazolom bárkinek, hogy szarul vagy. Sőt még amellett is kampányolok, hogy menj haza mielőtt még rosszabbul leszel.

– Egyáltalán nem biztos, hogy rosszabbul leszek. Szerintem egy órája legalább változatlanul érzem magam. – Alec hitetlenkedve felszaladó szemöldökére, és rosszalló arckifejezésére ingerülten válaszolt. – Most mi van?

– Semmi – vont vállat a másik. – Csak épp próbálom eldönteni, hogy berágjak-e rád, amiért megpróbálsz hülyének nézni. De igazság szerint, nem hiszem, hogy fair lenne veled szemben. Gyötröd magad most nélkülem is épp eleget.

Jase érezte, hogy fogyni kezd a türelme. Valóban nem volt jól. Ezt egy percig sem tagadta. És igen, szívesen haza menne… de aztán tudatosult benne, hogy nem telt éppen a legjobb hangulatban a délelőtt. Bár talán már nem voltak Floyddal mérgesek egymásra, de még mindig nem beszélték meg az az előző napról húzódó nézeteltérést. És őszintén? Nem volt ereje a köztük feszülő negatív érzések feloldására.

– Nézd, én tényleg nem értem, miért csinálod ezt magaddal. És most minden viccet félretéve, tényleg úgy látom, hogy addig kéne hazamenned, amíg tényleg nem leszel rosszabbul. Ha ugyanazt kaptad el, mint a többiek az osztályon, akkor te is hamarosan belázasodsz, és akkor aztán tényleg kénytelen leszel hason csúszva hazaszenvedni magad.

Alec kendőzetlen őszintesége megérintett valamit Jase-ben is, és jól esett neki az a kis törődés. Ennek hatására legalább annyit elismert magának, hogy bár lázas még valószínűleg nem volt, de azt már érezte, hogy hőemelkedése van. Oké, ezt már pár órája kezdte érezni, de az egészen biztos, hogy senkinek sem fogja bevallani. Nem ment el az esze.

Miután Alec hiába győzködte, hogy legalább önmaga ellensége ne legyen, ha már mindenki másénak a két osztályon sikerült lennie, inkább témát váltott, és onnantól kezdve visszatértek egymás korábbi, humoros hecceléséhez. Akkor Jase még nem sejtette, hogy pár óra múlva majd az osztályvezető főorvos fogja számon kérni, hogy Alec oly’ velős megfogalmazását idézze: „miért eszi még bent a penész?”