Tizenkettő

A klubban hatalmas tömeg fogadta Dylant. Nem volt mit csodálkozni ezen, az új emberek bemutatkozására mindig rengetegen jöttek, ilyenkor nem számított ritkának a teltház sem. A nyakát nyújtogatva pásztázta a tömeget, kereste Cyrilt. Pár perce kapott tőle egy üzenetet, hogy ő már megérkezett, és bejött, mert kint nagyon hideg volt, és nem bírt tovább abban a zimankóban várni. Azt is ígérte, hogy megpróbál helyet foglalni maguknak.

Egyelőre viszont nem látta sehol, ahhoz meg nem volt kedve, hogy a legelől várakozók felé kezdjen tülekedni. Ahol elhelyezkedett, onnan is tökéletesen látott. Legkésőbb a bemutatkozás után úgyis megtalálják egymást. Egyébként is azt beszélték meg, hogy mennek majd a második, az „őszinte beszélgetésnek” nevezett eseményre is.

Ezek a beszélgetések nem számítottak kötelezőnek a klubtagok számára. Legalábbis nem az összes. Havonta kettőn kellett megjelenni, és csak egyen felszólalni, ha akartak, de nem volt elvárás, csak ajánlás, hogy próbáljanak könnyíteni a lelkülön. Ezeknek az volt a lényege, hogy őszintén el kellett mesélniük valamit. Ez lehetett bármi, ami nyomasztotta őket, vagy amit senkinek sem mertek bevallani. A csoport tagjai pedig hozzá szólhattak, vagy megoszthatták a saját tapasztalataikat, ha rendelkeztek ilyennel a témában.

Dylan szinte az összesen részt vett, bár csak minimális alkalommal szólalt fel, vagy tett hozzá a beszélgetéshez. Viszont szeretett hallgatni ezeken az összejöveteleken. Egyrészt azért, mert hallott olyan dolgokat, amik vele is épp úgy, vagy hasonlóan történtek meg. És ha nem ott nem is tudta beavatni a saját életének történéseibe a klubtársait, otthon mindig mesélt ezekről az élményeiről Johnnak és Steve-nek, akik mindig figyelmesen hallgatták, és megosztották vele a saját gondolataikat, és saját tapasztalataikat. Vagy Cyrillel beszélt erről, és az legalább annyira felszabadító érzésekkel töltötte el, mint amikor a másik két férfinak mesélt.

Annyira gondolataiba merült, hogy először észre sem vette, hogy az egyik önkéntés kíséretében egy lány vonult fel az emelvényre. Magas volt, talán kicsit még Dylannél is magasabb – ami azért nagy szó –, fekete miniszoknyát, bő pulóvert, és sötét, cica-mintás harisnyát viselt fekete szegecses bakanccsal. Haját egyik oldalt vörösre, a másikon lilára festette.

Dylant kissé meglepte a furcsa megjelenése, de ennek ellenére kifejezetten szép és csinos lánynak tartotta. Már amennyire érdekelték a lányok. Afelől viszont nem támadt szemernyi kétsége sem, hogy Cyril egészen biztosan oda meg kétszer vissza lesz érte. Erre a gondolatra fájdalmasan megrándult valami a mellkasában.

Nem akarta elképzelni, mégis a fülében csengett az a rajongva áradozás, amit minden bizonnyal hallani fog majd róla barátjától. Szerette volna, hogy rá is úgy nézzen, ahogy a lányokra. Minden vágya volt, hogy róla is olyan elbűvölt csodálattal beszéljen, mint róluk. Egyáltalán nem érezte könnyűnek a feladatot, hogy ne érezze rosszul magát amiatt, hogy ez sosem fog megtörténni. Pedig rossz érzések helyett inkább annak kellett volna örülnie, hogy vannak barátai, köztük valaki olyan, mint Cyril. Amíg a szülei terrorjában élt soha, egyetlen barátja sem volt.

Zavaros merengését gondolatait az vágta el, hogy a lány megszólalt az emelvényen:

– Sziasztok! Tymea vagyok. A szüleimnek, és a barátaimnak Thyme(*). – Kissé remegett a hangja, ahogy bizonytalanul kezdte fűzni mondandóját. – Vagyis nincs túl sok barátom, de akik vannak, ők így hívnak. Öhm… nem igazán tudom, hogy mit kellene mondanom. Tizenhét éves vagyok, és alig várom, hogy végre tizennyolc legyek. Szeretek festeni, és nagyon szeretnék egy kutyát… de túl kicsi lakásban lakunk…

Ezt hallva Dylan sokat mondóan lepillantott Porcelánra, és alig hallhatóan annyit súgott neki, közben végig nem tudomást venni a mellkasát szúró féltékenység-tüskéről:

– Na, még a végén igaza lesz Cyrilnek, és te fogsz neki segíteni összejönni ezzel a lánnyal.

A kutya érdeklődve nézett fel rá, és ahogy figyelt, még idegesen mocorogni is elfelejtett. Porcelán nem szerette a tömeget – ahogy Dylan sem –, de minden alkalommal hősiesen tűrte. Most sem volt ez másképp, a fiú lábának dőlt, ezzel is próbálta mind a kettejüket nyugodtan tartani, lehorgonyozni a valóságban.

Ahogy Dylan Porcelán fejét simogatta, lassan véget ért Thyme bemutatkozása, és az iménti önkéntes, aki addig is ott állt mellette az emelvényen, átvette a szót felhívva a jelen levők figyelmét, hogy az egyik kis csoportos teremben hamarosan kezdődik az őszinte beszélgetés, és aki szeretne kicsit többet megtudni Thyme-ról, csatlakozhat nyugodtan. Majd mind a ketten lesétáltak az emelvényről.

Dylan várt egy kicsit, és amikor végre elkezdett szétszállingózni a tömeg, akkor indult csak el a kijelölt terem felé. Félúton pedig Cyrilbe botlott, aki éppen ugyanoda tartott.

– Hé, hol voltál eddig? Nem láttalak sehol – szólította meg, amint mellé ért.

– Én hol voltam? – vigyorgott rá Cyril. – Te merre jártál? Ott ültem a második sorban. Foglaltam helyet, ahogy ígértem. De akárhogy kapálóztam, te nem láttad.

– Ó. Nem értem, miért pedig nagyon lestem az első sorokat – mentegetőzött Dlyan.

– Nem baj, haver, az a lényeg, hogy megvagyunk mind a ketten.

– Mind a hárman – javította ki barátját Porcelán felé intve. – De milyen jó, hogy ő is velem tartott. Hallottad, hogy az új lány szereti a kutyákat? Ha jó kedvemben találsz, talán kölcsön adom Porcelánt a csábításhoz.

– Jah, persze, köszi – fordult félre Cyril, és Dylan nem tudta hova tenni ezt a lemondó hanghordozást, és úgy általában a testbeszédét sem. Nem az van, hogy most szinte vibrálnia kellene a lelkesedéstől?

Már épp rákérdezett volna, hogy mi lelte, de természetesen pont akkor kellett elérniük a csoporttermet, ahol az önkéntesek gyorsan leszámolták azokat, akik befértek, és beterelték őket. Szerencsére Dylan és Cyril ha nem is az elsők kézé, de a középmezőnybe kerültek. Még utánuk is jöttek be jópáran, de még így is akadtak olyanok, akiknek már nem jutott hely bent. Viszont mivel ebben a szűkös szobában Dylan nem tudta volna úgy feltenni a kérdéseit Cyril viselkedésével és rossznak tűnő hangulatával kapcsolatban, hogy mások ne hallják, így kénytelen volt későbbre halasztani.

Elhelyezkedtek két kiválasztott széken, és érdeklődve várták, hogy Thyme leüljön a körbe közéjük, és beszélgethessenek. Amikor a lány elfoglalta a számára fenntartott üres helyet az önkéntes mellett – aki a beszélgetés moderátora lesz –, lassan csitulni kezdett a nyüzsgés. Majd amikor eléggé elcsendesedtek a jelenlevők, Thyme beszélni kezdett:

– Sziasztok. Megint – félénken mosolygott. – Nem mondom, hogy kevésbé vagyok ideges, mint az előbb… De most kevesebben vagytok, és így talán könnyebb.

– Tudod, hogy nem kell semmi olyat mondanod, amit nem akarsz – emlékeztette az önkéntes. – Bár szívesen meghallgatnánk, hogy miért csatlakoztál a klubunkhoz, de semmi sem kényszer.

– Igen, tudom. És köszönöm, Toby – mosolygott rá Thyme.

Dylan nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy mennyire szép, és mennyire jól áll neki az a félénk mosoly. Ahogy persze azt sem, hogy Cyril már biztos azt tervezi, hogyan tudna közepesen kínosan bepróbálkozni nála. Vagy csak azért érezte kellemetlennek ezeket a perceket, mert mindig inkább máshol lett volna, hogy látnia se kelljen, ahogy barátja ismét megpróbál elcsábítani valakit?

Nem tudta megállni, hogy pillantása oldalra nem csússzon Cyrilre. Kiváncsi volt, hogy milyen kifejezés ül Thyme láttán barátja arcára. Tudta, hogy csak gyötri magát ezzel, hiszen Cyril minden új lányért rajongani kezdett, mindüket megpróbálta elcsábítani, majd amikor nem járt sikerrel, vagy amikor éppen igen, akkor új kalandok és új kihívások után nézett. Dylan többször figyelmeztette, hogy ennek előbb-utóbb sírás lesz a vége, és közel sem biztos, hogy a megbántott lányok fognak sírni, de egyelőre még semmit sem ért el ezekkel az óva intésekkel.

Talán, ha Thyme-mal is próbálkozik, akkor ismét visszatér a baráti figyelmeztetésekhez. Ekkor ütötte meg fülét a lány részletesebb bemutatkozásából egy részlet:

– …korábban mondtam már, hogy a nevem Tymea. De az igazság az, hogy nem hívtak mindig így. A szüleim Alexnek neveztek el, amikor a születésemkor fiúnak hittek. Viszont elég korán elkezdtem érezni, hogy valami nagyon más velem… hogy nem a jó testben vagyok. Először csak akkor gondoltam magamra Tymeaként, amikor egyedül játszottam, de később arra döbbentem rá, hogy egyre kevésbé tudok Alex lenni. És a szüleim észrevették, hogy baj van. De mivel nagyon jófejek, mindent meg tudtunk beszélni, és együtt kiderítettük azt is, hogy miért érzek úgy ahogy. Ők azóta is mindenben támogatnak.

– De ha minden ennyire jó volt körülötted, akkor hogy kerültél ide? – kérdezett közbe az egyik fiú a hallgatóságból.

Thyme kissé elpirult, majd még bátortalanabbul tovább beszélt:

– Az iskolámban bántani kezdtek, amikor elkezdtem lányosan öltözni, és még lányosabban viselkedni. Mivel sosem voltam tipikus fiú, mindig sokat bántottak, és utána csak még rosszabb lett. Azóta már egy új gimnáziumba járok, ahol sosem ismertek másként… De azért nem könnyű feldolgozni azt a sok gonoszságot, amit kaptam. Sokszor megvertek… nem csak a fiúk, hanem a lányok is. És otthon nem mertem beszélni róla, mert azzal fenyegettek, hogy ha elmondom bárkinek, utána csak rosszabb lesz… Meg… azt hiszem kicsit a szüleimre is dühös voltam. Ők mindig elfogadtak, és nekem is azt tanították, hogy álljak ki magamért, és legyek önmagam. És… azt hiszem, én azt kívántam, bárcsak kicsit szkeptikusabbak lettek volna, nem is feltétlenül velem, hanem a világgal. Talán az ő hitetlenkedésük, vagy az, hogy őket meggyőzzem felkészített volna valamennyire arra, hogy milyen gonoszok tudnak lenni az emberek egymással…

– Ez egy baromság! – Dylan észre sem vette, hogy a teremben az összes tekintet rá szegeződött, hiszen nagyon ritkán szólt csak hozzá ilyen alkalmakon, épp ezért mostani felcsattanása döbbenetet váltott ki mindenkiből. De mivel abban a pillanatban épp vöröset látott az indulatoktól, azt, hogy a féltékenysége vagy Thyme szavai miatt-e, nem tudta volna megmondani. – Kaptál egy elfogadó családot, akik mindenben támogattak, és erre te tényleg azt kívánod, bárcsak ne lennének azok? – Olyan vehemens volt a kirohanása, hogy Porcelán is felkapta a fejét mellette, és azonnal teljes készültség módba váltott, hátha cselekednie kell a gazdája megnyugtatására.

– Dylan. Elmondhatod a véleményed, de előbb hallgassuk végig Thyme-ot, hátha úgy jobban megértjük, hogy miért érez úgy… – szólt rá teljes nyugalommal az önkéntes, próbálta a képességei legjavát nyújtva megnyugtatni a fiút, de mivel nem láthatott bele a fejébe, fogalma sem volt a benne kavargó sötét indulatokról.

– Mit hallgassunk végig? – Dylan nem csillapodott, sőt ha lehet, még jobban elnyelte a fekete harag és gyűlölet, még jó, hogy decemberben türelmesebbnek és megértőbbnek kellene lennie mindenkinek, meg úgy általában, az emberekhez jóakarat… – Megnyerte a kibaszott család lottót! Közöttünk hányan vannak olyanok, akik mindent megadtak volna ezért? Engem a szüleim évekre bezártak a szobámba, csak azért mert meleg vagyok! És nem rajtuk múlt, hogy még életben vagyok!

Nem bírta tovább, felpattant és kirohant a teremből, de még az épületből is. Nem volt benne biztos, hogy tényleg hallotta, amint Cyril utána kiáltott. Nem állt meg, és nem is fordult vissza, mert úgy érezte, megfullad, ha még egy percet ott kell maradnia. Azt sem vette észre, hogy Porcelán szorosan ott lohol a nyomában. A hátsó kijáraton át kirontott a szűk utcára, hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal nézett fel a szürke, hideg esőre álló égre. Porcelán mellé telepedett, és lábához simulva próbálta magára vonni a figyelmét. Dylan önkéntelenül simogatni kezdte a kutya fejét.

– Wow, sosem láttalak még lányokat megríkatni. Azt hittem, ez nekem megy csak ennyire jól – szólalt meg a háta mögött Cyril. Könnyednek szánta a viccet, de Dylan semennyire sem volt vevő rá.

– Miért nem használod ki a lehetőséget és mész vissza akkor megvigasztalni? – szegezte neki a fiú, és csak úgy csöpögött a méreg a hangjából.

– Mert nem az érdekel, ami vele van, tökfej, hanem az, ami veled – próbálkozott akkor már komolyabban Cyril. – Sosem láttalak még ennyire kiborulni. Nem is… helyesbítek. Sosem láttalak még kiborulni. Mindig annyira nyugodt és kiegyensúlyozott vagy. Mi történt most?

– Meséltem neked, hogy egy éve ilyenkor majdnem meghaltam? – kérdezte akkor Dylan csendesen.

Cyril szeme elkerekedett az elképedéstől. Némán megrázta a fejét. Természetesen sosem mesélt neki erről. Csak annyit mondott mindenkinek a klubban, hogy elszökött otthonról, mert rosszul bántak vele, és csak a véletlennek köszönhetően találkozott Johnnal és Steve-vel. És mivel hamarosan nagykorú lett, sosem kellett visszatérnie a szülői házba.

– Tényleg elszöktem otthonról – nézett félre Dylan, és utálta, hogy ennyire remeg a hangja, igaz akkor már a dühtől reszketett fátyolosan, hanem a visszafojtott sírástól. – És az is igaz, hogy több évig bezárva tartottak. Még a kertbe sem engedtek ki. Semmi mást nem láttam a világból, csak azt amit az ablakon át lehetett… – Szipogva mondta el pár mondatban a balesetet, azt, ahogy csodával határos módon megúszta. Felhúzta a nadrágszárát, hogy megmutathassa Cyrilnek a műlábat. A klubban mindenki tudta, hogy egy sérülés miatt sántít, és néha nehezen mozog, de senki sem volt olyan tapintatlan, hogy erre rá is kérdezzenek. – De legalább újra tudok járni – tette még hozzá fájdalmasan mosolyogva.

Nem sírt, szeméből mégis potyogtak a könnyek. A következő pillanatban Cyril teljesen váratlanul megölelte. Ez meglepte, hiszen egyikük sem volt az a túlságosan jóban az érintésekkel. Hiába vágytak rá, nem tudták, hogyan kérjék, és amikor esetleg meg is kapták, nem tudták, hogyan fogadják. Sőt Dylan kifejezetten rosszul tudott reagálni rá, ha valaki váratlanul, vagy úgy érintette meg, hogy nem számított rá. Cyril hozzá hasonlóan a korábban elszenvedett bántások miatt szintén igyekezett kerülni minden testi kontaktust.

Ennek ellenére Dylan most mégis szinte elolvadt a köré záródó karok között. Elmondani sem tudta volna, mennyire jól esett ez most neki. A nála alacsonyabb Cyrilnek lábujjhegyre kellett állnia, hogy tisztességesen át tudja fogni a nyakát, és hogy a fülébe suttoghasson:

– Úgy sajnálom, Dylan… nem tudtam. Azt észrevettem, hogy sántítasz az egyik lábadra, én csak… sosem mertem rákérdezni. Féltem, hogy valami túl fájdalmas. De így most már azt hiszem, értem, miért akadtál ki annyira.

– Miért sajnálod? Sosem mondtam neked – szipogott a fiú, és jól esett, hogy a barátja előtt nem kellett tartania magát. Éppen ahogy John és Steve előtt is bármikor széthullott. Ők is mindig ott voltak mellette, hogy összerakják a szétrepült cserepekből, ahogy most Cyril is.

Azt kívánta, bárcsak megcsókolhatná a barátját. Nem is, arra vágyott, hogy Cyril kezdeményezze ezt az egészet. Ő tudta magáról, hogy mit akar, tisztában volt vele, hogy tudata minden neuronjával Cyrilre vágyik. De addig nem tehetett semmit – jobbnak látta nem tenni semmit –, amíg a barátja nem ad jelet arra, hogy ő is ugyanazt szeretné. És egyelőre sajnos még semmi sem mutatott ebbe az irányba. Bár az ölelés egy kifejezetten boldogító meglepetés volt.

Észre sem vette, mikor kapaszkodott meg maga is barátjában, de percekkel később, amikor mozgást vett észre a hátsó kijárat felől, még mindig magához szorítva tartotta Cyrilt. Ahogy felemelte a fejét a fiú válláról, a korábbi önkéntest látta kilépni hozzájuk. Átfutott az agyán, hogy talán el kellene engednie barátját, de nem sikerült elhúzódnia tőle. Egészen addig nem mozdult, amíg a másik fiú is észre nem vette, hogy már nincsenek egyedül, és visszahúzta a karjait, hogy elléphessen mellőle. Fájdalmasan sajgott karjaiban és mellkasán Cyrill hiánya, mégis boldogította a tudat, hogy legalább ennyit kapott belőle.

– Jól vagytok, srácok? Minden rendben, Dylan? – tudakolta tőle Toby, amikor felé fordultak.

– Igen, jól vagyok – törölte meg az arcát és orrát a kérdezett. – És azt hiszem, arra is készen állok, hogy visszamenjek, és bocsánatot kérjek. Nem akartam megbántani Thyme-ot.

Jegyzetek
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Vesky)
  • (*) Felmerülhet a kérdés, hogy mi van velem, és az y-os nevekkel (Dylan, Cyril, Thyme). Hát csak annyi, hogy ezek a nevek nagyon tetszenek, és más történetbe nem tenném bele őket egyszerre, de ide úgy éreztem, hogy muszáj. 😅

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s