Tizenegy

A pokol akkor kezdett elszabadulni, amikor Magick úgy döntött, hogy jó ötlet rárepülnie Dylan kibomlott cipőfűzőjére. A fiú méltán féltve lábszárát a macska karmaitól, egy ijedt kiáltással ugrott félre. A „támadás” természetesen nem kerülte el Porcelán figyelmét sem, aki morogva támadt neki a kandúrnak. Szerencsére nem a fogaival ment neki, hanem csak felborította a fejével. Magick felháborodva ugrott fel, kiengedett karmokkal fújva kapott Procelán képe felé. Akkor viszont már a kutya sem fogta vissza magát, félreérthetetlen támadó testhelyzetet vett fel.

– Hé, Porcelán! Elég legyen! – kiáltott rá John.

A kutya gazdája hangjára azonnal meghunyászkodott, engedelmesen leült, arra vakkantott csak szomorúan egyet, amikor John a nyakörvére kattintotta a pórázt. Közben Robert is felkapta Magicket, ezzel is próbálva szétválasztani az acsarkodó feleket.

– Sajnálom, nem tudom, mi ütött most belé – mentegette a macskát. – Máskor ki szokott jönni a kutyákkal…

– Semmi gond, Porcelán is viselkedhetne jobban – fogadta el a bocsánatkérést a maga módján John. Megrovó hangját hallva a kutya bűnbánóan még kisebbre húzta magát.

– Ne légy vele ennyire szigorú – vette azonnal a védelmébe Dylan, ennek ellenére nem lépett mellé, nem kezdte simogatni, pedig ujjai láthatóan megremegtek, nehezen állt ellen a kísértésnek. – Csak engem akart megvédeni.

– Nem is azzal van a baj. De neki is tudnia kellene, hogy nem támadunk meg magunknál kisebbeket.

Miután sikerült elrendezni a kutyák – vagyis inkább csak egy kutya – és a macska közti nézeteltérést, a ruhapróba zavartalanul folyt tovább. Magick sem próbálkozott újabb trükkökkel, mintha megelégedett volna azzal a felfordulással, amit okozott. Miután a kutyákról is levették a méretet, Kóbor Porcelán mellé telepedett, és összebúvja, kényelmes szőnyegen fekve várták, hogy befejeződjön a többiekről a méretvétel. A macska csak annyira közelítette meg a két ebet, hogy az emelvényre felugorva és ott elhelyezkedve kedvére figyelhesse őket.

🎄🎄🎄🎄🎄

Kóbor (szemrehányón): Azt hittem, ennél több eszed van. Hogy támadhattad meg a macskát? Egy pillanatra én is azt hittem, hogy a torkának mész.

Magick: Ne is mondd, én is. Jól meg is ijedtem.

Kóbor: Már meg ne sértsünk, de most nem igazán tudunk együttérezni veled. Bár azt sem értem, miért támadtad meg a fiú lábát.

Magick (fennsőbsége teljes tudatában): Nem sértetek meg. És kinek kellett a lába? Láttátok azt a zsinórt? Én csak játszani akartam. Az embereimet sosem zavarja, amikor játszani próbálok az ő zsinorjaikkal. Sőt ők még mozgatják is nekem, hogy izgalmasabb legyen. Mintha vadásznék.

Porcelán: Dylan nem a te embered! És az én szemszögemből úgy tűnt, hogy a lábát akarod megharapni.

Magick (értetlenül): De most őszintén, miért tennék olyat? Élesek a karmaim, ha beleakad a bőrébe, vérezni kezd – annyira kis puhák és védtelenek ezek az emberek –, és azt mindig túl reagálják. Például Kyle is. Látnotok kellene, hogy mekkora ügyet tud csinálni pár teljesen véletlenül keletkezett karomnyomból.

Porcelán (halkan morogva): Mert az embereknek igenis nagy ügy! Annyi idősen, amennyi te is vagy, már igazán rájöhettél volna, hogy nekik nincs bundájuk, hogy megvédje őket a fogunktól vagy a karmainktól!

Kóbor: Óvatosan, nehogy John észrevegye, mert akkor még nagyobb bajba kerülünk, hogy már megint fenyegetjük a macskát.

Magick (ügyet sem vetve a kutyák aggodalmaira): Jaj, ne is mondjátok! Néha azon gondolkozom, hogy mennyire védtelenek és esetlenek az embereink nélkülünk.

Porcelán (kikérve magának): Beszélj csak a saját emberedről!

Magick: Róla is beszélek, igen. Nincs bundája, ezért szinte mindig fázik, amíg nem volt a másik ember, csak rajtam múlt, hogy nem fagyott meg. Most, hogy van Kyle is, legalább tudják egymást melengetni, de még így is előfordul, hogy nekem is oda kell feküdnöm a biztonság kedvéért.

Kóbor: Ebben igaza van. Mi is mindig próbálunk úgy helyezkedni, hogy mind a hármukat melegen tudjuk tartani, amikor a kanapén összebújunk.

Magick: Ugye? És akkor még nem beszéltem arról, hogy mennyire pocsék vadászok. Egyszer-kétszer próbáltam megtanítani őket, mert mégsem nézhetem tétlenül, hogy a saját ügyetlenségük miatt éhen halnak…

Porcelán (a macska szavába vágva): Az megvan azért, hogy ők adnak neked enni? Annyira nem lehetnek rossz vadászok…

Magick (zavartalanul magyaráz tovább): Egyik alkalommal például fogtam egy jó nagy sáskát, ami felrepült az erkélyre. Bevittem nekik a nappaliba, és elengedtem, hogy meg kelljen fogniuk. És erre tudjátok, mi történt? Féltek tőle! Úgy ugrottak szét, mintha nem félholtan engedtem volna el, mintha árthatna nekik! Akkor jöttem rá, hogy menthetetlenek.

Kóbor: Lehet, hogy most újat mondok, de az emberek nem esznek bogarakat.

Porcelán: És szerintem neked sem kéne, mert az alapján, amit Roberttől hallottam, mindig hánysz tőlük.

Magick: Nem mindtől. Csak a nagyoktól. Mondjuk a poloskáktól.

Kóbor: Uuhhh… azok még büdösek is, rájuk sosem fanyalodnék.

Magick: Én sem szeretem őket, de ha bepofátlankodnak a birodalmamba, azért büntetés jár.

Kóbor: Mi általában megvárjuk, hogy az embereink szabadulnak meg tőlük.

Magick: Szerintetek, ha egy nyomorult sáskától annyira rettegtek, majd hagyni fogom, hogy egy arcátlan poloska ijesztgesse, és megzavarja őket?

Porcelán: Aaaaw… Ezek szerint mégiscsak szereted az embereidet. Pedig néha nem úgy tűnik.

Magick: Már hogy ne szeretném őket? Robertet mindenképp. Kyle-t csak elviselem. Amíg ő nem volt, csak mi ketten voltunk egymásnak. Báááár… azt azért el kell ismernem, hogy Robert sokkal boldogabb, amióta belépett az életünkbe. Már csak emiatt sem szekálhatom ki az életéből. Ráadásul, mivel igyekszik megvenni az áldásomat, mindig kapok titokban nasit.

Kóbor: Sosem fogom kiismerni magam rajtad. Azt hittem, azt hozod majd fel a szereteted mellett érvnek, hogy azt is elviseled, hogy ezeket a hülye ruhákat készítsék nekünk.

Magick: Tudom, hogy ez a nap mennyire fontos nekik. Onnan is látszik mennyire igyekszem szem előtt tartani ezt, hogy összesen csak egyszer haraptam meg az embert, aki próbált méreteket venni rólam. Bár nem teljesen értem ezt az egész felhajtást. Ez, amire készülnek, valami fura emberi dolog, amikor előre megünneplik, hogy életük hátralevő részét együtt töltik majd el. Ezen egyébként fel vagyok háborodva. Amióta az eszemet tudom, mindig Roberttel voltam, aztán velem semmi ilyesmit nem ünnepelt meg.

Porcelán: Lehet, hogy most újat mondok, de te nem vagy ember. Lehet, hogy ez az ünnep macskákra és kutyákra csak annyiban vonatkozik, hogy ott lehetünk velük. Mi leszünk a díszvendégek.

Magick: Nem. Én leszek a díszvendég. Ti ketten csak azért jöttök, mert Robert embereihez tartoztok. És mert szóltam pár szót az érdeketekben, hogy tudtok majd viselkedni. Bár ma nem úgy tűnt.

Porcelán: Te nem viselkedtél! Te támadtad meg az egyik emberünket!

Kóbor (sóhajtva): Azt hiszem, megint körbeértünk. Szerintem egyikőtök sem tud ma viselkedni. De mielőtt megint egymásnak esnétek, szóljatok, és én arrébb megyek, hogy John lássa, nem velem van a baj.

Porcelán (felháborodva): Áruló!

Magick (Porcelánnal egyszerre): Ne aggódj, nem csinálok semmi olyat, amit megbánnék. Így is elég kínos, hogy mindenki előtt fel lettem kapva, mint valami két hetes kölyök.

🎄🎄🎄🎄🎄

– Hogy miért nem tudnak mindig így kijönni egymással? – figyelte rosszallóan a két kutyát és macskát Robert. – Most olyanok, mint a kisangyalok, de tíz perce még teljesen meg voltak kergülve.

– Ezt én sem fogom soha megérteni – vigyorgott John. De úgy látszik elég volt csak határozottan rájuk szólni, és azonnal újra tudtak viselkedni.

– Én mindenesetre örülök, hogy csak ennyi gond volt velük – csatlakozott a beszélgetéshez Kyle is.

Eddigre nagyjából már a végére értek a próbáknak és méretvételeknek, minden kiegészítő megválasztásának. Már csak abban kellett megállapodniuk, hogy mikor jönnek ruhapróbákra, és mikor veszik át az elkészült öltözékeket.

– John, Steve, nem baj, ha én ezt nem várom meg? – rántotta meg Dylan az előbbi ingujját, hogy magára vonja a figyelmét. – Ma jön az új lány a klubba, és mindenki kiváncsi rá. Én sem akarok elkésni.

Dylan eddigre már égett a vágytól, hogy kiszabaduljon innen. Imádta Johnt és Steve-et, ahogy a barátaikat is, mindüket a nagybátyjainak tartotta. De egy napra elég volt neki ennyi felnőttség. Ha Cyril el tudta volna kísérni, ahogy eredetileg tervezték, jobban bírná ezt az egészet, de az utolsó pillanatban összejött egy családi program a barátjának, így abban maradtak, hogy majd az új lány bemutatkozásán találkoznak.

Őszintén megvallva Dylant annyira nem érdekelte az új jövevény, ő Cyril miatt ment oda. Azt sem akarta nézni, hogy majd az első adandó alkalommal legyeskedni kezd az új lány körül, de ha aznap nem jut neki több Cyrilből, kénytelen ennyivel megelégedni. Ettől persze még nem fájt semmivel sem kevésbé, szinte égetett a mellkasában az érzés, hogy mennyire menthetetlenül beleszeretett a legjobb barátjába. Sokkal könnyebb helyzetben lenne most, ha érzései nem mélyültek volna el ennyire az eltelt egy évben. Johnnak és Steve-nek korábban már bevallotta, hogy ilyen az ő formája. Hiszen kifejezetten kellemetlen, hogy választottja menthetetlenül hetero, aki minden lánynál bepróbálkozik. Azt viszont sosem vallotta volna be senkinek, hogy mindig enyhült kissé gyomrában a szorítás, amikor Cyrilt kikosarazták.

– Nem, dehogy gond. Menj csak – adta meg neki az engedélyt Steve visszarántva a gondolatai közül. – De majd írd meg, hogy meddig maradsz, mert akkor úgy készülünk kajával.

– Persze, mindenképp szólok – intett nekik távoztában vigyorogva.

– És vidd magaddal Porcelánt – intett az említett kutya felé John. – Arra az esetre, ha későn jönnél. Ne bóklássz egyedül.

A kutya ekkor már érdeklődve figyelte a fiú készülődését, ahogy felvette a kabátját és a táskáját is leakasztotta a fogasról. A nevét hallva pedig azonnal mellé szegődött, mintha csak értené, hogy milyen küldetéssel bízták meg ismét. Figyelni a legkisebb emberre, és megvédeni minden veszélytől. Amikor pedig Dylan átvette a pórázt Johntól, Porcelán egyenesen táncra perdült örömében. Lelkesen, az embergyerek mellett loholva hagyta maga mögött a szabóságot.