Tíz

Jase úgy kelt fel reggelt az ébresztőre, mint akit össze-vissza vertek álmában. Gyengének érezte magát, és minden tagja fájt. Mondjuk nem volt ezen mit csodálkozni azok után, hogy mennyire vacakul aludt. Ezer felé csapongtak a gondolatai, hiába volt kutya fáradt, nem sikerül elhallgattatnia fejében az aggodalmakat. Az sem segített ezen, hogy Floyd megharagudott rá. És mivel érzelmileg épp annyira kimerült volt, mint előző nap, arra sem találta magában az erőt, hogy lépéseket tegyen a helyzet helyrehozására.

Amikor reggel kilencig csak nem mászott ki az ágyból, csak félálomban lebegett, Floyd hozott neki egy bögre gőzölgő kávét és egy szendvicset, hátha ezek segítenek életet csiholni bele. Jase hálásan fogyasztotta el az ágyba kapott reggelit, bár jobban örült volna, ha Floyd is ott marad vele a szobában társaságot nyújtani, ahogy mindig is tette.

Nem tudta, mióta és mivel telhetett meg a másik képzeletbeli pohara ennyire – úgy sejtette, hogy az előző napi „eltűnése” csak az utolsó csepp volt –, de az kétségtelennek tűnt, hogy a titkolózása mélységesen megbántotta Floydot. Talán még tovább súlyosbította ezt az egyébként sem rózsás helyzetet. Épp mint pár éve. Most is az látszott megismétlődni. Floyd csak tűrt és tűrt szótlanul, egészen addig, amíg egyszerűen nem bírta tovább. És mivel nem akart ártani semmivel Jase-nek – a saját nehezen fékezhető indulataival legalábbis –, elhúzódott tőle, amíg helyre nem tette magában a dolgokat.

Most viszont sokkal jobban fájt ez az elvonulás, mint legutóbb. Jase úgy érezte, hogy ez a távolságtartás többet árt neki, mint bármi más tudna. Mint Erik felbukkanása tudna. El is határozta, hogy az első adandó alkalommal tisztázza ezt az egészet és feltölti válaszokkal a köztük nyílt szakadékot.

De az valószínűleg nem most azonnal lesz, talán nem is ma, mert még előbb túl kell esniük azon az átkozott ruhapróbán. Miután összekészült, mosolyt erőltetett az arcára. Biztos volt benne, hogy Floyd is ugyanazzal a „most nem foglalkozunk vele, de megoldjuk később” mosollyal fogadja majd. A barátaik életük nagy napjára készülnek, nincs szükségük az ő konfliktusaikra.

🎄🎄🎄🎄🎄

Mire ők odaértek a szabóságba, már mindenki ott volt rajtuk kívül. Kicsit később indultak, mint ahogy Floyd eredetileg tervezte, de Jase elég nehezen ébredt, és ha Floyd őszinte akart lenni magával – dehogy akart, akkor be kellett volna látnia, hogy teljesen irreális okok miatt haragszik –, amiatt sem sürgette a párját annyira, mert kifejezetten rosszul festett reggel. Igen, a mosoly ellenére is. Együtt fejlesztették ki, éppen ő ne látott volna át rajta?

Viszont mivel nem szakítottak időt arra, hogy rendezzék a konfliktusukat, most egy darabig biztosan nem nyílik majd módjuk erre. De legkésőbb este úgyis megbeszélik. Aztán már foglalkozni sem tudott Jase titkaival vagy azzal, hogy mennyire tűnik kimerültnek és fáradtnak, mert azonnal elragadta őket az üzlet forgataga.

Aznap mindenki, aki csak ott dolgozott, körülöttük sürgött-forgott. Méreteket vettek róluk, ingeket próbáltak, öveket, diszzsebkendőket néztek az öltözékükhöz. A szabók és segédjeik igyekeztek mindenkinek megtalálni a legjobb szabást, azt amitől az öltöny tényleg úgy áll majd rajtuk, mintha egyenesen rájuk öntötték volna.

Floydot szórakoztatta ez a tülekedés, egészen addig, amíg Jase-re nem siklott a pillantása. Még sápadtabbnak találta, mint reggel induláskor. Ha tehette volna, kézen fogja, haza viszi és ágyba dugja, hogy aludjon még pár órát, hátha eltűnnek szeme alól a fekete árkok egy kis extra pihenés után – meg a délutáni műszak előtt. De persze két percre sem tudtak magukra maradni, ebben a színes fejetlenségben.

– Hé, hogy bírod? – súgta oda neki, amikor épp a zakóhoz vettek tőlük méretet.

– Egész jól – mosolygott vissza Jase ugyanazzal a hamis mosollyal, amivel minden alkalommal aznap. – Csak nem várom a mai műszakot. – Ezzel legalább az igazat mondta. És Floyd tökéletesen értette, miért. Az utóbbi pár hétben Jase valóban elmebeteg beosztásokban dolgozott. És bár ezt sem akarta beismerni magának, de emiatt haragudott. Persze nem Jase-re, nem ő tehetett arról, hogy helyettesíteni kellett. De attól még haragudott a kórházra, Jase főnökére, talán egy kicsit még a világra is. Igazság szerint az előző napi dühe már régen elpárolgott ebben a kimerítő pörgésben, már csak saját magára neheztelt, azok miatt amiket előző este a párja fejéhez vágott. Tudta, hogy túlreagálta, és legszívesebben visszatekerte volna az időt, hogy megakadályozza magát – ha mással nem, hát egy jól irányzott pofonnal –, abban, hogy még ő is bántsa Jase-t.

– Még a díszzsebkendőnek is egyformának kell lennie? Ugye nem, Rob? – vonta magára figyelmét Dylan hangja. A kamasz azóta nehezen viselte, ha megpróbálták keretek közé szorítani az önkifejezését, amióta Johnhoz és Steve-hez került. Amita kiszabadult a szülei elnyomása alól, próbált megélni mindent, amit otthon sosem hagytak neki.

– Eszünkbe sem jutna megszabni, hogy milyen legyen – vigyorgott rá Robert, miközben épp Magicket igyekezett egyhelyben tartani, hogy a hófehér macskáról is méretet tudjanak venni a macskaruhához. – Sőt inget is olyat választhatsz, amilyet szeretnél a megadott keretek között.

Dylan arca azonnal felderült ennek a hírnek a hallatán.

– Akkor lehet világos rózsaszín is? – kérdezte azonnal.

– A zsebkendő vagy az ing? – kérdezett vissza azonnal.

– Mindkettő? – feszegette a határait a fiú.

– Természetesen lehet, ha passzol az öltönyhöz. Jaj, Magick maradj már! – kapott a kandúr után, és sikeresen megakadályozta abban, hogy leugorjon az emelvényről.

A macska egyértelműen nem akart a gazdájára hallgatni, továbbra is ficánkolva szabadulni próbált. Sokkal jobban érdekelte az, hogy Kóbort és Porcelánt bosszantsa.

A kutyák egyébként nem nagyon vettek tudomást róla. Azóta, hogy Magick a nagy kötözködés közben megkarmolta Kóbor orrát, és a kutya a lába felé kapott. Persze nem harapta meg, azt tökéletesen tudta, hogy nem teheti, csak a macska kedvét akarta elvenni a további terrorizálásuktól. Balszerencséjére John észrevette a próbálkozást, és alaposan összeszidta. A macska pedig nem átallotta arcátlanul elégedetten figyelni a jelenetet. Azóta a két eb még inkább ignorálta őlordságát, természetesen legnagyobb bosszankodására.

– Zavar az, ha nekünk is világos rózsaszín ingünk lesz? – tudakolta Dylantől John, miközben Robert továbbra is Magickkal küzdött. – Tudod, mint egy család.

Dylan nem válaszolt azonnal pillantása idegesen siklott Johnról Steve-re, majd vissza. John egy pillanatra úgy érezte, hogy túl messzire ment, lehet, hogy az eltelt egy év ellenére sem érezte még magát elég kényelmesen ahhoz, hogy egyforma ruhában mutatkozzon velük. Pedig John és Steve másra sem vágytak, mint családdá válni Dylan számára. Amikor viszont látta, hogy a fiú szemébe könnyek gyűlnek, John pánikolni kezdett. Nem akarta elrontani a dolgokat.

Porcelán felkapta a fejét, okos kutya szemét először Johnra, majd Dylanre emelte. Nem tudta eldönteni, hogy melyik emberének van hirtelen nagyobb szüksége rá. Végül úgy döntött, hogy Dylan mellé fut, megnyalta a kezét, aztán azonnal John mellé lépett, és a lábához simulva leült. Halk nyüszítéssel nézett fel rá, és John azonnal simogatni kezdte a fejét. Dylan pedig végül erőt gyűjtött a válaszadáshoz.

– Komolyan mondod? – Remegett a hangja. – Igen! Nagyon szeretném, ha egy család lehetnénk! Legyünk mind rózsaszín ingben!

– Remek. Akkor ezt megbeszéltük – lépett John mellé Steve, és nyugtatóan a vállára tette a kezét. Figyelte, ahogy ragyogó mosoly terült szét a másik szakállas arcán.

Floyd meghatódott a jeleneten. Szeme sarkából azt is látni vélte, hogy Jase arcára is hasonló érzelmek ültek ki, mint amiket ő is érzett. Floyd legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy megcsókolja. Nem is értette, miért nem teszi, mire vár, hiszen itt olyanok vették körül, akik éppen olyanok voltak, mint ők, vagy tudták ezt róluk. Amikor viszont rászánta magát a cselekvésre, megszólalt Jase telefonja.

Figyelte, ahogy előhúzza a nadrágja zsebéből, és a füléhez emeli. És szinte azonnal lehervadt a mosoly az arcáról.

– Egy fél óra, mire oda tudok érni – nézte meg az óráját, és szavait hallva Floyd érezte, hogy összeszorul a gyomra. Hallania sem kellett, hogy mennie kell, azonnal tudta, hogy valami közbejött a kórházban.

Amint letette a telefont, Jase elindult, hogy elköszönjön mindenkitől, és természetesen bocsánatot kérjen Roberttől és Kyle-tól, amiért ilyen váratlanul itt kell hagynia a ruhapróbát.

– Maradj nyugodtan – lépett oda végül Floydhoz. – Elmegyek tömegközlekedéssel, te meg akkor haza tudod vinni a kocsit.

Floyd azonnal magához húzta, és szorosan megölelte. Hatalmas sóhaj szakadt fel tüdejéből. Ezt már reggel meg kellett volna tennie, rögtön akkor, mikor reggelit vitt Jase-nek.

– Sajnálom, ahogy viselkedtem veled – súgta a fülébe, majd végül lelopta ajakairól azt a csókot, amit már órák óra akart.

– Én is – támasztotta Floyd vállára a fejét Jase –, hogy nem hívtalak fel tegnap. De ma este mindent elmondok, ígérem.

– Elmehetek eléd a kórházhoz, amikor végzel? – Még mindig szorosan magához ölelve tartotta, még egy percet akart maguknak, mielőtt elengedi a nap hátralévő részére.

– Nem tudom, mikor végzek – rázta meg a fejét Jase. – Lehet, hogy csak éjszaka tudok elszabadulni.

– Nem baj, megvárlak – ígérte meg. – Holnap csak délre kell mennem Davie-hez.

– Rendben, akkor majd hívlak, hogy mikor indulj.

Még váltottak egy gyors, de annál érzelmesebb csókot, majd Jase kisietett a szabóságból.