Kilenc

Jase este tíz körül érkezett meg a nagyszüleihez. A látogatási idő kilencig tartott általában, de Jase esetében az éjszakai személyzet minden alkalommal kivételt tett, amikor ennyire későn tudott benézni az idősekhez. Henry és Mark ébren várták, mint mindig, amikor csak ilyen időtájt tudott időt szakítani rájuk.

– Kérsz egy kávét? – tudakolta Henry, miközben Mark a nappaliba kísérte Jase-t.

– Ha csinálsz is, szigorúan koffeinmentes legyen! – szólt a férje után az utóbbi, amikor észrevette fogadott unokája arcrándulását.

Jase csak abban bízott, hogy nem zöldült el a felajánlás hallatán. Annyi kávét ivott abban a műszakban a kimerültsége miatt, hogy már a puszta gondolatra is vetett egy tótágast a gyomra. Pedig nagyon szerette a kávékat, de most egy Paul által készített csodától is rosszul lenne. Jelen pillanatban már az ízének puszta gondolatára is hányinger kerülgette.

– Kisimul az EKG-m, ha még egyet iszok, függetlenül attól, hogy van-e benne koffein, vagy nincs – állította meg Henry-t. – Inkább egy teát kérek. Vagy egy pohár víz is megfelel. Nem akarok gondot okozni.

– Mintha nem tudnád, hogy te sosem okozol gondot, fiatalúr! – feddte meg Henry, és Jase már ennyiből tudta, hogy teát fog kapni. Lehetőleg azt a nagyon citromos, nagyon mézes verziót, amit rajta és Markon kívül senki sem tudott meginni. Mintha a másik kitalálta volna a gondolatait, Henry után szólt:

– Ha már csinálsz teát, én is kérek!

– És azt ki mondta, neked nem fáradtság teát csinálni? – zsémbelt jó kedélyűen az előbbi, de mindannyian tudták, hogy ahol egy bögrényi jut, ott akad egy második, sőt harmadik is.

Amíg Henry nagy dérrel-durral elkészítette a teákat, Jase is kényelembe helyezkedett a kanapén. Fogadott nagyszülei épp valami negyven éves sorozatot néztek, ami akkor volt igazán nagy szám, amikor még ők voltak fiatalok. Jase új életének egyik első emlékei közé tartozott, amikor ugyanezen a kanapén összebújva – akkor még az ikerházban, aminek a másik lakrészében Lilly és Davie éltek –, azokat az ősrégi sorozatokat nézték. Akkor először ehetett annyi pattogatott kukoricát, amennyi csak belefért, akkor először maradhatott fent hétvégenként addig, ameddig szeretett volna. És bár ezekre a sorozatokra sosem kapott rá, de minden alkalommal kellemes melegséggel a szíve körül gondolt vissza ezekre az időkre. Semmiért sem adta volna ezeket a boldog emlékeket.

Éppen ezért volt most érthetetlenül dühös a kölyökre. Egyszerre érezte azt, hogy a felbukkanásával beszennyezi azt, amit Jase mindig is családként tartott számon, és azt is, hogy a kamasz fiú vissza akarja rángatni abba a nyomorúságba, amiben a szüleivel volt kénytelen élni. És a gondolatai nem álltak meg itt, hanem elkezdtek mindenféle összeesküvés elméletté kitekeredni. Hogy a kölyök nem is magától jött utána, hanem a szülei akarnak tőle valamit, és ezért inkább a testvérét küldik utána – már ha tényleg a testvére –, hátha vele könnyebben szóba áll, hátha a fiú könnyebben bele tudja dumálni abba, amit el akarnak nála érni.

– Ide hallom, ahogy kergetik egymást a gondolatok a fejedben – rántotta ki az egyre inkább elszabaduló spirálból Henry. – Szeretnéd elmondani, hogy mi zavar ennyire?

– Szerintem ki tudjátok találni – forgatta a bögrét két keze közt Jase, majd amikor égetni kezdte ujjait a felhevült porcelán, letette az asztalra. – Fogalmam sincs, mit kellene tennem ezzel a kölyökkel.

– Ez nem egy olyan dolog, amit nekünk kellene megmondanunk neked – ingatta a fejét Mark, és Jase egyszerre volt ezért hálás nekik, de ugyanakkor bosszantotta is ez a hozzáállás. Mindig ilyenek voltak vele, a fontos döntéseket sosem hozták meg helyette, ellentétben a szüleivel, hiába lett volna könnyebb úgy. De mindig meghallgatták, és elmondták neki, ők hogy látják az adott dolgokat.

– Miért nem próbáljuk meg az elejétől feltárni? – ajánlotta Henry. – Mi az, ami miatt ennyire felzaklatott az, hogy felbukkant ez a gyerek? Most teljesen függetlenül attól, hogy tényleg a testvéred-e vagy sem.

Jase elgondolkozott a kérdésen. Miért esett kétségbe Erik felbukkanása miatt? Hiszen tényleg csak annyit kellett volna tennie, hogy elküldi a kölyköt a fenébe, hogy menjen oda, ahova akar, de őt hagyja békén, mintha nem is létezne. Mint kiderült, már maga ez a kérdés egy olyan Pandora szelencéjét nyitott ki, amire közel sem állt készen.

Rögtön az első felismerése az volt, hogy nem hisz a fiúnak. Mármint az nem hiszi, hogy magától állt neki felkutatni őt. Határozottan biztosnak érzete magát abban, hogy a szülei küldték a nyakára. Mert valahogy biztos megtudták, hogy viszonylag jól menő orvos, és többre vitte, mint a kétkezi munkás ősei, és valami hasznot reméltek belőle. Hiszen a család az család, az ő értelmezésükben mindenképp, amikor el kell várni valamit valaki olyantól, akit maguk alá rendeltnek és alacsonyabb rendűnek tartanak. Innen nézve egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy ezt az Eriket is nemes egyszerűséggel belezsarolták ebbe a feladatba, ő meg a „hagyd magad előbb szabadulsz elven” bevállalta.

A második gondolat, ami felötlött benne, az volt, hogy nem csak egyszerűen elvárják tőle, hogy kisegítse őket, bármiről legyen szó, hanem hogy meg is bocsásson, és hogy belemenjen a játékba, hogy ők újra egy család. És arra kellett jutnia, hogy ez háborította fel igazán. Nem az, hogy egy valószínűleg még csak nem is nagykorú gyereket küldenek a nyakára, mert az agymosásból vagy kigyógyul vagy nem, de ráhatása Jase-nek egészen biztosan nem lesz. De az, hogy minden fizikai és pszichés abúzus után bárkinek legyen képe elvárni tőle, hogy bocsásson meg, azt vérlázítónak tartotta.

– Nos? Jutottál valamire? – próbálkozott óvatosan Henry, amikor túl hosszúra nyúlt a hallgatás, amibe Jase burkolózott.

Miután nem húzhatta tovább, hangosan is kimondta a korábbi gondolatait, az öregek pedig figyelmesen hallgatták.

– Szóval a legfőbb probléma a megbocsátás – foglalta össze a monológot Mark.

– Igen – ismerte be egy bólintás kíséretében Jase. – Képtelen lennék megbocsátani nekik. Annyira dühös vagyok még mindig rájuk, mintha ma dobtak volna ki otthonról. Hiába telt el annyi év, még mindig annyira fáj… azt sem tudom, hogy valaha eljutok-e odáig, hogy közönnyel gondoljak rájuk… és akkor hol vagyok még a megbocsátástól? Azt hiszem, ez az oka annak is, hogy én sem kerestem meg őket soha. Hiába mutatnám meg, hogy mennyivel többre vittem náluk, de tartok tőle, hogy rájuk borítanám az asztalt, azzal meg levetném magam az erkölcsi magaslattól.

– Szerintem sokan félreértik a megbocsátást. Te is – nézett mélyen a szemébe Henry, az örök filozófus. Felemelte a kezét, amikor látta, hogy Jase épp magyarázkodásba kezdene. – Hadd mondjam el, mire gondolok, mielőtt belém fojtod a szót. Az, hogy valami felsőbb hatalom, mondjuk Isten által rendelt kötelesség a megbocsátás, és a lelkünk üdvét szolgálja, szerintem nemes egyszerűséggel baromság. Ezt mindig is így gondoltam. Az a megbocsátás, ami kényszer, félelem vagy elvárás hatására születik, az legjobb esetben is színjáték, és pont emiatt semmit sem ér. És ha már itt tartunk, a megbocsátás nem jelenti azt, hogy utána minden megy úgy tovább, ahogy addig is volt, azzal indokolva, hogy a bocsánat mindig minden körülmények közt elvárható. A megbocsátás azt jelenti, hogy lezárod magadban az adott dolgot. Következésképp neked magadnak kell választ találnod arra, hogy ez számodra mit jelent. Ha azt, hogy soha többet nem keresed őket, és maximum közönnyel gondolsz rájuk, ahhoz is jogod van. Ha neked az a megbocsátás, hogy számodra nem léteznek tovább, akkor nem léteznek tovább. De a lényeg az, hogy meg kell találnod a választ, hogy ne marhasson belülről tovább.

Amikor Henry elhallgatott, melankolikus, elmerengő csend hullott a nappalira. Eleinte senki sem mert megszólalni, nem akarták összezúzni ezt a törékeny nyugalmat. Mark volt az végül, aki nem bírta tovább magában tartani a véleményét, és alaposan vállon veregette Henry-t:

– Hát hallod! Ez csodás szónoklat volt! Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, hogy megírtad előre.

– Pedig nem – vigyorgott rá Henry. – Igazából csak azt mondtam el, amit még te mondtál Normandia után, pár saját gondolattal kiegészítve.

– Normandia után? – tudakolta Jase, úgy sejtette, hogy ezt a történetet neki nem mesélték el.

– Elég csúnya események voltak – vont vállat Henry, mintha már nem számítana. Bár, őt ismerve, és az iménti véleményét hallva talán tényleg nem számított. – Mark megsérült a partraszálláskor. És a katonák megsejtették, hogy valószínűleg van köztünk valami. Egészen pontosan volt egy rosszakaróm, aki ismert kölyökkorom óta, és magától rájött. Elég az hozzá, hogy „véletlenül” elszólta magát. A srácok pedig úgy döntöttek, hogy kiverik belőlem. Szerencsére nem lett belőle semmi komolyabb pár pofonnál, mert Lilly valahogy megneszelte, hogy mire készülnek, és utána kezdtük az játszani, hogy együtt vagyunk.

– Ezt már meséltétek – esett le Jase-nek. – Én csak azt nem értem, hogy hol van ebben a megbocsátás.

– Az a rész, amire annyira nem vagyok büszke. A következő összecsapásban megsérült a jóakaróm. Én pedig úgy láttam el, hogy nem adtam neki morphiumot. Azt hazudtam, hogy kifogytam. Hát… jobb ember nem lettem ettől a húzástól, de utána úgy éreztem, hogy kvittek vagyunk. Ő visszakapott valamit abból, amit annyi évig velem csinált, én pedig onnantól kezdve tudtam úgy kezelni, mintha nem létezne.

– Bár azért párszor még utána is próbára tette a türelmedet – szúrta közbe cinkos vigyorral az arcán Mark.

– Igen, ez így volt, minek tagadjam? De ti ott voltatok, és emlékeztettek rá, hogy nem éri meg érzelmeket, meg indulatokat rá pazarolni.

Jase-ben újabb gondolatokat indítottak el a hallottak. Arra jutott, hogy ha a szülei a felbújtók, akkor semmi értelme haragudnia Erikre. Találkoznia nem kell vele, ha nem akar. Még nem határozta el magát, de ha így is dönt, akkor legalább azt biztosítja, hogy szüleihez sem fog visszajutni róla semmi.

– Ez lesz a legjobb mindenkinek – foglalta össze a döntését nagyszüleinek. – Nekem mindenképp így lesz a legjobb.

– Ez a beszéd – veregették meg a vállát.

– Csak aztán tartsd is magad ehhez – figyelmeztette még Mark.

– Igyekszem majd. Viszont most már mennem kell, mert a munka nem fog megvárni holnap.

🎄🎄🎄🎄🎄

Amire Jase nem számított, az volt, hogy egy kifejezetten felpaprikázott Floyd fogadja majd az előszobából a nappaliba lépve. Annál is kevésbé számított támadásra, mert még azon járt az agya, hogy mi történhetett, ami miatt az épületük lépcsőházában füstszagot lehetett érezni. Lakott ott egy problémás, hatvan év körüli nő, aki mindenféle furcsa dolgokkal foglalkozott. Nem ez lenne az első eset, hogy majdnem rájuk gyújtotta az épületet. Jase rá tippelt, hogy akármi történt is, csak ő tehet róla.

Ezeken járt az agya, amikor becsukta maga mögött a lakásuk ajtaját, és egyáltalán nem gondolta, hogy Floyd bármi miatt dühösen fogadja majd.

– Legalább szólhattál volna, hogy elmész valahova, ha már nem volt kedved hazajönni – vágta a fejéhez köszönés helyett.

Jase pedig legszívesebben elsüllyedt volna. Az a találkozás Erikkel annyira felzaklatta, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy szólnia kellett volna a késői hazaérkezéséről. Sőt még a telefonját sem nézte, annyira sem, hogy újra hangot adjon rá. Ha most előhúzná a zsebéből, azzal elismerné, hogy rá sem nézett azóta, hogy lejárt a munkaideje. Afelől meg kétsége sem támadt, hogy párja többször megpróbálta elérni, talán épp azért, hogy figyelmeztesse a bolond szomszéd legújabb merényletére.

Floyd egyébként nem volt az a fajta, aki kisebb késések miatt azonnal patáliát csapott, sőt Jase mellett teljesen szokva volt ahhoz, hogy az intenzíven és traumatológián, ahol az utóbbi hetekben helyettesített, sokszor történnek váratlan helyzetek. Meg általában meg is írta neki, amint módja adódott, hogy késni fog. Ha nagyon nem jött tőle üzenet, Floyd felhívta a kórházat, és akkor általában tájékoztatták, hogy épp műt valakit, vagy valami egyébb sürgős ellátás jött közbe.

Valószínűleg aznap este is telefonált, és akkor arról tájékoztatták, hogy már ki tudja mikor elindult haza. Csak épp nem érkezett meg. Floyd pedig teljes joggal gondolhatta azt, hogy elütötte a hajókötél hazafelé jövet. Azt mondjuk nem értette, hogy miért nem hívta fel Henry-éket, hiszen jó eséllyel oda szokott még menni munka után.

– Ne haragudj – bökte ki végül, és nagyon szégyellte magát. Annál is inkább, hogy nem lett volna képes elmesélni a nap történéseit. John-t is lepattintotta, és az üzeneteire sem válaszolt. Éppen ahogy a Floyd által küldöttekre sem. – Nagyon kemény volt ez a nap… és utána akartam beszélni Henry-ékkel egy kicsit.

Jase azonnal rosszat kezdett sejteni, ahogy látta, hogy Floyd arca elsötétült. Dühtől? Vagy csalódottságtól? Ezt nem tudta volna megmondani.

– Nézd, Jase, nem vagyok hülye. Tudom, hogy nem egyszerűen csak egy átlagos nehéz napról van szó. Úgy, hogy még John is keresett, de ő sem volt hajlandó elmondani, hogy mi történt. És félre ne értsd, nincs azzal bajom, hogy egy-egy keményebb esemény után beszélni akarsz Henry-vel és Markkal… én csak… szeretném, ha nem én tudnám meg utoljára a veled kapcsolatos dolgokat.

– John is csak azért tud róla, mer éppen akkor ott volt! – helyezkedett azonnal a szülei által belenevelt megfélemlített szerepbe. És már csak ezért is fel tudta volna képelni magát, mert azt hitte, hogy ezt az ösztön-viselkedést már sikerült maga mögött hagynia. Legjobban persze az döbbentette meg, hogy Floyd egy lépést hátra lépett, mintha ezzel próbálná eloszlatni Jase félelmét, hogy sosem fog kezet emelni rá.

– Sosem fenyegetnélek semmivel. – Hangja lemondóan szólt. – Sosem ártanék neked. És mindennél jobban örülnék, ha ennyi év után te is el tudnád hinni. Hagytam neked vacsorát, ha éhes lennél. Ha kell bármi, a szobánkban leszek.

Jase szerette volna megállítani, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Ha az igazat nem képes, hazudni sem akart. Abban bízott, hogy reggelre összeszedi magát annyira, hogy beavathassa Floydot is. Elmondani nem tudta volna, mennyire rosszul estek neki a szavai. Soha nem arról volt szó, hogy nem bízott benne, egyszerűen csak arról, hogy voltak berögződései, amiket eddig még nem sikerült levetkőznie, hiába dolgozott rajta minden erejével.

Úgy döntött, hogy legalább ennyit elmond Floydnak, miután evett pár falatot, és akkor nem úgy fekszenek le, hogy haragszanak egymásra. Ez volt az egyik szabályuk, amit még a kapcsolatuk legelején hoztak. Sosem mennek el úgy aludni, hogy rossz érzések maradtak köztük. Csakhogy ezt a tervét keresztül húzta az, hogy amikor felment a szobájukba, Floyd már aludt, vagy legalábbis alvást színelt. Jase nem érzett magában elég lelkierőt ahhoz, hogy kiderítse melyik.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Nina Hill)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s