Nyolc

Robert egész nap tűkön ült. Már akkor szerette volna elkapni Pete-et pár szóra az Északi Csillagban, amikor Steve-vel ebédért mentek. Ezer kérdése merült fel a vacsorával, zenével, hangosítással, a vendégek szórakoztatására tervezett játékok megszervezésével kapcsolatban. Mármint azzal a részével, hogyan rendezzék el ezeket a programokat a tervezett különleges fogások közé. Annak ellenére szerettek volna mindent tökéletesen megszervezni, hogy nem számoltak hatalmas vendégsereggel.

Sem Kyle, sem Robert nem voltak a társasági élet középpontjai, barátokban sem bővelkedtek úgy igazán. A legközelebbi barátaik természetesen a többi párok tagjai közül kerültek ki, akikkel az előző egy-két évben fűzték igazán szorosra a kapcsolatot. Ebbe a belső körbe tartoztak Jase és Floyd részéről az idősek is, akik természetesen mindenkit örökbe fogadtak a fiúk közül a tavalyi karácsony után.

Robert a családjával sem tartotta a kapcsolatot, ezért az ő oldaláról rokonokkal egyáltalán nem kellett számolni. Kyle viszonylag jól kijött a szüleivel, az apja és az anyja is nagyon igyekeztek, hogy megértsék és elfogadják. Kyle elmondhatatlanul büszke volt rájuk, hogy minden régimódiságuk és családi hátterük mellett is el tudtak jutni odáig, hogy elfogadják a fiukat annak, aki volt, azzal az emberrel együtt, akit a társául választott. Persze akadtak hullámhegyek és völgyek a kapcsolatukban, de egy szavuk sem lehetett. Hiszen az eltelt pár rövid év alatt Robert is több szeretetet, törődést és elfogadást kapott tőlük, mint a saját családjától valaha.

Ha az anyós és após jelöltek nem éltek volna annyira távol tőlük, minden bizonnyal sokkal tevékenyebben részt vesznek a szervezési munkákban is – Kyle anyja mindenképp, az apja meg csak a maga morózus módján tette volna, amire utasította a felesége. De így is sokat beszéltek, Becca szinte a fiává fogadta Robertet, és sok esetben nem is Kyle-t hívta a kérdéseivel és javaslataival, hanem őt. Kyle inkább mindent a választottjára bízott, neki sosem volt erőssége a szervezés, így pedig minek erőltesse, ami nem megy?

Robert eleinte tartott attól, hogy ketten maradnak Beccával, rettegett, hogy milyen konfliktusokba keverednek majd. Eleinte azt hitte, hogy sokkal jobban fogja majd bosszantani az idősebb nő végeérhetetlen csacsogása – elképesztő időt tudott telefonon lógni –, de arra a felismerésre kellett jutnia, hogy igazából szórakoztatta ez az egész. Minden alkalommal megmelengette a lelkét, amikor Beccának valami az eszébe jutott, és felhívta, hogy elújságolja neki. A leendő anyós azon sem sértődött meg, ha Robert nemet mondott az ötletre, és nem is győzködte a saját igazáról.

Most is többek közt egy rettenetesen fontos, és természetesen szintén Becca által felvetett dolgot akart megvitatni Pete-tel. Ez pedig az ülésrend volt. Robert és Kyle eredetileg körasztalos elrendezést álmodtak meg, már csak azért is, mert az étteremben általában körasztalok töltötték ki a helyet.

Becca viszont a hosszú asztalok mellett érvelt, amit egyébként az étterem fel is ajánlott még a szervezés legelején, hogy szükség esetén azokkal is be tudják rendezni a termet, A nő úgy látta, hogy a körasztalok elszigetelik az asztaltársaságokat. Azon a véleményen volt, hogy ha egyszer leültették az embereket ott fognak maradni, ahova a névkártyájuk szól. Viszont a hosszúasztalok jobban lehetővé teszik a kommunikációt az asztaltársaságok közt, már csak amiatt is, hogy az egyszeri vendég nem csak a mellette, de a vele szemben ülőkkel is tud kommunikálni.

Kyle erre azt hozta fel ellenérvnek, hogy éppen emiatt találták ki a játékokat, hogy megmozgassák a vendégsereget. Becca viszont nem félt kimondani Robert aggodalmát is, miszerint egészen biztosan lesznek olyanok, akiket nem fognak tudni mozgásra vagy részvételre bírni. Kapásból mondani is tudott ilyeneket: Jase fogadott nagyszülei. Ők már csak a korukból kifolyólag sem fognak virgonckodni.

Pete sem akarta befolyásolni a vőlegényeket az elrendezéssel kapcsolatban, ezért nem is állt egyik elrendezés pártjára sem. Mint kifejtette, ő amellett foglal állást, hogy mindenben az álmaik valósuljanak meg. Robert viszont éppen ezért szeretette volna ha valaki hozzáértő – és Pete nem egy esküvőt vezényelt már le az Északi Csillagban – kifejti neki egyik és másik megoldást előnyeit és hátrányait. Mert hát azt sem akarta, hogy az egész este alatt csak üljenek a vendégek, mint a sült halak a tálban.

Viszont, mint az ebédszünetben kiderült, Pete aznap csak késő délutánra érkezett, nagyjából akkorra, amikor Robert is végzett. Steve felajánlotta a munkaidejük lejártával, hogy megint elkíséri, de ő udvariasan visszautasította. Úgy volt ezzel a szervezéssel, mint egy zarándokúttal. Ketten vállalták Kyle-al, ezért nagyrészt ketten is akarták végigvinni.

Az étterembe belépve Maya fogadta.

– Szia, Robert! – sietett elé, és borult a nyakába. – Mondtam Pete-nek, hogy jönni fogsz majd, de sürgősen le kell egyeztetnie pár dolgot Cookkal az alapanyag megrendelésekhez. De gondolom, amint végzett, és remélhetőleg meg sem fojtotta az öreget, jönni fog.

– Ennyire rossz a helyzet? – vonta fel a szemöldökét aggodalmasan Robert.

– Még ennél is rosszabb – kacsintott rá cinkosan Maya. – Cook szerintem azt hiszi, hogy minden alapanyag a kijelölt tárolási helyén terem, vagy ha nem ott, akkor tündérek hordják be éjszakánként. És meg van sértődve, hogy Pete időről időre emlékeztetni meri, hogy ki kellene tölteni a leltár file-t. És nem utolsó pillanatban kapkodni, amikor már majdnem minden kifogyóban van.

– Ó, ennyire rosszkor jöttem? – bizonytalanodott el a lányt hallgatva Robert.

– Jaj, dehogy! – húzta oda az egyik asztalhoz Maya, hogy legültesse. – Biztos vagyok benne, hogy Pete gyorsan ráncba szedi.

– Mi a jó élet olyan nehéz abban, hogy írja fel a fogyást a közös file-ba? – lépett ki a konyhába vezető ajtón dohogva Pete. – És még van képe azt a fejemhez vágni, hogy én fogom a sírba tenni! Szerintem ő az aki jobb úton halad afelé, hogy engem oda tegyen! Ó, helló Rob – torpant meg, amikor észrevette barátját a kuncogó Maya mellett állni.

– Helló! – húzta magát kissé kisebbre. – Nem gondoltam, hogy ennyire rosszkor jöttem.

– Dehogy jöttél! – rázta meg a fejét sokkal vidámabbnak tűnve Pete. – Csak ma Cook tényleg pokrócot reggelizett. Néha úgy érzem, hogy elrabolják az ufók, és egy túlkalibrált, kiállhatatlan másolatot hagynak itt helyette.

– És mi? Csak akkor hozzák vissza az igazit, amikor már ők sem bírják tovább? – nevetett fel Maya.

– Nem lepne meg, ha ez lenne a helyzet – morogta Pete, miközben megpróbálta eligazgatni felborzolt szőke haját. Majd minden figyelmét Robertnek szentelte. – Az esküvő miatt jöttél, igaz? Menjünk be az irodába, ott nyugodtan tudunk majd beszélni.

– És mit kezdjünk Cookkal, ha keresni kezd téged? – lépett most oda hozzájuk Joseph is.

– Mondjátok meg neki, hogy én üzenem, ha nem bír magával, elindulhat a piacra fonott kosárral bevásárolni – zárta le a beszélgetést Pete, és terelgetni kezdte Robertet az iroda felé.

– Cook mindig ennyire nehéz eset volt? – kérdezte óvatosan miután becsukódott mögöttük az ajtó.

– Hát nem egyszerű vele, az egészen biztos – ült le sóhajtva az asztal mögé Pete. – Vannak viszont időszakok, amikor sokkal nehezebb vele. A december például minden évben.

– Biztos van valami oka – merengett Robert.

– Abban egészen biztos vagyok, de lehetetlen kihúzni belőle. Szóval senki sem tudja. Viszont minden évben van egy jó nehéz hónapunk miatta.

– Rendesek vagytok, hogy eltűritek.

– Néha felteszem a kérdést magamnak, hogy miért csináljuk. De nagyon jó szakács, és mindenkinél régebb óta dolgozik itt. Vannak legendák, amik szerint már nyitáskor itt volt.

– 1910-ben? – nevetett fel Robert. – Nehezen hiszem.

– Én bármit kinézek belőle. Ami viszont egészen biztos, hogy akármennyire elviselhetetlen is, a tulaj soha semmilyen körülmények közt nem válna meg tőle. Tüskés jellem ide vagy oda. De nem hiszem, hogy azért jöttél, hogy Cook titkait próbáljuk megfejteni. Miben lehetek a segítségedre?

– Jaj, tényleg – eszmélt fel Robert is. Gyorsan bele is fogott, hogy elmesélje Becca aggodalmait, Pete pedig figyelmesen hallgatta.

– Abban igaza van, hogy a társaságnak jobbat tesz a hosszúasztal – értett egyet az anyósjelölttel. – Ha például az öregeket veszed, ők biztos nem fognak vándorolni az asztalok között, még ha a fiatalok veszik is a fáradtságot, hogy átüljenek a többi asztalhoz. A körasztalok viszont esztétikusabbak, meg jobban nyomon követhető, hogy ki mit kér.

– Eddig nálam 50-50 százalékon áll a kettő. – Robert nem érezte úgy, hogy tudna dönteni.

– Hát… nekem van még egy pontom a hosszúasztaloknak. Nagyobb helyet hagynak a tánctérnek. Bár nem tudom, hogy ez mennyire szempont.

– Nem vagyunk olyan táncos lábú alkatok, szóval ez annyira nem nyom sokat a latban.

– Akkor viszont válasszátok azt, ami jobban megfelel az elképzeléseiteknek.

– Mit szólsz ahhoz, ha elmondom, milyen játékokat és programokat terveztünk? És akkor talán tudsz tanácsot adni, hogy szerinted melyik megoldás jobb.

– Rendben legyen így.

Ezek után Robert nagyjából tíz-tizenöt perc alatt kifejtette, hogy miket terveztek annak a nem túl sok vendégnek a szórakoztatására. A fényképekből és rövid videókból összeállított vetítés szinte kötelező elemnek számított az esküvőkön, így az övékről sem maradhatott ki. De emellett készültek kifejezetten ilyen eseményekre szánt játékokkal is, sőt olyanokkal is, amikbe inkább Dylant és a barátait lehet majd belevonni.

Az elbeszélés konklúziója pedig az lett, hogy ezeknél a terveknél az asztalok elrendezése nem befolyásol semmit, így pedig Robert abban maradt magával, hogy érti és hálás Becca észrevételeiért, de maradnak a körasztalok.