Hat

Jase rettenetesen festett, amikor csatlakozott Johnhoz és Paulhoz a félreeső asztalnál. Az utóbbi neki is készített egy kávét, amiről tudta, hogy imádni fogja. Az egyik karácsonyi opciót választotta, amit az orvos gyakran szokott kérni, de nem azt, amit általában ivott. Mivel senki előtt nem volt titok, mennyire nem szeret új dolgokkal kísérletezni, Paul nem próbálta volna ki rajta az idei újdonságokat. Miközben készítette az italát, a pult mögül kilesve úgy döntött, hogy dupla eszpresszót főz bele, mert határozottan úgy tűnt, Jase-nek hatalmas szüksége lesz rá aznap.

Az elkészült kávéval lépett vissza az asztalhoz, letette barátja elé, és csak ezután telepedett vissza közéjük. Eddigre a barista lányok elkezdték karácsonyi díszbe öltöztetni a kávézót, de voltak annyira diszkrétek, hogy a helyiség másik végén álltak neki a munkának, így nem zavarták a főnöküket a barátaival folytatott beszélgetésben.

Jase hálásan hörpintett egy hatalmas kortyot az elé tett fahéjas almás kapucsinóból, szerencsére Paul ismerte annyira, hogy tudja, sosem nézi, mennyire forró, hanem általában azonnal a nyelvével teszteli – biztos az állandó rohanás miatt alakult ki nála ez a szokás –, ezért azonnal fogyasztható hőmérsékletűre készítette neki. Jase valamivel éberebbnek érezte magát, miután ledöntötte a kapucsinó felét, ezért el is határozta, hogy a maradékát lassabban fogja elfogyasztani, hogy teljes mértékben kiélvezhesse. Megérezte magán barátai vizslató pillantását, ezért mielőtt bármelyikük rákérdezhetett volna, hogy miért fest ennyire pocsékul, magyarázatot adott:

– Elkapta az osztályt valami rettenetes takonykór. Mindenki otthon szenved lázasan, fájó torokkal. A munka és minden egyéb azok közt oszlik el, akik még talpon vannak. Igazából mondhatnám, hogy semmi extra, és mindig ez van, amikor igazán beköszönt a hideg. De most tényleg nagyon kevesen maradtunk. Mondjuk szerencsére holnapra kaptam egy pihenőnapot, mert akkorra végre visszajön az egyik orvos.

– Ez elég keménynek hangzik – biztosította a maga módján együttérzéséről John. – Én akkor éltem át hasonlót, amikor valami rettenetes tábori kaja miatt majdnem a teljes szakaszt elkapta a fosás-hányás. A majdnem pedig egyedül Steve volt, mert ő annyira finnyás, hogy nem volt hajlandón enni a kajából. Nem az volt az első eset egyébként, hogy meg sem kóstolt valamit, a többiek a szakaszban meg állandóan szekálták a nyüzüge tolmácsot. De onnantól kezdve senki nem merte szóvá tenni neki, hogy mennyire válogatós.

Jase fáradtan felnevetett ezen a történeten. John nagyon ritkán mesélt csak a hadseregben átélt élményeiről, és amikor úgy döntött, hogy megoszt ezek közül valamit, azt mindig szigorúan valamilyen céllal tette. Ahogy most is. Azért, hogy Jase jobban érezze magát. És persze az anekdota semmit sem könnyített a munkaterhein, de megfizetethetetlen volt elképzelni azt, hogy egy olyan hatalmas és elpusztíthatatlan ember, mint John – aki kifejezetten érdekes látványt nyújtott a viszonylag magas, de nagyon vékony Steve mellett –, kétrét görnyed a gyomorgörcsöktől, miközben Steve épp az orra alá dörgöli, hogy de ő megmondta. Ha másért nem is, már ezért megérte felkelni aznap reggel.

– Oké, tudom, hogy ez nem verseny, de azt hiszem, te viszed az első helyet abban, hogy ki érezte magát nyomorultabbul – törölgette fáradtságtól könnyező szemét Jase.

– Ne is mondd, és Steve még fotókat is készített arról, ahogy szenvedünk – tette hozzá John –, ha esetleg szükséged van bizonyítékra róla.

– Nem, köszi. De el tudom képzelni. Meg egyébként sem vagyok annyira kegyetlen, hogy belenézzek az életed ennyire nem fenomenális pillanatába.

– Értékelem a gesztust, bár ha annyira zavarna, akkor nem említettem volna. Egyébként Steve előzékenyen elküldte a közös barátainknak is. Szerinte vicces volt.

– Most sikerült emlékeztetned, hogy miért próbáljam nem magamra haragítani.

Ezen John és Paul is felnevettek. Tudták, hogy Steve a légynek sem ártana… vagyis, egy nagyon idegesítően döngicsélő légynek talán igen, de a barátainak és olyanoknak, akiket szívből szeret, semmiképp. Ha a Johnról készült képeket tényleg közkinccsé tette, az csak annyit jelenthetett, hogy közel sem volt annyira komoly a helyzet, mint ahogy azt a kedves párja előadta.

Jase viszont nem tudott sokáig maradni, hiszen pont a sok hiányzó miatt korábban kellett bemennie a kórházba, mint ahogy az eredetileg tervezte. Pedig aznap úgy tervezték, hogy benéznek Dylanhez is a klubba, és meglepik a fiút a látogatásával. De erre aznap sajnos nem kerülhetett sor.

– Bocs, srácok, de nekem mennem kell – kelt fel az asztal mellől, és épp a bögréért nyúlt, hogy visszavigye a koszos edénytáróló polcra, de Paul megakadályozta ebben.

– Hagyd csak, majd intézem. John dolgait is el kell pakolnom.

– Én is tökéletesen alkalmas vagyok rá, hogy visszavigyem a dolgainkat – tiktakozott az említett.

– Én meg épp most ajánlottam fel, hogy nem kell – rázta meg a fejét Paul. – Egyébként is nem úgy volt, hogy elkíséred Jase-t?

– De igen – kelt fel az asztal mellől John is.

– Nem kell ezzel fáradnod, ha már nem maradt időm beugrani Dylanhez – próbálta felmenteni barátját az ígérete alól.

– Nem fáradtság, és a kutyaiskola felé úgyis útba esik a kórház – vont vállat John.

Így végül összeszedelődzködtek, és nem sokkal később ki is léptek a nyirkos téli hidegbe. Aznap szinte átláthatatlan, tejfehér köd lepte el a várost, amiben egy épülettel arrébb sem lehetett ellátni. A fejük fölött folyamatosan szitált a köd, apró, fényes gyémánt-cseppekkel díszítve a hajukat. Jase fázósan húzta szorosabbra a nyaka körül a sálat, és John is teljesen felhúzta a cipzárat a kabátján, pedig ő híresen sosem fázott.

Szótlanul indultak el a kórház felé, de ez a hallgatás kettejük között csupán pár lépés erejéig tartott, mert John váratlanul megtörte a csöndet.

– Ti már készen álltok az esküvői ruhapróbára?

Jase összerezzent a kérdés hallatán. Már csak ez hiányzott a boldogságához. Az utóbbi napokban kutyafáradt volt, és sok hiányzás és embertelen beosztás miatt arra sem jutott ideje, hogy egy tisztességes alvást beiktasson a saját érdekében. Ezen mondjuk a fél napos program sem segített, amit a barátai szerveztek. De mivel róluk volt szó, ezért nem mondott nemet. Sosem tette volna. Valamivel csak el tudja majd nekik adni, hogy kipihent és ereje teljében van.

– Mivel, olyan sok választás nincs, egészen pontosan kettő, hogy megyünk vagy szívesen megyünk, gondolom, igen – vonta meg a vállát Jase. – Egyébként van egy orvosi konferenciákra tartogatott öltönyöm, de ugye azt kérték, hogy viseljünk mélykéket ugyanabból a szabóságból.

– Ezek szerint te is épp annyira várod, mint én – vonta le a következtetést a kitérő válaszból John. – És Floyd?

– Ő lesz a keményebb dió, mert ő ilyen megrögzött szakadt farmer, kopott tornacipős és kapucnis pulcsis alkat. Szerintem neki büntetés lesz egy napra öltönyben parádézni, a ruhapróbáról már nem is beszélve. Az otthonban is csak azért öltözik át egyenruhába, mert kötelező.

– Én megnéztem egyébként a helyet, ahova megyünk. Elég puccosnak tűnik. úgy fogom érezni magam, mint elefánt a porcelán boltban.

– Akkor már így is több energiát fordítottál erre, mint annyi nekem volt. Én még térképen sem néztem meg, hogy hova kell menni.

– Én is csak azért néztem rájuk, mert érdekelt, hogy ki vállalja ennyi öltöny elkészítését karácsonyig. Összesen hetet, ha Dylant is beleszámoljuk.

– Mondjuk én nem csodálkozom azon, hogy utána jártak. Mégis csak a nagy napjuk lesz. Én sem akarnék semmit a véletlenre bízni.

– Persze értem, csak nem igazán érzem késznek magam erre. Mondjuk attól tartottam, hogy fogják fogadni a kutyákat. Bár nem kellett volna meglepjen, hogy állatbarát a hely, hiszen azt kérték, hogy négylábú urak is elegáns öltözetben jelenjenek meg, ne csak a humánjaik.

– Ezen én is gondolkoztam, bár nekem nem jutna eszembe kutyáknak és macskáknak öltönyt készíttetni az esküvőnkre. – Jase hangján hallatszott, hogy szégyelli magát, amiért ez meg sem fordult a fejében, annak ellenére sem, hogy a barátai életében mennyire fontosak ezek a négylábú társak. John pedig felszabadult nevetéssel, természetesen minennemű neheztelés nélkül szóvá is tette ezt helyette:

– Mert nem tartasz se kutyát, se macskát. De hidd el, nem hagyják elfelejteni magukat.

– Mondjuk annak tényleg örülök, hogy Robert(*) levette ezt a terhet a vállunkról, és leszervezte ezt a hétvégét a saját szabóiknál.

– Igen, mi is erre jutottunk – bólintott egyetértve John.

A kórházig tartó séta hátralevő része az esküvővel kapcsolatos kérdések megvitatásával telt. Beszéltek arról, hogy mit adjanak ajándékba, hogy vegyenek-e valamit, vagy inkább csak pénzt kapjon az ifjú pár. Jase azon a véleményen volt, hogy érdemes még várni egy kicsit, hátha Robert és Kyle készít egy ajándéklistát, azokról a dolgokról, amikre szükségük van, és arról választani valamit, míg John azt látta jobb megoldásnak, hogy borítékot adnak nekik, és a benne lévő összeget arra fordíthatják, amire csak akarják. És természetesen nem jutottak dűlőre, mire megérkeztek a kórházhoz.

Mivel annyira belemerültek a beszélgetésbe, még megálltak a bejáratnál, hogy letisztázzák, ki meddig tervez maradni Roberték esküvőjén. Bár igazság szerint ez sem volt igazán kérdés, hiszen mivel barátaik nagy napjára mentek, mindenki végig tervezett maradni.

– Roberték meghívták a nagyszüleimet is – tette még hozzá az addig elhangzottakhoz Jase –, de nem hiszem, hogy ők bírnák hajnalig a mulatozást. Ezért úgy tervezzük, hogy amikor elfáradnak valamelyikünk hazaviszi őket, aztán majd visszajön. De ezt még majd úgyis megbeszéljük.

John erre nem tudott mit felelni, mert a recepciós odasietett hozzájuk, és azonnal magára vonta Jase figyelmét.

– Elnézést, hogy megzavarom, doktor Bayliss – szólította meg –, de vár Önre egy fiatalember. Azt mondja, időpontra érkezett.

– Nem beszéltem meg senkivel időpontot – rázta meg a fejét Jase. – Meg mire is a traumatológián?

– Én ezzel tisztában vagyok – tárta szét a karját tehetetlenül a recepciós –, de hajthatatlan volt…

Nem fejezhette be, mert egy tizenhat-tizennyolc évesnek tűnő kamasz lépett oda hozzájuk.

– Jason Bayliss? – kérdezte bizonytalanul. – Bocsánat, de meghallottam…

– És kihez is van most szerencsém? – vágott a fiú szavába felé fordulva Jase, és leplezni sem próbálta a türelmetlenségét. A fáradtság sosem személyisége kedvesebb oldalát erősítette. – Illetve azt is szeretném tudni, hogy miért hazudja bárki azt, hogy időpontja van hozzám.

– Sajnálom – nézett félre a fiú –, de nem jutott semmi jobb eszembe… Erik Bayliss vagyok… és úgy hiszem, hogy az öcséd.

John figyelte, ahogy minden szín kiszaladt Jase arcából. Abban nem volt biztos, hogy meg is szédült-e a hír hallatán, de azt egyértelműen észrevette, hogy megtámaszkodott az ajtóban.

– Itt valami tévedés lesz – préselte ki magából remegő hangon, de az arcáról nem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni. – Nincsenek testvéreim. A nagyszüleimen kívül nincs családom.

– Ez nem igaz! – tiltakozott a fiú. – A szüleink annyit elmeséltek, hogyan tettek ki otthonról…

– Nekem nincsenek szüleim! – Szinte nyögte ezt a pár szót, és John figyelmét nem kerülte el, hogy mennyire nehezen vesz levegőt.

Jase nem nézett senkire, nem szólt semmi egyebet, csak mint valami alvajáró, belépett az épületbe, és elindult az egyik folyosón. John sejtette, merre tart. A fiú megpróbált a nyomába szegődni, de John elkapta a karjánál fogva, és úgy helyezkedett, hogy nem tudjon bejutni az ajtón.

– Szerintem hagyd békén – szólt a lehető legbarátságtalanabb módján a kamaszra. – Még ha igazat is mondasz, nem hiszem, hogy ez a legjobb módja a bemutatkozásnak. Ha viszont ez valami ízléstelen vicc… – hagyta, hogy hangja a lehető legfenyegetőbb zöngéjére mélyüljön.

– Ez nem valami hülye vicc! – tiltakozott Erik. – Sosem játszanék meg ilyet! Egy éve próbálom megtalálni… Anyáék nem is tudnak róla, hogy kerestem!

John jobban szemügyre vette a kamaszt, és bármennyire nem tetszett neki ez a helyzet, a hasonlóságok nem kerülték el a figyelmét. Ha egymás mellett látná Jase-t és ezt a kölyköt, benne is felmerülne, hogy tényleg annyira hasonlítanak, hogy csak testvérek lehetnek. Ismerte a barátja történetét, elképzelni sem tudta, mekkora sokk lehet most számára szemtől szembe találnia magát ezzel kölyökkel, aki azt állítja, hogy a testvére.

– Akkor is hagyd most magára, épp eléggé lesokkoltad a felbukkanásoddal. – John továbbra sem adta semmi jelét, hogy tervez elállni az útjából.

– Ó… – húzta össze magát a kölyök. – Erre nem gondoltam… csak annyira örültem, hogy végre megtaláltam. De akkor most mit csináljak?

John nem szívesen vallotta be magának, de megesett a szíve a kölykön. Valahogy Dylanre emlékeztette, annak ellenére is, hogy ez a kamasz egyértelműen nem ment keresztül szörnyűségeken. Sőt azt is minden kétség kívül le lehetett olvasni az arcáról, mindenre számított, csak arra nem, hogy ilyen rosszul fog elsülni ez az első találkozás. John sóhajtott egyet. Ebből úgy tűnik, nem fog tudni kimaradni.

– Mennyire vagy biztos benne, hogy Jase tényleg a testvéred? – kérdezte végül némi mérlegelés után.

– Nem száz százalékban – emelte rá reménytől csillogó szemét a gyerek –, de majdnem annyiban. Persze attól még tévedhetek, de minden jel arra mutatott, hogy csak ő lehet az.

John erre csak bólintott.

– Egyszer majd szívesen végighallgatnám, hogy találtad meg. De most, mit szólnál hozzá, ha megadnád a telefonszámod, én pedig megpróbálok beszélni Jase-szel. Hátha meghallgat.

Erik szeme reménykedve csillant fel, ahogy előhúzta zsebéből a mobilját.

– Én is megkaphatom az övét? – kérdezte fellelkesülve, és John szíve összeszorult, hogy rá kell taposnia erre a reményre.

– Szerintem hagyjuk meg neki a döntést, hogy fel akar-e hívni téged. Ha tényleg ő a bátyád, legalább sejtened kéne, miket kellett átélnie – a fiú szomorúan bólintott. – Nem várhatod el, hogy örüljön neked, amikor ilyen váratlanul robbantál az életébe. De tudod mit? Megadom neked a saját számom, és később megpróbálok beszélni vele. Majd megírom, mire jutottam.

– Ez azt jelenti, hogy én is felhívhatlak, vagy írhatok, ha kérdésem van? – Azok a lelkesedéstől csillogó, hatalmas szemek tényleg határozottan Dylanre emlékeztették, talán ezért is próbált segíteni Eriken is.

– Igen, azt – bólintott végül. – De azt tudnod kell, hogy semmi olyat nem fogok elmondani róla, amit ő nem szeretne megosztani másokkal.

A fiú azonnal beleegyezett ebbe a feltételbe, és John le tudta olvasni vonásairól, a megkönnyebbülést. Ezek szerint még így is jobban sült el számára ez az első találkozás, mint amire eredetileg számított.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jessica Delp)

*: A blogomon található egy cross-over történet, miben Robert és Kyle már korábban összeházasodtak. Azt a történetet eredetileg egy nyereményjátékra írtam a nyertesnek, ráadásul egy másik történetem világába helyzetem el, és csak említés szintjén szerepel benne ez az esemény, ezért úgy döntöttem, hogy ezt egy alternatív univerzumként kezelem. Így pedig a páros idén karácsonykor megkaphatja az álomesküvőjét. És igen, most már lelepleződött, hogy kiknek az esküvőjére készülnek fejezetek óta!
Ha esetleg érdekel titeket a másik történet, hagyok egy linket is, ha esetleg elolvasnátok ez az egyébként egyelőre befejezetlen kezdeményt, amihez a cross-over rész készült, ez pedig a Ha látom című történet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s