Öt

Miután kitette Steve-et a parkolóban, és otthagyta neki a kocsit is, John Paul kávézója felé vette az irányt, egyrészt mert úgy volt vele, hogy ha már Dylan magával vitte Porcelánt, Kóbor megérdemel ennyi kitüntetett figyelmet, másrészt meg a jól táplált ebre továbbra is ráfért a mozgás. Az is sokat nyomott a latban, hogy John nagyon szeretett reggel sétálni, és Paul kávézója, a Mindenízű pont kellemes távra feküdt Steve munkahelyétől.

Még előző nap megbeszélték Jase-szel, hogy összeülnek a kávézóban, és átbeszélik a karácsonyi terveket. Az is emellett az időpontválasztás mellett szólt, hogy aznap az orvos viszonylag későre ment a kórházba, és mivel máskor viszonylag nehéz lett volna összeegyeztetni vele eszükbe sem jutott halogatni.

Hamarosan meg is érkezett a lelkes Kóbor társaságában a Mindenízűhöz – a kutya egyébként csak két-háromszor gáncsolta el majdnem, amikor boldogan ügetve a lábai közé keveredett –, és ekkor még Jase-nek híre-hamva sem volt. Ha Flyod-nak nem kellett aznap korán bemennie az otthonba, akkor lehetséges, hogy nem siették el a reggelt. John sosem tett volna ezért szemrehányást, ő is bármikor szívesen akadályozta Steve-et a munkába készülődésben.

Ahogy belépett a kávézóba – az ajtónyitást az ünnepi szélcsengő csilingelése kísérte –, legnagyobb meglepetésére teljesen üres hely fogadta. Egyetlen lélek sem tartózkodott bent, ellenben mindenfelé karácsonyi díszes dobozok vártak a sorukra, hogy kikerüljön a tartalmuk a megfelelő helyre, kialakítva a Paul által megálmodott karácsonyi dekorációt.

– Ki van írva az ajtóra, hogy ma két órával később nyitunk! Ki hagyta nyitva a bejárati ajtót? – lépett ki a raktárhelyiségből Paul dohogva, még nem fordult az érkező felé, épp azzal foglalatoskodott, hogy lekapja a tíz körméről a barista lányokat.

– Ó, bocsánat – kezdett azonnal szabadkozásba John, miközben egy intéssel a lába mellé parancsolta Kóbort. – Őszintén megvallva nem láttam a kiírást. Akkor nem is zavarlak titeket.

Már épp kilépett volna a helyiségből, amikor hangját hallva Paul az irányába fordult. Azonnal eltűnt a haragos kifejezés az arcáról. Gyorsan keresztül sietett a kávézón, és elállta John menekülésének az útját – de természetesen csak úgy, hogy a másik minden mozdulatát lássa, és ne érezhesse fenyegetve magát.

– Jaj, ne viccelj! A kedvenc törzsvendégeinkre ez nem vonatkozik – vigyorgott a barátjára. – Ülj csak le, és mindjárt jövök a rendelésedért. Remélem, hogy a felfordulás nem zavar.

– Dehogy zavar! Ne légy hülye – viszonozta a vigyort John is. – Igazság szerint nem bánom, hogy nem dobsz ki minket, mert így nem kell a hidegben megvárnom Jase-t.

– Jase idejön? – csillant fel Paul szeme. A tavalyi karácsonyi meglepetés szervezés alatt és után még elválaszthatatlanabbak lettek ők nyolcan, mint amilyenek előtte voltak. Olyannyira, hogy azóta is rendszeresen látogatták az öregeket az otthonban. És éppen így maguk közé fogadták Dylant is, aki egyszerre kapott egy halom nagybácsit az őt befogadó két férfi mellé.

– Igen, már egy ideje terveztük, hogy beülünk ide egy kávéra – adott magyarázatot a kérdésre John.

– Akkor pedig mindenképp dobd le magad valahova! Itt jobb az idő, mint kint a cidriben. Már csak azért sem tennélek ki titeket, mert Jase így is olyan nehezen tud eljutni ide. Semmi esetre nem fosztanám meg a kedvenc karácsonyi vaniliás-mogyorós kávéjától, amikor épp van ideje benézni hozzánk. Tényleg, neked mit hozzak?

– Rád bízom, csak ne legyen túl édes. – Megpaskolta Kóbór fejét, aki kezdte megunni, hogy nem figyelnek rá eléggé, és mocorogni kezdett John lába mellett. – Ja, és őméltóságának egy kutya kapucsinót kérnék még.

– Természetesen. Semmi esetre sem maradhat ki a jóból – vakarta meg a kutya füle tövét Paul, Kóbor pedig erre felpattant, és szinte körbe táncolta, mintha értené, hogy neki is készül valami.

Ezután Paul visszafutott a pult mögé, hogy elkészítse az italokat.

– Reggeliztél már? – kiabált át Johnnak a kávégép fölött, miközben a kávé alapját keverte össze.

– Szerinted el lehet indulni otthonról anélkül, hogy Steve a konyhatündér ne diktálna bele az emberbe egy legalább három féle fogást? – felelt az asztala mellől nevetve John. Eddigre Kóbor is elhelyezkedett a lábánál, és hatalmas odaadó kutya szemekkel nézett fel rá.

– Ó, akkor én kérek elnézést. Mit szólsz akkor egy sütihez a kávé mellé?

– Van bármi, ami cukor- és csokimentes?

– Te mióta élsz ennyire egészségesen? – tudakolta tettetett csodálkozással Paul.

– Nem az egészséges életmódról van szó, csak gondoltam, elfelezem Kóborral. Dylan és a barátai biztos elkényeztetik Porcelánt, ezért gondoltam, hogy neki is juttatok valamit.

– Mit szólsz akkor ahhoz, hogy választasz magadnak valami olyan sütit, amit szívesen ennél, Kóbor meg kap egy szalámis szendvicset?

– Nem hiszem, hogy tiltakozna ellene – egyezett bele az ötletbe John. – Akkor én egy sós karamellás muffint kérek. És meg kell ígérned, hogy ez is és szendvics is a mi titkunk marad.

– Kinek mondanám el? – kezdte tálcára pakolni a kávékat és a tányérokat Paul.

– Hát bíztam benne, hogy nem rohansz árulkodni Steve-hez.

– Á, sosem tennék olyant. Zavar egyébként, ha csatlakozok hozzád, amíg Jase megérkezik? Ma még nekem sem volt időm kávézni.

– Nem, dehogy. Gyere csak. De szerintem akkor sem kell visszavonulót fújnod, amikor Jase megjön. Szerintem ő is örülne, ha tudna veled pár szót váltani. Úgyis mindig rohan valahova.

– Ez esetben akkor itt felejtem magam. Tényleg, Kóbor nem veszi rossz néven, hogy Porcelánt nem hoztad? – tette még fel azt a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, hogy John belépett a kávézóba. Közben letette a kutya elé is, a számára kockákra vágott szendvicset.

A másik kutya neve említésére Kóbor felháborodottan vakkantott, amit a két férfi vidám kuncogása kísért. Majd a gazdája felé fordult, és addig nem esett neki a szendvicsnek, amíg meg nem kapta erre az engedélyt. Akkor viszont azonnal habzsolni kezdett.

– Nem nagyon tudunk mit tenni vele. Dylan szereti lenyúlni Porcelánt. Engem pedig megnyugtat, hogy ott van vele. Legalább valaki tudja kezelni, ha esetleg rátörne egy pánikroham. – Magyarázat közben John lehajolt Kóborhoz, hogy megvakargassa a füle tövét. Az eb egy pár másodpercre abbahagyta az evést, csakhogy kiélvezhesse a simogatást is. – A klubban imádják, mindkettőjüket, ami persze nem lep meg. És Dylannak is segít jobban beilleszkedni a társaságba. Tudod, amikor úgy döntöttünk, hogy Porcelánt is beszerezzük, nem gondoltam volna, hogy nem csak számomra lesz ekkora segítség.

– Oké, de gondolom, arra sem gondoltatok, hogy befogadtok egy olyan különleges srácot, mint amilyen Dylan.

– Nem, arra tényleg nem – merengett el John. – De tudod, egy pillanatra sem bántuk meg. Dylannek nem volt hova mennie, de mi tudtuk neki otthont adni. Mire kikerült a kórházból, nagykorú lett, így igazából senkit sem érdekelt, hogy hova kerül.

– Sosem mondtam, de Jase nagyszüleire emlékeztettek azzal, ahogy segítetek neki.

– Én meg azt nem mondtam sosem, hogy ő mennyit segített nekünk. Amikor találkoztunk vele… vagyis, amikor Jase megkért, hogy beszéljek vele… sosem gondoltam volna, hogy ennyire megerősít minket. Hogy ő lesz az, aki miatt meg tudjuk tenni az utolsó pár lépést a gödörből, amibe még az utolsó bevetésemen kerültünk. De mivel erősnek kellett lennünk ahhoz, hogy a legjobban segíteni tudjunk neki, végül megtettük az utolsó lépéseket. Főleg én.

– Akkor ez azt jelenti, hogy teljesen rendben vagy? – méregette Paul.

– Amennyire rendbe lehet jönni ebből, annyira sikerült – kissé félre nézett, és halkabban folytatta –, de sosem leszek olyan, mint a sérüléseim előtt. És vannak dolgok… zajok, események, amik vissza tudnak lökni. És ilyenkor a kutyák rengeteget segítenek. Viszont Dylan pánikrohamai jelenleg sokkal súlyosabbak, mint az enyémek. Ezért is hagyom, hogy magával vigye Porcelánt, mert tudom, hogy nélküle talán a lakásból sem merne kilépni…

Nem tudta befejezni a mondandóját, mert megszólalt az ajtóban a karácsonyi szélcsengő jelezve, hogy valaki belépett a kávézóba. Johnnak a bejárat felé sem kellett fordulnia, hogy tudja, Jase érkezett meg éppen a megbeszélt időpontra.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Hello Lightbulb)