Négy

Valamikor december elején

Miután kitették Dylant a klubnál, John kiállt a parkolóból, és Steve munkahelye felé vette az irányt. Az előző évben nagyon jól jártak azzal, hogy az utóbbi kiharcolta a főnökeinél, hogy engedje tömbösítve kivenni a felgyülemlett szabadságait. Mint utóbb kiderült Robert is ugyanezt érte el nála nem kevés egyezkedés árán, és mivel a főnökük épp annyira követte nyomon a munkájukat, mint amennyire sejtették, így állhatott elő az a helyzet, hogy szinte egész decemberre szabadságra ment a két, legtöbb nyelvre bevethető tolmácsuk és fordítójuk.

A főnök természetesen próbálta visszaédesgetni legalább az egyiküket az ünnepeket megelőző pár hétre, de mind Robert, mind Steve hajthatatlanok voltak, és kiálltak egymás és a szabadságuk mellett. Éppen ezért, idén kifejezetten kicsinek tűnt annak az esélye, hogy a tavalyi húzásukat megint be tudják játszani.

– Arra gondoltam – rázta fel merengéséből John hangja –, hogy elmehetnénk a két ünnep közt valahova. Szerintem Dylannek is jót tenne, ha látna egy kis világot. Persze ehhez tudnunk kellene, hogy lesz az évvégi szabadságod, mert én a kutyaiskolánál és a klubnál viszonylag rugalmasan meg tudom ezeket oldani.

– Ne is mondd – sóhajtott Steve –, én is szeretném tudni. De szerintem a tavalyi miatt még a főnök bögyében vagyunk.

– Ez a kedvencem, hogy az ő hülyesége és figyelmetlensége miatt ti vagytok a bögyében – csóválta a fejét rosszalóan John.

– Igen, ő is az a fajta, hogy mindenki hibás, csak ő nem – helyeselt Steve. – Én csak azt nem értem, hogy az ő főnökei miért nem látják ezt. Amikor szerintem egész évben egy szalmaszálat keresztbe nem tett. Sőt, a tavaly októberi kinevezése óta csak ül a babérjain.

– Megmondom neked, hogy miért nem látják. De nem fog tetszeni neked. Azért nem, mert kiválóan tud ékeskedni a ti eredményeitekkel. Merte te és Robert a csillagokat is lehozzátok neki, nehogy rossz megítélés érje az irodát. Ha megnézed a netes értékeléseket a tiétek toronymagasan kiemelkedik a többi közül. Szóval az én véleményem az, hogy nyugodtan sztrájkolhatnátok. Mert mi történik, kirúgnak?

– Valószínűleg igen – nevetett fel Steve.

– És az akkora gond lenne? Már korábban el akartalak kezdeni felbújtani, de akkor most megteszem. Miért nem alapítotok egy saját irodát Roberttel? Szerintem secc-perc alatt felfuttathatnátok úgy, hogy most is ti viszitek az ügyfelek nagy részét.

– Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű – rázta meg a fejét lemondóan Steve. – A szerződésünkben benne van, hogy nem vihetünk el ügyfeleket magán praxisba. Gondolom, ha saját céget alapítanánk, arra is vonatkozna.

– Ki mondta, hogy nektek kell elvinni az ügyfélkört? – fordult felé vezetés közben egy fél pillanatra John. Cinkos mosoly ült az arcán, ahogy kifejtette, amire gondolt. – Mi van, ha ők találnak meg titeket? Csak pár jól irányzott hirdetés kell hozzá.

Steve ezen elgondolkozott. Nem is lenne rossz, ha a maguk urai lehetnének. Az utóbbi időben olyannyira összebarátkoztak Roberttel – a tavaly december annyira összehozta őket, amiről még álmodni sem mert –, hogy azóta is sülve-főve együtt lógtak, amikor csak lehetett. Steve-nek sosem volt legjobb barátja, így arra sem számított, hogy harmincon túl talál majd egyet, akivel és párjával munkán kívül is sokszor szerveznek közös programokat. Sőt, nem egyszer pórázon Magicket is elhozták magukkal. A kutyák eleinte bizonytalanul álltak hatalmas, fehér kandúrhoz, de az utóbbi időben mintha ők is kezdtek volna beletörődni a jelenlétébe, és egyre jobban viselték a jelenlétét. Dylan a macskát épp akkora rajongással imádta, mint a kutyákat, úgy tűnt, a fiatal fiú szívében minden állatnak, még a Magickhez hasonló zsémbes uraknak is jut hely.

Ha közös irodát nyitnának, oda Robert kedve szerint bármikor elhozhatná a cicát, sőt ha John vagy Dylan valamilyen csoda folytán épp nem akarják magukkal vinni valamelyik vagy mindkettő kutyát, akkor egy-egy napra ő is bevihetné magával őket. Milyen jól mutatna a felületeiken, hogy náluk bizony kutyákat és macskát is lehet simogatni egyeztetések és munka közben. Olyannyira elragadta ez a tervezés, hogy észre sem vette, hogy hamarosan meg is érkeztek a munkahelye elé.

John kifejezetten rossz hatással volt rá. Kettőjük közül mindig ő vállalta magára a felbujtó szerepet, annak ellenére is, hogy mennyire nyársat nyelt módon viselkedett a kapcsolatuk elején. Ha bárki felcsapná az értelmező kéziszótárat, John fényképét találta volna a parancskövető katonák címszó alatt. Legelőször nemhogy szóba állni, de szinte ránézni sem volt hajlandó Steve-re, nehogy ne lehessen összeegyeztethető a sereg képviselte érdekekkel. De a felsőbb hatalmakat, akik egymás karjába és életébe terelték őket, a legkevésbé sem érdekelte John merev természete. És miután ő is beismerte maguknak az érzéseit – Steve nem kevés, de annál kitartóbb noszogatására –, szinte azonnal feltámadt benne a lázadás.

Steve úgy sejtette, hogy ő előtte John semmilyen körülmények között nem törte volna meg a formációt, a tolmácsot is a parancsok keretei közt prtóbálta volna megmenteni. Csak azért nem lett komoly következménye ennek a húzásnak, mert John egy olyan fenyegetést vett észre, amit a felettes tisztjei nem láttak, és nem is számoltak vele. Azt sosem lehetett elvitatni tőle, hogy mindig kiszúrta ezeket, és nagyon jó meglátásokat tudott tenni, a felvetett ötletei szinte egytől egyig beváltak – csak a seregben az esetek nagyobb részében ezeket megtartotta magának. A Steve-vel való kapcsolata formálta át személyiségének ezen részét, és a mindig benne pislákoló bátor lázadó személyiség első megnyilvánulása a párja megmentése lett.

John azóta egyszer sem ült az észrevételein, igyekezett nyíltan – de sosem elhamarkodottan – közölni ezeket, ezért sosem tett felelőtlen kijelentéseket. A Steve-nek tett javaslatot is hosszasan mérlegelte, mielőtt kifejtette volna neki. Éppen emiatt indította el ennyire az ötletdömpinget Steve fejében most a kijelentése. Mert biztosan tudta, hogy a másikra mindenben számíthat, ahogy jó eséllyel Robert részvételére is a projektben. Egyenesen abban bízott, hogy fejest ugrik majd bele.

– Látom, nagyon betalált ez a javaslat – nevetett John, amikor Steve csak nem mozdult, hogy kiszálljon az autóból a parkolóban. – De szerintem nem kell most egy fenékkel mindent kitalálnod. Lesz még időd mindent végiggondolni.

– Az igaz, de ez most abszolút visszaadta az életkedvem! – derült fel Steve arca, és ez Johnt is mosolygásra késztette.

Nem maradt titokban előtte, hogy mennyire nehezen viseli a munkát ennél a cégnél. John szíve szerint már jóval korábban, talán már hónapokkal ezelőtt előállt volna ezzel az ötlettel, ha biztos lehetett volna benne, hogy Steve-nek már annyira teleszökkent a hócipője az igazságtalanságokkal, hogy tegyen végre magáért. De ezek szerint a pillanat most végre elérkezett, és még nagyobb hatása is lett, mint amire eredetileg számított.

– Az jó hír – hajolt közelebb Steve-hez, hogy megcsókolhassa. – Éppen ezért, amíg hajt ez a lelkesedés, menj, és szervezd be Robertet is. És ha minden jól megy, januárban nem csak új évet kezdhettek, hanem új munkahelyen dolgozni is.

– Kifejezetten jó lenne! – súgta réveteg hangon John ajkára Steve, majd mohón, hálásan csókolta meg.

Rövid, de annál határozottabb csók volt, aminek Steve vetett véget. John megkapaszkodott a tarkójában, és már elindult volna a keze felfelé, hogy marokra fogja a másik tömött, közepesen hosszú tincseit. Steve hajának viszont megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy ha valaki megbabrálta a tökéletesen beállított ívű tincseket, onnantól kezdve semmivel nem lehetett megregulázni őket, csak melegvízzel és hajszárítóval. Ezt pedig természetesen nem hagyhatta.

– Azt hiszem, jobb ha ezt a kezet visszaszolgáltatom a tulajdonosának – emelte le tarkójától John kezét, és a férfi ölébe hajtotta a karját. A másik nem állt ellen, csak szabad kezével kihúzta a kocsikulcsot, és átnyújtotta Steve-nek.

– Itt hagyom a kocsit. Kóborra úgyis ráfér egy kiadós séta. Meg be akarok ugrani Paul-hoz. Megbeszéltük Jase-szel, hogy összeülünk dumálni, ma úgyis későbbre megy.

A kutya a nevét hallva felemelkedett a hátsó ülésen, lelkesen lihegve előre lendült, és megnyalta John arcát, aki természetesen tiltakozva tolta el magától.

– Jaj, fúj! – zsörtölődött. – Azt hittem erről már leszoktál.

Mivel a kutya a legkevésbé sem nézett bűnbánóan, egyértelműnek tűnt, hogy neki más a véleménye a leszokásról. John pedig nem tudta megállni, hogy meg ne paskolja a fejét, amivel csak azt érte el, hogy Kóbor olyan erővel kezdte el farkcsóválásával csapkodni a hátsó üléstámlát, hogy az egy rock-számban akár dobszólónak is beillett volna. Steve csak nevetett rajtuk, amikor kiszállt a kocsiból John pedig szándékosan rájátszott a szenvedéseire.

Jó kedvűen köszöntek el egymástól, és Steve elszántsággal felvértezve magát lépett be az épületbe. Készen állt arra, hogy meggyőzze az ötletükről Robertet is. Remélte, hogy a karácsonyi terveik mellett a barátja fog tudni legalább egy átgondolás erejéig foglalkozni az ő ötletével is.

Az irodába lépve még le sem pakolhatott, mert Robert szinte azonnal megjelent az asztalánál. Az utóbbi időben a telepátia is egyre jobban működött köztük, hiszen csak arról lehetett szó, hogy megérezte, Steve beszélni akar vele.

– Gondolom, még nem láttad a főni e-mailjét – fogadta gyors köszönés után Robert a legújabb fejleményekkel.

Hát ez nem éppen az, amiről Steve beszélni akart, de ha már így alakult, legyen. Így csak megrázta a fejét, jelezve a barátjának, hogy nem, még nem látta.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem olvasok céges e-maileket szabadidőmben – próbálta kissé vidámabb irányba terelni a reggelt, ami sosem indult jól, ha a főnöktől várta őket üzenet.

– Nekem sem ez a perverzióm – vont vállat Robert –, el tudom magam foglalni mással is. De ma kicsit korábban jöttem be, mert Kyle is előbb ment be az egyetemre. Azt mondta, még pár dolgot össze akar szedni a félévzáró dolgozatokhoz. Úgyhogy volt időm elolvasni a hétvégi e-maileket. És mit ne mondjak, a fönöké után kávé sem kellett.

– Ez nem hangzik túl jól – sóhajtott egy hatalmasat Steve.

– Hát nem… De nem is csigázlak. Azért írt csak nekünk kettőnknek, mert megkapta az évvégi szabi igényünket. – Steve itt az ajkába harapott, hogy ne tegyen megjegyzést arra, hogy de már mikor. Roberték évvégi tervei miatt mind a ketten egyszerre igényeltek szabadságot december tizenöttől egészen január ötig. – És most így valamivel több, mint két héttel szabadságunk kezdete előtt eszébe jutott, hogy ez így nem jó, és csak úgy enged el minket, hogy az egyikünket két hétre az év végére, a másikunkat pedig ugyanúgy két hétre az év elejére. Sőt még azt is volt képe megírni nekünk, hogy ezt bokszoljuk le egymás közt, és őt majd csak az eredményről értesítsük.

Steve sóhajtott egy nagyot. Ez az év rengeteg szempontból vízválasztónak számított a szemében az irodánál, és most kifejezetten úgy érezte, ez az e-mail az utolsó csepp a poharában. Johnnak abszolút igaza van abban, hogy jövőre valami újba kellene kezdeniük. Felnézett Robertre, de nem azt mondta, ami első indulatában a nyelvére tolult.

– Kimegyünk rágyújtani?

Egyikük sem dohányzott. Ez egy kód volt köztük arra, hogy valami kényes dologról kellene beszélniük, ezért jobb lenne kimenniük az épület mögé, ahol el tudnak úgy bújni, hogy senki ne hallhassa őket.

– Sajnos most nem tudok – rázta meg a fejét lemondóan Robert –, annyi mindent a nyakamba sóztak, hogy örülök, ha a szabadságig mindent elvégzek… De most mit csináljunk? Én… én nem tudom jövőre csúsztatni a szabit. – Lehalkította a hangját, hogy csak Steve hallgassa. – Te is tudod, miért. És éppen ezért kellene téged is elengednie.

Steve egyetértőn bólintott, majd ugyanolyan halkan suttogva annyit felelt:

– Nyugi, megoldjuk, hogy mindkettőnket elengedjék. Írjunk a felettesének. Úgyis elegem van már abból, hogy itt kiskirálykodik. Sőt, tudod, mit? Összehívhatnánk egy meetinget vele, és akkor személyesen mondhatunk el mindent. A szabadságigényünkben is benne volt, hogy miért épp így kérjük, eleve nem lenne joga felülbírálni.

– Igen! Ez jó ötletnek tűnik – derült fel Robert arca. – Ha visszamentem a helyemre, megnézem a naptárát, és a legkorábbi időpontot le is foglalom. Szerintem egy órán belül el is küldöm neki is meg neked is a meghívót. És mit szólsz ahhoz, ha a dohányzást ebédidőben pótolnánk be? Elmehetnénk az Északi Csillagba, és hoztatnánk onnan ebédet.

– Én benne vagyok – csapott le a lehetőségre Steve is. Arra is, hogy a lehető legjobb helyről szerezzenek ebédet, és arra is, hogy meg tudják beszélni a terveit. – Megnézem, mi a menü, és akkor mindkettőnknek megrendelem azt, amit szeretünk.

– Remek. Akkor jövök érted délben – hagyta magára Robert.

🎄🎄🎄🎄🎄

– Ki vele, mit akartál mondani reggel! – kezdte azonnal faggatni Robert, amint az irodaház elmaradt a hátuk mögött.

– Hát csak arról, hogy az utóbbi időben mind a kettőnknek betelt a pohara ezzel a hellyel. Amennyire láttam, több bőrt húztak le rólunk, mint amennyi egészséges, és őszintén megvallva, nekem nagyon kezd elegem lenni ebből.

– Nekem is – helyeselt Robert. – És valami ötleted is van, hogy mit tehetnénk ez ellen, vagy csak ventilálni szeretnél?

Steve felnevezetett ezen a megfogalmazáson. Ventilálni bármikor jól esett Roberttel, kiválóan tudták dobálni a szitkozódás labdákat egymásnak. John egyik alkalommal úgy fogalmazott, hogy mind a ketten mester szintre fejlesztették a szentségelés-csárdást. „Ezek után az lenne a csoda, ha nem csuklana állandóan a főnökötök” – mondogatta nem egyszer.

– Ötletem is van – jelentette ki elszántan Steve, majd büszkén hozzátette, mielőtt elmagyarázta volna, mire gondoltak. – Vagyis Johné.

Robert figyelmesen végighallgatta, majd elmerengve vitte tovább a gondolatot:

– Tudod, az utóbbi napokban, sőt hetekben én is egyre erősebben gondolkodtam ezen. Csak én még kerestem a bátorságot, hogy felvessem neked. Mert társ nélkül nem akarnék belevágni. Meg… tudom, hogy ostobaság, de még győzködtem magam, hogy annyira nem rossz itt, csak elkényelmesedtünk…

– A jóban? – vágott a szavába nevetne Steve, de Robert nem vette magára, tudta, hogy nem sértegeti, csak a helyzeten viccelődik. – Ha csak mi ketten utálnánk ez a helyet, igazad is lenne, de hallottad a pletykákat, hogy hányan adták be a felmondásukat, és mennek el jövőre? Nem a mi készülékünkben van a probléma, mások sem akarnak itt maradni.

– Igen, hallottam. És arra gondoltam, hogy miután elmentek, és már mi is belefogtunk a cégalapításba, megkereshetnénk őket. Specializálódhatnánk csak azokra a nyelvekre, amiket igazán szeretünk, és akkor egyikünknek sem kellene ezer feladat közt szétforgácsolnia magát.

– Igen, én is valahogy így gondoltam. Majd akkor beszéljük meg valamikor a részleteket. És egyébként mit szól hozzá, ha a holnapra összehívott meetingen fel is mondunk? Akkor aztán tényleg nem marad mit mérlegelnie, hanem ki kell adnia a bent maradt szabadságainkat.

– Ez az én ízlésemnek egy kicsit hirtelen – bizonytalanodott el Robert. Steve is tudta róla, hogy mennyire nehezen lép ki a komfortzónájából, és éppen ezért már épp visszakozott volna, amikor Robert mégis összeszedte a bátorságát, és beleegyezett. – De abban meg neked van igazad, hogy nincs értelme halogatni. Rendben. Legyen így.

Az elhatározást megpecsételendő adtak is egymásnak egy ökölpacsit. Ez a gesztus is újdonságnak számított Robert életében, ő sosem volt ez a pacsizós fajta. Véletlenül sem szeretett másokhoz érni, de azóta, hogy bekerült ebbe a baráti társaságba, és ott ragadt – nem mintha bánta volna –, új szokások is érkeztek az életébe. Az elején kissé szokatlannak érezte ezeket, de mára már sikerült teljesen magáévá tenni ezeket a „furcsa” dolgokat.

– Egyébként, tudod, mi a vicces? – terelte még vissza a szót a terveikre Robert. Steve kérdő pillantására pedig azonnal meg is válaszolta a kérdést. – Az, hogy tavaly ilyenkor pont Kyle szenvedett éppen ugyanígy a munkahelyén a rendelőben. És amióta otthagyta, és már csak az egyetemen tanít, és az egyetem állatkórházában vállal műszakokat, végre ismét boldog. Őt elnézve én is rengetegszer kérdeztem meg magamtól, hogy miért csinálom én ezt, de igazán jó válaszom sosem volt azon kívül, hogy igazságtalannak tartanám, ha felmondanék, csak azért, mert nem bírom, vagy nem szeretem csinálni.

– Szerintem mindkettő teljesen jogos ok a felmondásra – vakarta meg a füle tövét Steve. – Egy munka sem ér annyit, hogy tönkremenj bele. Éppen ezért akarom én is itthagyni ezt a céget. A másik meg az, hogy szerintem az évnek ebben a szakában az emberek kénytelenek számot vetni azzal, hogy megint eltelt egy év, és ennyivel kevesebb idejük maradt ezen a földön. És a még hátralevő éveket nem éri meg valami olyanra pazarolni, amit minden porcikáddal utálsz. Lehet, hogy még ennyire nem rossz a helyzet, de én abszolút úgy látom, hogy mind a ketten jó úton haladunk efelé.

– Igen, igazad lehet. Azt hiszem, Klye is valami hasonlón ment keresztül tavaly. És ő is nagyjából erre a következtetésre jutott, bár nem ezekkel a szavakkal fejezte ki.

Ezek után hallgatásba burkolóztak, talán mind a ketten a hátuk mögött sorakozó élményeket vették sorra, és igyekeztek kiértékelni az évet. Ez a csend nem volt sem kínos vagy nyomasztó, csupán két barát közti egyetértés nyugalma lengte őket körül, ami nem igényelt egyéb magyarázatot vagy kiegészítést egyiküktől sem.

Hamarosan meg is érkeztek az étteremhez felvenni az ebédjüket. Szerencsére Petert is bent találták, mert Robert akart vele váltani pár szót a decemberi terveikről és az előkészületekről.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jenni Miska)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s