Három

– Hé, Dylan! Hallottad a nagy hírt? – fogadta a klubban szerzett legjobb barátja, amint belépett a közös helyiségbe.

Cyril önmagához híven szinte vibrált a lelkesedéstől és energiától, ahogy azonnal a fiú mellé szegődött. És természetesen hagyta, hogy Porcelán egy pár percre elterelje minden figyelmét, szinte áhítattal kezdte vakargatni a kutya mindkét füle tövét, aki hirtelen nem is tudta melyik kéz irányába fordítsa azt az okos fejét.

Dylan pár pillanatig hagyta zavartalanul hízelegni a barátját a hófehér ebnek, majd amikor már elég sokan gyűltek köréjük, karon fogta Cyrilt, és arrébb húzta a barátját, egyrészt azért, hogy a többieket is hagyja leróni a tiszteletüket Porcelánnak, másrészt, hogy kifaggassa a hírről, amiről úgy tűnt, hogy lemaradt róla. Az pedig kínzás alatt sem vallotta volna be, hogy azért is, mert nem akarta látni, ahogy pár lány rajongástól ragyogó szemekkel legyeskedik barátja körül. Visszautasította a vádat, hogy féltékeny lett volna. De inkább a lányok foglalkozzanak csak Porcelánnal, Cyrilt meg hagyják békén.

Cyril nem tiltakozott az ellen, hogy Dylan picit arrébb terelje, és a kutyát hagyja ott maguk helyett tartani a frontot. Majd utánuk megy, ha elunta a jó dolgát, vagy ha Dylan hívja.

– Jaj, ezek a rajongók – tett egy színpadias mozdulatot Cyril. – De te vagy a hősöm, hogy kimentettél közülük.

Dylan igyekezett nem forgatni a szemét. Tény, hogy általában zavarták Cyril rajongói, mert mellettük ugyan miért nézett volna éppen az ő irányába? Azt most, hogy mennyire volt hetero, inkább hagyjuk figyelmen kívül. Egyébként voltak olyan esetek, amikor kifejezetten szórakoztatta, hogy Cyril menekülni kényszerült az érte epekedő lányok elől, de az utóbbi időben ez egyre ritkábban fordult elő. inkább csak fájdalmat okozott neki saját eltitkolt érezései miatt.

– Inkább Porcelán a hős – rázta meg a fejét vigyorogva, és büszke volt magára, hogy semmi sem hallatszik a hangján. – Ő tartja a frontot helyettünk.

– Jogos, jogos. Jövök neki egy csomag nasival.

– Csak óvatosan, mert az orvos szerint így is túl jó húsban van.

– Az orvosok túl dramatizálják, egy kis nasi még nem ártott senkinek.

– Milyen pletykát akartál elmesélni? – kérdezte téma elterelésként inkább Dylan, mert nem akart abba belemenni, hogy Porcelán mennyire nem “kis” nasikat kap.

Cyril arca felragyogott, mindig is szeretett szerepelni, és az, hogy egy új pletykát tovább adhat, kiváló alkalom volt erre. Dylan pedig kínzás alatt sem vallotta volna be, hogy a szíve eszeveszett kalapálásba kezdett, annyira jóképűnek látta. Ő már azzal is megélegetett volna, ha megáll az idő, és örökre nézheti azt az elbűvölő arcot.

A pletyka nem is érdekelte igazán, talán ezért is volt az, hogy nagyjából mindenki előbb értesült nála a legújabb hírekről. De a legelső mindig kivétel nélkül Cyril volt, és ő természetesen mindig igyekezett megosztani ezeket a legjobb barátaival. Legelsőként Dylannel – kivéve persze, amikor bárki más akadt az útjába, akinek el kellett mesélnie. Cyril sokkal harsányabb jelenség volt, mint a másik fiú, annak ellenére is, hogy a megjelenése nem engedett erre következtetni. Alacsony termetű, vékony, de annál jóképűbb fiú volt, akit gyakran becsültek alá, figyelmen kívül hagyva a csinos vonások mögött megbúvó intelligenciát és éles észjárást.

Joggal merülhetett fel a kérdés, hogy mit keresett ő itt ebben a bántalmazott fiatalok számára létrehozott klubban. A válasz egyszerű, Cyril kisebb, vékony és kecses termete vonzotta a bántásokat, csúfolódást az iskolában és otthon is. Egészen addig, amíg az iskola pszichológus azt nem javasolta, hogy kezdjen el stressz kezelésre ebbe a klubba járni. A szüleinek pedig azt javasolták, hogy vigyék másik iskolába, amit fenntartásokkal, de a fiúk érdekében végül megléptek. Amióta pedig átkerült az új iskolába, és a klubba meg pszichológushoz járt, azt is igyekezett megtanulni, hogyan tegye helyre magában a korábbi bántalmazásokat. Sőt ehhez az újonnan szerezett képességhez az utóbbi időben csípős nyelv is társult, amivel meglehetősen hatékonyan tudta helyretenni a csúfolódókat.

Dylan talán éppen emiatt kezdte először keresni Cyril társaságát. Az ő önbizalma annyira leépült a saját családjában, hogy eleinte azt sem tudta, hogyan álljon ki magáért. Kapcsolódni sem tudott más emberekhez, de a másik fiú már a legelső találkozáskor vonzalmat ébresztett benne. Szerencsére észrevette az új srác tépelődését, és maga vette a szárnyai alá. Dylan nem is lehetett volna hálásabb ezért.

Cyrilnek pedig – mint a klubban senkinek –, természetesen nem jelentett problémát valaki „olyannal” barátkozni, mint amilyen Dylan is volt. John és Steve megismerése után a következő megerősítő élménye ez volt, hogy a szüleinek továbbra sincs igazuk vele kapcsolatban, mert igenis szerethető úgy, ahogy van. Erre Cyril lett a legújabb példa. Hát van így mit csodálkozni azon, hogy menthetetlenül beleszeretett?

– Szóval! Mit is kellett volna hallanom? – szegezte neki barátjának, amikor már elég távol rángatta a tömegtől és még mindig nem válaszolt neki. Nehogy már mások előbb értesüljenek az új hírekről, mint ő.

– Azt hallottam, hogy csatlakozik hozzánk egy új lány! – felelte csillogó szemmel Cyril, és Dylannek azonnal összerándult a gyomra. Szerencsére még időben tudott egy kétkedő vigyort erőltetni az arcára.

– Tényleg? Ennyi? – Nem is tudta, mi érezzen, már a fájdalmon kívül, ami minden akarta ellenére nyomni kezdte a mellkasát amiatt, nem akart még egy lányról hallani, akiért Cyril újfent rajongani kezdhet. Kicsit talán csalódott is volt, ennél azért jóval nagyobb horderejű újságra számított.

Bár azt sem tudta, miért lepi meg az, hogy egy új lány érkezése ennyire felvillanyozza Cyrilt, hiszen a tanulni vágyás és olvasás mellett egy szenvedélye volt csak, mégpedig a lányok. Akik közül sokan nem vettek tudomást róla kis termete és tudálékos modora miatt. Dylan ezt nem igazán értette, szerinte Cyril bárkinek főnyeremény lett volna. Bár ő bizonyára elfogult a legjobb barátjával szemben. Persze voltak azok a lányok is, akik nem voltak vakok Cyril sármjára, közülük is minden ujjára jutott legalább egy.

– Mi az hogy ennyi? – tettetett felháborodást a másik fiú. – Az mindig jó hír, ha új tagok érkeznek a klubba. Több embert ismerhetünk meg.

Dylan úgy döntött, nem csapja le a magas labdát, hogy általában nem jókedvükben kezdenek ebbe a klubba járni a diákok. Valamilyen kellemetlen, rosszabb esetben kifejezetten traumatikus emlékek előzik meg ezt a csatlakozást. Inkább megtartotta ezt magának, és titkon abban reménykedett, hogy az új lány élményei nem annyira rosszak, mint az övéi, vagy Cyril-é – még úgy is, hogy a skála enyhébbik végén foglalt helyet. Arra sem tett külön megjegyzést, hogy barátja az újonnan érkező fiúk iránt sosem szokott ekkora érdeklődést mutatni.

– Oké, ez jogos – felelte végül Dylan. John is mindig új emberek megismerésére bíztatta, ezért amellett döntött, hogy nem zárkózik el az új lány elől, akármennyire rajongjon is majd érte Cyril. – Szerinted fogja szeretni Porcelánt?

– Nagyon remélem, és abban bízom, hogy Porcelán segít majd nekem magunkra vonni a figyelmét – bólogatott lelkesen a másikl, és Dylan ismét csak nem szólt, hogy sok esetben, amikor lányokkal próbált társalgásba elegyedni, bizony cserben hagyta az a nemrég elsajátított ékesszólás.

– Segít neked? És magunkra vonni? – ismételte hitetlenkedést színlelve Dylan. – Úgy érzem, hogy ki akarod használni John szeme fényét.

– Én? Dehogy! Csak terjeszteni akarom a hírét és növelni a népszerűségét. Gondolj bele! Ha közben felfigyel rám az új lány, azzal mindenki nyer!

– Hát, ha te mondod – hagyta rá Dylan.

Mást ha akart, sem tudott volna mondani, mert Porcelán elunva a többiek általi figyelmet és kényeztetést, ismét megjelent mellette, és böködni kezdte a kezét nedves orrával, hogy most tőle kér szeretetet. Dylan pedig örömmel tett eleget ennek a néma követelésnek, és simogatni kezdte azt a csontos fejét. Aztán mielőtt Cyril tovább áradozhatott volna erről az ismeretlen enigma-lányról, inkább feltette a saját kérdését, ami már foglalkoztatta egy ideje:

– Elkísérsz majd ruhát próbálni az esküvőre?

– Esküvőre? – kapta fel a fejét Cyril, és úgy tűnt meg is feledkezett arról a titokzatos új lányról, meg az új lány miatt arról is, hogy azt ígérte eljön vele a ruhapróbára is, meg barátként elkíséri az esküvőre is. – John és Steve végül összeházasodnak?

– Nem dehogy! – nevetett fel Dylan. – Látnád, milyen képet vágnak, amikor a házasság kerül szóba. Azt hiszem őket nem abból a fából faragták, hogy maguknak akarjanak ilyen rongyrázást. Szerintem nekik tökéletesen elég a bejegyzett élettársi kapcsolat. Ha megkérdeznéd őket, szerintem arra sem emlékeznének, hogy mióta élettársak.

– Akkor milyen évfordulókat ünnepelnek? – Cyril csodálkozása és kíváncsisága egyre nőtt, Dylan viszont elkomorodott kissé.

– Azt a napot, amikor először találkoztak, azt amikor összejöttek. Azt, hogy John életben maradt. Azt, hogy újra lát. Azt hiszem ezeket.

Magán érezte Cyril tekintetét, hiszen leplezni sem igyekezett az arcára kiült szomorú vonásokat. Szerette volna, John és Steve életében jut neki is egy nap, amit közösen megünnepelhetnek. Mondjuk azt, hogy ő is életben maradt. Esetleg azt, hogy John először hozta el hozzá Porcelánt. Vagy azt, hogy felajánlotta neki, hogy maradjon velük. Talán ezt a legutóbbit ünnepelné a legszívesebben. Már csak azért is, mert ő azt a napot tartotta úgy számon, hogy akkor született újjá.

– Hé, tökfej! – Cyril ezek szerint elhatározta, hogy kirántja borongós gondolatai közül. – Még mindig nem mondtad meg, hogy kiknek az esküvőjére kell neked ruha!

– Dehogynem mondtam! – ellenkezett Dylan. – Igaz nem most, hanem korábban, amikor már rákérdeztem erre.

– Mikor kérdeztél rá erre? – vonta fel a szemöldökét a másik.

– Még tegnap este messengeren. De nem válaszoltál rá. Arra sem reagáltál, amikor megírtam, hogy kik az érintettek.

– Hogyhogy nem?

– Én nem tudom, épp valamilyen modellről áradoztál, és valószínűleg elveszett az üzenetem a szómenésed közepette – ugratta Cyrilt, és egyre szélesebbre húzódott a mosolya, ahogy barátjának csak nem esett le a viccelődés. Talán még rátesz egy lapáttal, aztán elárulja neki. – De azt is megígérted, hogy elkísérsz.

– Ja, igen, így már emlékszem. Persze, hogy megyek veled. A legjobb cimbik vagyunk, esküvőkön meg könnyű találni szingli rokonokat.

– Ott is akarsz barátnőt fogni? – kerekedett el Dylan szeme.

– Nem feltétlenül. De ha szembejön valaki, akivel egymásnak teremtettek minket, nem fogok tiltakozni. Neked akarok találni valakit, haver.

Dylan érezte, hogy a szíve mellkasából szinte kizuhan. Azt is csak nehezen tudta kipréselni magából, hogy köszöni szépen, de inkább kihagyná ezt. Neki ugyan senki ne kerítsen senkit.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jan Ranft)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s