Egy

– John, elviszel a klubba? – rontott be az amerikai konyhás nappaliba Dylan, és lendülete mellett egy kisebb tornádó is eltörpült volna. Nyomában két kutya loholt, sőt az ajtóban meg is előzték. Steve-et majdnem el is sodorták, amikor elvágtattak mellette. Csak a szerencsén és John gyors reflexein múlt, hogy nem repült ki kezéből a serpenyő, mert még épp időben át tudta venni tőle.

– Ennyire sürgős? – fordult Dylanhez az említett férfi, miután minden küszöbön álló katasztrófát sikerült elhárítania, és a reggeli sem lett oda, meg a forró serpenyő sem égetett meg senkit. – Úgy értem, a reggelidet azért megeszed nem? Azok után, hogy megpróbáltad Steve-et megölni vele, ez lenne a minimum.

– Persze a reggeli még belefér – huppant le az étkezőasztalhoz, megszokott székére Dylan. Bár megpróbált nyugalmat erőltetni magára, a belőle áradó idegesen pulzáló energia pont ennek az ellenkezőjéről tanúskodott.

Heti több nap járt ebbe klubba, amit hozzá hasonlóan traumatizált, bántalmazott fiatalok számára alapítottak. Nem feltétlenül LMBTQ+ kamaszokra specializálódott ez a hely, jártak ide olyanok, akik például fogadócsaládoknál szenvedtek el bántalmazásokat, vagy iskolai zaklatás áldozatai voltak. Akadtak természetesen olyanok is, akiknek a háttere hasonlított valamennyire Dylanére, fiú egyébként úgy vélekedett, hogy az amit ő korábban elszenvedett, az az erős középmezőny – ami azért elég szomorú, hogy az ő szörnyű esete csak középen áll a skálán –, és vannak olyanok is a csoportokban, akik a sokszorosát állták ki annak, amit ő. Szavakat sem talált rá, hogy ezt mennyire elkeserítőnek tartotta.

A klubról úgy értesült egyébként, hogy John itt is dolgozott a kutyaiskola mellett. Ez volt az a hely, ahol még tavaly karácsony környékén munkát ajánlottak neki. Szinte azonnal fel is vették, amikor látták, hogy a saját tapasztalataival, és magára szedett szakértelmével mennyit tud segíteni a gyerekeken. John volt az, aki mesélt Dylannek erről a helyről, és azt ajánlotta neki, hogy tegyen vele egy próbát. A fiú elég bizalmatlan volt az új emberekkel és helyekkel, amikor kiengedték a kórházból. De John szavában bízott annyira, hogy elmenjen egy próbafoglalkozásra. És szinte azonnal bele is szeretett a helybe.

Egyértelműen segített rajta, hiszen a szakemberek hathatós segítségével Dylan egyre közelebb került ahhoz, hogy traumatizált kamaszból lassan de biztosan a körülményeihez képest kiegyensúlyozott és boldog fiatal felnőtté váljon. Emellett rengeteg barátot is szerzett ebben a klubban, és bár sosem vallotta volna be, de John jelenléte is sokat segített, hogy nyitni merjen a korabeliek felé.

De egy ideje már nem John vagy a kutyák, esetleg az új barátok miatt ment el a foglalkozásokra, hanem azért, mert járt oda egy fiatal fiú is, aki nagyon megragadta a figyelmét, aki „balszerencséjére” a legjobb barátja lett. Azért ez a szóhasználat, mert Dylan jóval többet érzett iránta, mint barátság, de a fiú híresen nagy nőcsábász hírében állt.

Az érzéseiről csak Steve-nek és Johnnak mesélt, ahogy arról is, hogy néha úgy érzi, felemésztik ezek az érzések, de a barátságukat nem akarja veszélybe sodorni. Steve és John véleménye az volt, hogy ha nem érzi magát elég komfortosan ehhez, akkor még ne nyíljon meg annak a fiúnak. És Dylan – bár annyira nem is igyekezett –, egyelőre még nem sikerült elég bátorságot gyűjtenie, hogy bimbózó érzéseiről beszéljen vele. Csak sülve-főve együtt lógtak, és ezer programon vettek részt, rengeteg haveri csínyt eszeltek ki és vittek keresztül együtt – miközben Dylan mindent megtett, hogy a barátságra koncentráljon, ne a viszonzatlan kamasz szerelemre. Ami egyébként John szerint épp annyira volt fontos, mint minden egyéb szerelem.

A két idősebb férfi látva a fiú izgatottságát, kimondatlanul is tudták, hogy vele beszélt meg egy találkozót, és ezért volt ez a fene nagy sietség. De mivel Dylan nem mondott semmit a terveiről, inkább amellett döntöttek, hogy nem faggatják, ha magától nem akar beszélni róla.

– Szerintem bőven odaérsz gyalog is – pillantott fel cinkos vigyorral arcán a falon vidáman ketyegő órára Steve. – Már ha ennyire sürgős.

– Nem, nem – rázta meg a fejét Dylan. – Teljesen ráérek. Csak kicsit meghúztam a lábam tegnap edzésen, és nem erőltetném, ha nem muszáj.

– Tényleg? – fordult vissza felé John. – Azon, ahogy berontottál ide, nem látszott.

Dylan összehúzta magát a székben, mint mindig, amikor úgy érezte, hogy valami olyat mondott, amiért büntetést fog kapni. Általában verést. Március végén engedték ki a kórházból, azóta lakott John-nal és Steve-vel, miután eldöntötték, hogy befogadják a balesete után – és azért, mert a saját családja nem kért belőle. Az, hogy milyen mértékben és milyen sokáig bántalmazták, mind a mai napig lemérhető volt azon, hogy mennyire tartott még mindig, ha nem is feltétlenül megtorlástól, de attól, hogy magára haragítja a két férfit.

– Nyugi, senki sem kér számon, csak arra voltunk kíváncsiak, mi volt ez a nagy rohanás, hogy a saját lábadon is majdnem átestél – igyekezett nyugtatni John, amint észrevette a fiú viselkedésében a változást. Nem ő volt az egyetlen, mert a PTSD kezelésre kiképzett kutya, Porcelán is a fiú mellé húzódott, és busa fejét az ölébe támasztotta. – És persze nem gond, elviszlek a klubba, úgy is útba esik nekünk is. Mi bevásárlással tervezzük elütni ezt a hideg szombat délelőttöt.

– Én csak… – kezdte bizonytalanul Dylan – elnéztem az órát, és azt hittem késében vagyok. De már látom, hogy nem. – Majd sokkal bátrabban, vigyorogva tette még hozzá. – Meg gondoltam kihasználom a helyzetet, hogy ne kelljen tömegközlekedéssel mennem ebben a cidri időben.

– Jól teszed, ha van John-taxi, én is azt választom – kacsintott rá cinkosan Steve.

Még csak november vége volt, de már teljes erővel beköszöntött a tél, amit nem csak a kinti hidegen, hanem a kutyák kényeskedésén is le lehetett mérni. Igaz, havazni még nem havazott, de rettenetesen hideg volt, és rendszeresen fagyott reggelente. Így pedig senkit nem lepett meg az sem, hogy mind Porcelán, mind Kóbor jobban értékelték a lakás melegét, mint a kinti sétákat.

– Ne mondd el neki, de én is mindig furikáztatom magam, amikor csak John ráér – bólintott egyetértően Dylan is.

– John pedig repesve tesz eleget ennek a kötelességének minden alkalommal – dohogta az említett, miközben ő is leült Dylannel szemben, és várta, hogy Steve kiszolgálja őket.

Porcelán kihallhatott valamit a hangjából, amit nem tervezett beleengedni, mert felemelte a fejét és rá nézett. Szemében egyértelműen tükröződött az, hogy nem tudja eldönteni, hogy menjen-e át a másik embere mellé, vagy maradjon a fiatalabb mellett. John jót nevetett rajta, de nem hívta oda magához, a kutya dilemmáját pedig Dylan oldotta meg azzal, hogy simogatni kezdte. Kóbor felháborodva azon, hogy elhanyagolják, John mellé vonult, és tüntetően követelte a figyelmet. A gazdi azonnal vakargatni kezdte a füle tövét, hogy ezen a téren is helyre álljon a világ rendje.

Közben Steve kiporciózta mindenkinek a rántottát, kenyeret, frissen főt kávét és teát pakolt még az asztalra. Amikor mindennel végzett, megállt az asztal mellett, mint az élő lelkiismeret:

– Nyomás kezet mosni! Kutyás kézzel neki ne merjetek állni a reggelinek!

Dylan már régen eltanulta Johntól, hogy mikor nem érdemes Steve-vel vitatkozni. Nem mintha valaha is tervezte volna, de az étkezések előtti kézmosás éppen egy ilyen volt a listáról. Felkelt hát az asztal mellől, és John kíséretében a csaphoz vonult.

Amíg ők alaposan kezet mostak, a két kutya elfoglalta a stratégiai fontosságú helyeket az asztal mellett, egészen pontosan azokat, ahonnan előugorva szinte még a levegőben elkaphatják a „véletlenül” lehulló dolgokat. Steve mindig szúrósan nézett ezekre az „ügyetlenkedésekre”, de egyszer sem tette szóvá, hogy a másik kettő ilyen teljesen nyilvánvaló cselhez folyamodva csempész egy-két falatot a kutyáknak.

A reggeli aznap is a szokásos keretek között telt, amikor nem csak ők laktak jól, de a két ebnek is majdnem egy teljes második reggeli jutott az asztalról esett falatokból. Amikor mindennel végeztek, segítettek elpakolni Steve-nek az edényeket és maradékokat. Majd összeszedelőzködtek induláshoz. Természetesen Porcelán és Kóbor sem maradhattak otthon. A bevásárlásokat – már amikor nem netről rendeltek – mindig úgy bonyolították, hogy John és Steve felváltva szórakoztatták a kutyákat, amíg egyikük az adott boltban megvette a szükséges dolgokat.

Dylan bemászott John autójában a hátsó ülésre, és a két kutya két oldalról helyezkedett el mellette. A kezdetektől ez volt a rendszer, amióta a fiú beköltözött a két veterán életébe.

Dylannek pedig nem egyszer tolult nyelvére a vallomás ezekben a meghitt pillanatokban, hogy most sokkal inkább érzi egy család valódi és teljes értékű tagjának magát, mint korábban a vérszerinti családjában. De mindig megakadályozta ezen végzetes szavak kimondásában a félelem, hogy ha esetleg elszólja magát, kiderül, hogy a két férfi nem is úgy vélekedik róla, mint ahogy ő hiszi. Rettegett attól, hogy John vagy Steve előbb-utóbb arra jutnak, hogy nekik nem hiányzik egy kolonc az életükbe, és kiteszik a szűrét.

Minden alkalommal, amikor ezek a gondolatok ostromolni kezdték, fojtogatni kezdte a pánik is. Szerencsére Porcelánt pont ilyen esetekre szerezték be John mellé még évekkel ezelőtt. A kutya pedig tökéletesen látta el a feladatát, és minden alkalommal sikerült kirántania gazdáit a rettegés karmai közül. Igaz, az utóbbi időben inkább Dylan igényelte ezt a törődést. John sokkal stabilabban tudta kezelni saját traumáit az utóbbi időben, így Porcelán kimondva, kimondatlanul kezdett lassan Dylan kutyájává avanzsálni.

– Procelán eljöhet velem a klubba? – kérdezte váratlanul, bizonytalan hangon, miközben remegő kézzel a kutyák fejét simogatta. – Már ha te nem terveztél vele foglalkozást… Vagy a kutyaiskolában valamit…

– Persze, ha azt akarod, hogy ellopja tőled a reflektorfényt – fordult hátra John, és játékosan rákacsintott. – Mára nincs semmi dolgunk, úgyhogy nyugodtan bosszanthat téged, ha azt szeretnéd.

Dylan tudta, hogy John átlát rajta, hogy leolvassa arca rándulásairól a kezdődő pánikot, de nem tette szóvá, Porcelánra bízta, hogy varázserejével kimentse belőle. Ezt kifejezetten szerette Johnban és Steve-ben is. Sosem csináltak felesleges felhajtást dolgokból, sosem követelték tőle, hogy márpedig azonnal mondja el, mi kavarog a fejében. Mindig rábízták, hogy akkor beszéljen az érzéseiről és gondolatairól, amikor készen állt. A családja körében sosem adatott meg ez a luxus. Ott megszólalni is csak akkor lehetett, amikor szigorú szülei engedélyt adtak rá, de akkor viszont apelláta nélkül válaszolni kellett, a saját jól felfogott érdekében.

– Az csak jó, ha vele foglalkoznak. Rám kevésbé figyelnek, de mégis hozzátesz a sármomhoz – vigyorgott Dylan, mert az mégsem mondhatta, hogy most annyira elhatalmasodott rajta a félelem, hogy ha Porcelán nem tarthatna vele, akkor inkább hazamenekülne.

John nem fűzött semmi megjegyzést a kijelentéséhez, csak beleegyezően bólintott.

– Az biztos, hogy így van, engem sem látnak ennyire jóképűnek, ha nincs velem valamelyikük. Bár Procelán egyértelműen többet ad ember megjelenéséhez, mint szegény Kóbor.

Dylan felnevetett, és úgy tett, mintha be akarná fogni a szóban forgó kutya fülét.

– Ne mondj ilyeneket, mert még a végén megsértődik.

– És megint az életedre tör – tette hozzá nevetve Steve.