Budapest Pride 2022, avagy pride színek és szagok nélkül

Tudom, hogy kissé clickbaitre sikerült a cím, és bevallom, hogy ez teljesen szándékos. Tegnap volt a a Budapest Pride, amin én sajnos nem tudtam részt venni, mivel maga alá gyűrt a Covid. Más sem hiányzott, és nagyjából szerda óta házi őrizetben vagyok, és kezdem nagyon nehezen viselni.

Eredetileg ez a bejegyzés egy élménybeszámoló lett volna a tegnapi Pride-ról, de így egy kis múltidéző nosztalgiázás lesz.

Arra gondoltam, hogy kezdhetnénk egy kis múltba tekintéssel

Mikor volt az első Pride?

Fénykép az első New York-i Pride-ról (forrás: National Geographic)

Az első Pride felvonulást 1970. július 28-án tartották New Yorkban, Los Angelesben és Chicagoban. A New York-it egy Brenda Howard nevű biszexuális aktivista szervezte, és a felvonulást Christpher Day Liberation March-nak nevezték el. Érdekessége a szóban forgó városban a helyszínválasztásnak, hogy ugyanazen az utcán található a Stonewall Inn is, ahol egy évvel korábban lázongások történtek a meleg közösség ellen irányuló rendőrségi rajtaütésekre reakcióként. Az első Pride így egyszerre volt ünnep és tiltakozás, amelynek során több ezres tömeg gyűlt össze kifejezésre juttatva a változás iránti igényét.

Mi is volt Stonewall?

Amerikát az 1950-es, ’60-as években rengeteg homófób rendelkezés jellemezte. Ha erről szeretnétek részletesebb információkat és fájdalmasan őszinte képet kapni, javaslom, hogy nézzétek meg a Netflixen az Eltitkolt szerelem című dokumentumfilmet, ami egy leszbikus pár elbeszélésében mutatja be ezt az időszakot. A pár tagjai is mesélnek ezekről az évekről, a szórakozóhelyek rendszeres razziáiról, ahol legtöbb esetben meleg férfiakat, leszbikus nőket tartóztattak le, sokszor olyanokat is, akikről csak azt hitték, hogy azok. Külön érdekesség, hogy például a nadrágot viselő nők kifejezetten kedvelt célpontjai voltak ezeknek a razziáknak.

Rob Halford, a Judas Priest énekese az általa meghonosított jellegzetes bőr viseletben.
(A kép innen származik.)

A “devianciáért” ezekben az években általában börtönbüntetés járt, de próbálták gyógyítani elektrosokk terápiával és akár lobotómiával is. Hihetetlen és elrettentő belegondolni, hogy ilyen barbár módszerekhez folyamodtak még akkoriban, pedig ez nem is történt annyira régen.

De hogy jön mindezekhez Stonewall és mi is volt ez pontosan? A Stonewall Inn New Yorkban, Greenwich Village-ben található, és akkoriban a maffia által üzemeltetett szórakozóhely volt, a vendégkörébe pedig a legmarginálisabb helyzetű LMBTQ+ személyek tartoztak, például férfias megjelenésű leszbikusok, nőies férfiak, drag queenek, férfi prostituáltak és transzneműek, de akár hajléktalan, kirekesztett fiatalok is.

Képek a Stonewall lázadásról. Nagyobb méretért katt a fotókra.
(A képek a lent megjelölt forrásként használt History cikkből szármatnak)

Mivel a szórakozóhely a maffia tulajdonában állt, általában megúszták a razziákat, hiszen a lefizetett, korrupt rendőrök még időben jelezték nekik, hogy mi várható. A lázongást kiváltó razziára 1969. június 28-án került sor, amiről viszont előzetesen nem kaptak fülest. Négy álruhás rendőr (a New York-i rendőrség erkölcsvédelmi osztályáról) tért be a bárba, hogy bizonyítékot gyűjtsenek, ők meleg és leszbikus pároknak álcázták magukat. Miután felfedték az inkognitójukat és intézkedni kezdtek, durván bántak a bent tartózkodókkal, főleg azokkal, akik vétettek a nemeknek megfelelő, akkor érvényben levő öltözködési szabályoknak.

Miközben a rendőrök intézkedtek, a bár előtt a benti tömegnél jóval nagyobb gyűlt össze. Az erőszak pedig akkor szabadult el, amikor egy leszbikus nőt a rendőrök megpróbáltak az egyik autóba tuszkolni, de ő ellenállt, és ezért az egyik intézkedő rendőr megütötte a gumibottal. A nő kiabálni kezdett a tömegnek, hogy ne tűrjék el szótlanul azt, amit velük tesznek. Ezek után szinte azonnal elszabadultak az indulatok, a tömeg barikádokat emelt és tüzeket gyújtott. A lázongás pedig még öt napig tartott. Hosszútávú hatásaiként viszont egyenlőségre törekvő mozgalmak alakultak.

Mikor volt az első magyar Pride felvonulás?

Magyarországon teljesen máshogy kezdődtek a Pride felvonulások, mint Amerikában. Egészen pontosan nem is felvonulással kezdődött. 1992-ben szervezte az első Pink Pikniket az ELTE Meleg Akciócsapata, a Homeros Egyesület, a Lambda Budapesti Baráti Társaság, a Mások szerkesztősége, a Miskolci Homeros és a Vándor Mások. A következő évben november 26. és december 1. között a Toldi mozi biztosított helyet a Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű és Queer Film- és Kulturális Fesztiválnak. A későbbi években a Művész mozi és az Odeon is csatlakoztak a kezdeményezéshez. Általában a filmfesztiválok záróeseménye volt maga a felvonulás.

2013-ban viszont az LMBTQ+ Filmfesztivál és a Budapest Pride fesztivál ketté vált, és azóta az utóbbi, illetve az azóta már több tízezres tömegeket vonzó felvonulás általában nyár közepén kerül megrendezésre, míg a filmfesztivált továbbra is késő őszre időzítik.

Pár saját élmény a Pride-okról

Eddig több alkalommal vettem már részt Pride-okon, és mindegyik hatalmas élményt jelentett számomra. Rengetegen voltunk, és azt az összetartást, összetartozás érzést nehéz leírni. Ehhez ott kell lenni és megtapasztalni. De az a kiállás, ami jelen van minden alkalommal, elvitathatatlan, és tökéletesen átadja az üzenetet: mindenki csak annyit szeretne, hogy hagyják élni, legyenek elfogadóak, hogy végre ne bántsák egymást az emberek.

Amin én minden évben könnyekig hatódok, az a szülők szövetsége, akikhez bárki odamehet egy ölelésért, egy pár jó szóért. És minden évben van olyan, aki egy ilyen “idegen” szülő vállán zokog, mert a sajátjaitól nem kap meg olyan bárki számára elvárható dolgokat, mint a megértés és elfogadás. Legtöbb esetben gyerekek és fiatal felnőttek azok, akik híján vannak ezeknek.

Emellett minden évben vannak olyanok is, akik hatalmas támogató táborral érkeznek, mert az egész család kiáll mellettük és támogatja őket. Őket mindig szívmelengető látni, és minden alkalommal reménnyel tölt el, bízom benne, hogy egyre többen lesznek. Talán erre mutat az utóbbi években egyre növekvő számú részvétel is.

Hogy jobban illusztráljam a tapasztalataimat, hoztam pár fotót a saját emlékeimről.

Ennyit szerettem volna írni a tegnapi Pride margójára. Sajnálom, hogy nem tudtam ott lennie, de remélem, hogy jövőre semmi nem jön majd közbe, és akkor már én is kint tudok lenni.