Döntés

A szívem a torkomban dobog. Sosem éreztem még ilyet. És most nem a jeges rémületre gondolok, ami belülről mardossa a mellkasom, és szinte megbénítja a gondolataimat is. Össze sem tudnám számolni, mennyiszer féltem, vagy rettegtem azóta, hogy elkezdődött ez az egész őrület. Ha nem lettek volna benne kisebb megszakítások, még azt is merném mondani, hogy ez az egész egyetlen hosszú, véget nem érő félelemmé elnyúlt állapot.

De most először fordul elő olyan, hogy nem engem fenyeget közvetlen veszély. Myde mindig törhetetlenül erősnek, legyőzhetetlennek tűnt, ő volt az, akinek mindig volt még egy trükk a tarsolyában, aki mindig elő tudott állni még egy lépéssel, hogy megmeneküljünk. Igazság szerint Aksel is hasonló, csak ő épp az én fejemben teszi mindezt. Akkor először nyilall belém a felismerés, hogy ebben a felállásban (vajon nevezhető csapatnak?) én vagyok az egyedüli holt teher. Én vagyok az, aki mindig bajba kerül, akit mindig mindenhonnan ki kell menteni, aki egyedül magatehetetlen. És éppen emiatt mindig azok húzzák a rövidebbet, akik segíteni akarnak rajtam.

„Nem szívesen zavarlak meg, Ole” – szólal meg a fejemben Aksel –, „de ez most a lehető legrosszabb időpont az önostorozásra.”

A kijelentését követően újult erővel csap arcul a jelen. És legszívesebben összekuporodnék a földön, mert én ezt nem bírom tovább. Képtelen vagyok megtenni, amit Myde kér, hiába tudom, hogy ezzel mind a hármunkat halálra ítélem. Még ha az elhatározás meg is lenne bennem, hogy levágjam a szárnyait, kétlem, hogy lenne elég erő ehhez a karomban.

– Aksel! – hallom meg Myde sürgető, fájdalmas nyögésbe fulladó hangját, és amikor felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek, az ő pillantása már Akselével találkozik. – Ott az asztalon… van egy kés… Add ide, csinálom én… – Elfúló hangon súgott szavait gyötrelmes légvételek kísérik, biztos vagyok benne, hogy a kést sem bírná el, nemhogy a karját a megfelelő szögbe emelje.

Ennek ellenére Aksel késlekedés nélkül az egyik távolabbi sarokba lökött asztalhoz lép, a sok számomra ismeretlen kínzó- és vallatóeszköz közül felemeli a recés kést, ami inkább egy “feljavított” machete az én értelmezésében. Ujjaink a markolat köré fonódnak, és szorosan ráfognak, hogy megfelelően stabil legyen a kezünkben. Ne… Én ezt nem…

„Csukd be a szemed!” – szól hozzám kedvesen Aksel. – „Vagy fordulj el gondolatban. Neked ezt nem kell végignézned.”

Már hogy ne kellene? Mindannyian egyformán benne vagyunk ebben az egészben. Az meg már rég nem számít, hogy ki a hibás mindezért. Az csak a fontos, hogy mindannyian élve kijussunk innen. Éppen ezért, hogy tehetném, meg hogy félrenézek?

„Ahogy gondolod” – hagyja rám Aksel, miközben Myde mellé lép –, „de hidd el, senki sem fog kevesebbet gondolni rólad, ha nem akarod…”

Nem fejezi be. Egyikünk sincs rászorulva, hogy kimondja. Becsukom a szemem – furcsa érzés úgy, hogy a valódi pár viszont nyitva marad. Bár nem látok, a mozdulatokat érzem, sőt azt is hallom, ahogy Aksel Myde-hez intézi a következő szavait.

– Készen állsz?

Erre ő valószínűleg csak bólintott, mert semmi egyéb válasz nem jön, viszont azt érzem, hogy kinyúlunk, megragadjuk Myde egyik szárnyát. Ha tehetném még a tapintást is kikapcsolnám, hogy még ezt se érzékeljem. Nem ez a gyávaság igazi definíciója? Erről az önutálatról az vonja el a figyelmemet, amit az ujjaim alatt érzek.

Mivel Myde szárnyai ránézésre, mintázatukban olyanok, mint egy lepkéé, valahogy arra számítottam, hogy a tapintása is poros lesz. Sosem mertem volna megérinteni, félve attól, hogy a porral festett mintázat a tenyeremen marad, és ezzel ártok neki. Viszont a mostani érzés alapján nem is állhattam volna a távolabb az igazságtól. A szárnya feszes, sima, mégis kellemes a tapintása, mintha csak selymet érintenék. Ennek ellenére van vastagsága is, hiszen el kell bírnia minimum Myde súlyát.

A következő pillanatban az ránt ki a merengésből, ahogy érzem, hogy a recés kést a másik kezünkkel belenyomjuk ebbe a selyemszerű – nem tudok rá jobb szót – végtagba. Myde-ből pedig abban a pillanatban vérfagyasztó üvöltés tör ki. Az a fajta elviselhetetlen fájdalommal átitatott hang, amit az ember a csontvelőjében is érez. Önkéntelenül kinyílik a szemem, és… erre a látványra nem voltam felkészülve.

Nem számítottam rá, hogy Aksel ennyire gyors és hatékony lesz, de abban a pillanatban még épp látom Myde egyik szárnyát elválni a hátától. Nem tud lehullani, hiszen a szögek továbbra is a falhoz rögzítve tartják. Viszont most, hogy az egyik felfüggesztés megszűnt, Myde kiszabadult oldala előre bukik. A sikoly eddigre elhalt, és a ránk zuhanó gyötrelmes csendben csak a Fay kínoktól reszkető, szaggatott és szabálytalan légvételeit hallani.

A legmegdöbbentőbb az egész látványban az, hogy a szárny-csonk nem vérzik, ellenben valami fényes, arany-gyöngyház ragyogású folyadék csorog belőle. Varázserő lehet? Vagy Myde életereje? Logikusnak tűnik a feltételezés, hogy egy olyan természetfeletti lénynek, mint Myde, nem csak vér csörgedezik az ereiben, hanem más is élteti és átjárja a testét. Persze nincs időm ezt a talányt fejtegetni, mert Aksel precíz mozdulattal lehasítja a másik szárnyat is a Fay hátról.

Amint megszűnik az erő, ami a falhoz rögzíti, Myde minden erejét vesztve csuklik össze, tagjai elernyednek, és magatehetetlenül előre dől. Aksel kapja el, magunkhoz szorítja az erőtlen testet, nem engedi végigvágódni a mocskos, véres kőpadlón. Hihetetlennek tűnik előttem, hogy vékony karjainkkal képes megtartani a magunknál jóval nagyobb testet, már az is elképesztő, hogy talpon tudtunk maradni a súlya alatt.

„Erősebb vagy, mint gondolnád, Ole” – hallom a fejemben Aksel bíztató hangját, de nem felelek rá semmit. Nem ez az ideje annak, hogy tiltakozni kezdjek. Egyébként is, ha képes is vagyok rá, az egyedül neki köszönhető, nélküle nem mennék semmire.

Aksel erre nem felel, csak egyik karunkkal szorosabban húzza magunkhoz az eszméletlennek tűnő Myde-et, a másik kezünkkel pedig finoman megpaskolja az arcát. Amikor nem reagál rá, kissé határozottabban ismétli meg a mozdulatot.

– Gyerünk Myde! Térj magadhoz! – sürgeti. – Még ki kell vinned minket innen. Ki tudja, mikor bukunk le…

Mintha csak ez lett volna a végszó, a folyosó végéről súlyos lépések hangzanak fel. A dübörgésből, és fém csörömpölés zajokból ítélve, egy kisebb sereget küldtek ellenünk. Ha itt találnak minket, ki tudja mi történik velünk… de az egészen biztos, hogy nem akarom itt megvárni, hogy kiderüljön. Ha tehetném én is megráznám Myde-et, aki akkor már nem is eszméletlennek tűnik, hanem halottnak. Egyébként is alabástrom bőre most kísértetiesen fehér, minden szín eltűnt az arcáról.

Amikor pedig Aksel kitartó próbálkozásának hatására kipattan a szeme, abban a zöld íriszben is alig csillan fény. Tekintete tompa, szenvedéstől ködös, abban sem vagyok biztos, hogy lát minket. Ennek ellenére szinte vakon bólint, felemeli az egyik kezét, amit vér és az a fényes nedvesség fed. Majd csettint.

Ami pedig ezután következik, nehezen önthető szavakba. A világ abban a pillanatban egyszerre szűkül össze és nyúlik meg körülöttünk. Ezt az egész jelenséget egy olyan érzés kíséri, mintha egy keskeny kémcsövön rántanának keresztül. Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges ez, hogy a testem átfér egy ilyen szűk téren. Ami természetesen a legkevésbé sem jó érzés. Ez az utazás – vagy nem is tudom minek nevezhetném – nem tart tovább pár rettenetesen kellemetlen pillanatnál, mégsem volt soha még semmi ilyen hosszú az életemben.

Egyszer csak keresztül esünk a téren, és egy napfényben fürdő mezőn érünk földet. A becsapódás fájdalmas, de az érzés, amikor spagettivé nyúlt testem visszanyeri az eredeti alakját és kiterjedését, még rosszabb. Ahogy sípoló lélegzeteket véve a hátamon fekszem, és az égre meredek, lassan visszaszivárog a tudatomba minden, ami velünk történt az eltelt órákban. Rettegéssel kísérve robban agyamba egyetlen név: Myde!

Kétségbeesve, a pánik határán egyensúlyozva fejem egyik irányból a másikba rántva nézek körül. És szinte azonnal észreveszem a mozdulatlanul fekvő Fay-t tőlem talán egy méterre. Az oldalán fekszik, koszos szőke haja szétterül körülötte az élénkzöld fűben, és még így is szinte szemkápráztatóan szikrázik. Hogy lehet valaki ennyire szép még akkor is, amikor élet és halál között lebeg?

Erre a gondolatra a mellkasom fájdalmasan rándul össze, a szívem pedig eddig nem ismert zaklatott ütemben kalapál. Nem veszíthetem el Myde-et. Térdemen csúszva igyekszem oda mellé, és a hátára fordítom. A szeme még mindig csukva, tagjai ernyedtek, rettegve jutok arra a felismerésre, hogy mennyire halottnak tűnik. A légzésem felgyorsul, ennek ellenére alig jut oxigén a tüdőmbe, a világ szűkülni kezd körülöttem.

„Nézd, meg hogy él-e még!” – ránt ki a pánikból Aksel hangja, és abban a pillanatban a legkevésbé sem vagyok hálás azért, hogy még mindig itt van a fejemben.

– Hogy mi? – tör ki belőlem a kiáltásnak is beillő felháborodás.

Erre Aksel nem válaszol, csak előre nyújtja a kezem, hogy megérintse Myde nyakát. Ilyen még sosem történt velünk, lehet ez valami új szintje a szimbiózisunknak? Aksel nem lép előre, nem veszi át az uralmat felettem, csak a karomat mozgatja. Olyan ez az érzés, mintha egy kabát ujjába bújt volna bele. És én hálás vagyok érte, hogy nem tol ki a saját fejemből.

Aksel megérinti Myde nyakát, pár másodpercig keres valamit, majd mind a ketten megérezzük a kissé szabálytalan, de határozottan doboló pulzust. Myde él, áraszt el a megkönnyebbülés. Él, csak eszméletlen. A következő pillanatban Aksel kibújik a karomból, én pedig visszahúzom Myde nyakától. Vagyis csak húznám, mert a Fay keze akkor az enyém felé lendül, és elkapja a csuklómat. Ahogy felé fordulok, pillantásunk találkozik.

Myde szája szóra nyílik, de mielőtt bármit is mondhatna, a mellkasából fénycsóva lövell az ég felé. Önkéntelenül is követem a pillantásommal, és azt veszem észre, hogy jópár méterrel felettünk a fény gömbbé sűrűsödik össze, és onnantól csillagként ragyog az égen. Myde kissé megrántja a kezem, hogy visszaterelje magára a figyelmemet.

– Ez egy jelzés az enyémeknek. – Hangja alig hallható, de szerencsére tisztán szól. – Ez a fény itt marad fölöttünk… a Fűzér minden közelebbi világában látszik, megtalálnak minket.

– Mi lesz addig veled? – kérdezem bizonytalanul, és egyáltalán nem nyugtat meg, hogy az a fényes valami még mindig szivárog a szárnyai csonkjából, és egyre nagyobb ragyogó tóvá hízik meggyötört teste körül. – Tudok segíteni valamivel?

– Nem, semmivel – rázza meg a fejét erőtlenül. – Csak maradj itt mellettem.

– Akkor is, ha…? – elcsuklik a hangom, képtelen vagyok kimondani a legrosszabb eshetőséget. Bár Myde ránézésre csak egy hajszálba kapaszkodik élet és halál között, attól tartok, ha kimondanám, be is következne a legrosszabb.

– Akkor is – bólint ő. – Ha megtalálnak mellettem, tudni fogják, hogy megmentettelek, ahogy az a feladatom volt. Ők majd visszajuttatnak a saját világodba.

Elhallgat, szeme lecsukódik, és hosszú, végeérhetetlen másodpercekre úgy marad. Már épp kinyúlnék, hogy megrázzam, de akkor szeme ismét kipattan, hatalmas, gyötrődő levegőket vesz, zavart pillantását körbehordozza a mezőn, majd tekintete rajtam állapodik meg.

– Aksel – szólítja meg, és én előre engedem, hogy bármit elmondhasson neki közvetlenül. – Ha eljönnek értetek, és én nem vagyok magamnál, vagy már nem élek… Semmi jelét nem adhatod, hogy itt vagy Oléval. Ha őt visszaviszik a saját világába, ott majd boldogulhattok együtt. Sajnálom, hogy ennél többet nem tudok most érted tenni…

Érzem a fejemben Aksel hitetlenségét, még mindig bizalmatlan Myde irányába, ha az életéről van szó. Nem róhatom fel neki, hiszen, ha őszinte akarok lenni magunkkal, én is pontosan így viseltetnék a helyében. Nem véletlenül vagyunk majdnem egyek.

– Semmi gond, Myde – felel a Fay-nek végül –, ez még mindig több, amire egyáltalán számíthattam tőletek.

A szavai nekem is fájnak, de Myde arcán legördül egy fényes könnycsepp. Mivel épp úgy ragyog, mint az a mágia, ami kicsorog a szárnyán ejtett sebekből, nem lehetek biztos benne, hogy tényleg könnyeket látok a szemében remegni. Annyi utal csak erre, hogy erőtlenül próbálja félre fordítani a fejét, hogy ne lássuk, de nem nagyon jár sikerrel.

– Ne érts félre – beszél akkor tovább megenyhült hangon Aksel. – Tényleg hálás vagyok. Még mindig élek, pedig amikor először megláttalak, azt hittem, végem van. Tudom, hogy mindig Ole volt a fontosabb, de te ennek ellenére nem ártottál nekem.

– Mert nem az én feladatom. – Fájdalmasan megrándul az arca, ahogy előbukik ajkai közül a vallomás.

– Én ezt nem értem – rázza meg a fejünket Aksel. – Még ott az erdőben, a legelső éjszaka, ki akartál tépni Oléból. Ezt biztosan tudom…

– Igen, az volt a feladatom, hogy kiszedjelek belőle. De ez nem jelenti azt, hogy megöltelek volna. Ilyenkor a tudatot mindig bezárjuk egy hordozóba – erőtlenül az egyik keze felé biccent, és akkor először veszek észre egy elfeketedett köves gyűrűt a mutatóujján. Amikor észreveszi, hogy nézzük, tovább beszél: – Ez a kő már halott. Használhatatlan, de épp állapotban alkalmas lelkek szállítására. Az én világomban kapnál egy testet, amíg kivizsgálják az ügyedet.

Aksel erre csak bólint, és én tudom, hogy nem akar erről többet tudni. Myde viszont utolsó erejével tovább beszél:

– A te esetedben viszont nem garantálhatnék semmit. Rávetted Olét, hogy megszökjön veled, többször a saját akaratod alá vetetted, ami az egyik legnagyobb vétség. De én tudom, hogy nem akartál ártani, az enyémek viszont nem. Ezért nem szabad elárulnod magad, ha megtalálnak titeket. Ha észrevétlen maradsz, azt fogják hinni, hogy elpusztultál a gyűrűvel együtt.

– Rendben, és köszönöm – felel bizonytalanul. – Vigyázni fogok.

Nem érzem teljesen őszintének ezt a kijelentését, de jobbnak látom megtartani magamnak ezt a véleményemet. Inkább csak csendben ülünk Myde mellett. És most először nézünk körül úgy igazán. A mezőt egyik irányból sűrű erdő szegélyezi, amin túl hatalmas felhőkarcolók merednek a szikrázóan kék ég felé. Az üvegépületek halványan emlékeztetnek a mi Amerikánk felhőkarcolóira és hatalmas városaira, annyi – és elég nagy különbséggel –, hogy ezeket távolról is kivehetően mindenféle színes növények növik be. Ez a világ olyannak tűnik, mint a miénk, csak tisztább és szebb…

Ebből a merengésemből Aksel ránt ki, aki visszafordítja a figyelmem Myde felé. Szeme ismét lecsukódott, szája kissé nyitva, és sápadtabbnak tűnik, mint amilyennek valaha láttam. Ha nem látnám mellkasa alig kivehető emelkedését és süllyedését, azt hinném, hogy már nem él. Figyeljük egyenetlen légzését, majd Aksel tekintetünket a fölöttünk ragyogó fénygömbre emeli.

„Talán nem kellene megvárnunk, hogy megtaláljanak minket” – mondja ki végül.

„És mégis hova akarsz menni?” – kérdeztem én ellenvetés helyett. – „Nem ismerjük ezt a világot. Nem hiszem, hogy jó ötlet egyedül bóklászni benne.”

„Szerintem tudnánk boldogulni…” – próbálkozik, de nem fejezi be a gondolatot.

„Én azt hittem, hogy megbízol Myde-ben. Ha nem is feltétel nélkül, de azt legalább elhiszed, hogy ő nem akar ártani nekünk” – próbálok érvelni, bár én sem igazán tudom, hogy mire akarok jutni.

Aksel kinyúl, és megfogja Myde ernyedt-hideg kezét. Borzasztó, hogy egy önkéntelen ránduláson kívül semmi egyéb reakció nem érkezik erre. De még engem is meglep az a gyengédség, amivel Aksel végigsimít hűvös bőrén. Sőt, ami igazán elképeszt, azok az érzései, amik abszolút megegyeznek enyémekkel. Teljesen egyforma káoszban kavarognak közös mellkasunkban.

„Benne megbízom… többnyire legalábbis” – jelenti ki végül határozottan, Myde kezét még mindig nem engedve el. – „De a többi Fay-ben nem. Te is hallottad, mit mondott az esélyeimről… Hidd el, a szívem megszakad már attól, hogy azt javaslom, hagyjuk itt… De még mindig nem akarok meghalni, Ole. És őszintén nem tudom, mennyi esélyünk lenne nem lebukni az olyanok közt, mint Myde.”

„Azt hiszem értelek” – sóhajtok én is. – „Én sem akarom, hogy bajod essen, Aksel. ezerszer vállalnám azt is, hogy örökre a fejemben maradj. Ez most furán fog hangzani, de… szeretlek, és elviselhetetlen már a gondolat is, hogy ártsanak neked.”

Érzem a mosolyunkat, ahogy hangosan is kimondja:

– Én is szeretlek, Ole.

És ennyiben maradunk. Nem tisztázzuk jobban, hogy ez most milyen szeretet. Mint ahogy az ember szereti magát? Baráti? Testvéri? Esetleg több? Nem is fontos, csak a szeretet ténye számít.

„És akkor most mit csináljuk?” – tesszük fel egyszerre a kérdést.

Mit csinálnak?
1. Megvárják a segítséget.
2. Elbújnak, hogy meglessék azt, kik jönnek értük, és mire számíthatnak.
3. Elmenekülnek.

Ezen a linken (a Facebook csoportomban rögzített posztban), vagy itt kommentben tudtok szavazni a történet folytatásáról május 15-ig (vasárnap). Mivel elég bizonytalan, hogy mikor fogok tudni új fejezettel érkezni, ezért most hosszabb határidőt szabtam. 🙂

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Niklas Hamann)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s