A kínzókamra

Még mindig kétségek mardosnak azt illetően, mit kellene tennünk. Az egészen biztos, hogy nem hagyhatjuk sorsára Myde-et, ezért itt sem maradhatunk. Ha elfutnék Per mellett, és ő valamilyen csoda folytán nem kapna el a keskeny ajtóban, akkor is ki tudja, kiket hozna a nyakunkra, és legkésőbb ott utolérne, ahol Myde-et fogságban tartják. Viszont még mindig nagyon gyengének érzem magam, és ezért azt sem tartom jó ötletnek, hogy megtámadjuk Pert. Jó eséllyel összecsomagolna minket.

„Bízz bennem, Ole!” – szólal meg a fejemben Aksel, és abban a pillanatban érzem, hogy hátralök. – „Van egy ötletem.”

– Per! Várj kérlek! – szólal meg az én hangomon. Könyörgést igyekszik imitálni, de egyszerűen rosszul csinálja… Én nem ilyen hangsúllyal, nem ilyen hangszínnel mondanám a szavakat.

Ha tehetném, oda sem néznék, mert egészen biztos vagyok benne, most lebukunk Per előtt. Ha bárki is ismer engem, az ő, az összes létező módon hallott már megszólalni, és ez a mostani megnyilvánulás annyira idegen tőlem, annyira Aksel, hogy megfogalmazni sem tudom, mennyire. Ennek ellenére Per mégis megtorpan, és visszafordul felénk. A korábbi furcsa, ismeretlen és rémisztő vonások most teljesen hiányoznak az arcáról. Majdnem teljesen a régi önmaga, amikor kedvesen megszólal:

– Mit tehetek érted, Ole?

Aksel közelebb lép hozzá, közben igyekszik úgy a cipőnk orrára nézni, ahogy én is tenném zavaromban. El kell ismernem, hogy egész jól csinálja ezt a félrenézést, még én is majdnem hiszek neki.

– Kérlek! Ne hagy így itt!

– Mit tehetnék? Mondtam, hogy valamit csináltak veled, és ezért nem engedhetünk ki. Veszélyes vagy. Nem is igazán ránk, hanem magadra. De itt nem eshet bajod.

Hányingerem támad a negédes szavaitól. Ha ezt ő tényleg elhiszi, akkor alaposan félreismertem. Rosszabb esetben ő az, akivel csináltak valamit, és azt a nótát fújja, amit a szájába adtak. Egyik eshetőség sem kecsegtet túl sok jóval. Aksel viszont a legkevésbé sem inog meg, hanem tovább játssza a szerepemet.

– Tudom, hogy igazad van. Nem értem, mi ez az egész, de érzem a fejemben, és nem tudok tenni ellene.

Ez megállásra készteti Pert. Egyértelműen látszik az arcán, hogy nem számított beismerésre, csak tagadásra és ellenállásra. Még mindig nem tudom, mire készül Aksel, de eddig úgy tűnik, működik.

– És mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdezi most bizonytalanul Per.

– Azt, hogy ne hagyj így itt.

– Hogy így…?

Nem tudja befejezni a mondatot, mert eddigre már elég közel értünk hozzá ahhoz, hogy Aksel két kezébe fogja az arcát, és megcsókolja. Az undor összerántja a gyomrom. Én nem akarom ezt. Ezt a Pert akkor sem csókolnám meg, ha az utolsó ember lenne a földön. De Akselnek több a lelkiereje, mint nekem, mert sikerül leküzdenie mindkettőnk undorát, és továbbra is megmaradni a szerepemben.

A trükk pedig működik, mert Per szinte azonnal viszonozza a csókot, sőt két karja önkéntelenül körénk is záródik. Szorosabban magához fog minket, és igyekszik elmélyíteni a csókot. Ha tehetném, kikapcsolnám az érzékeimet, mert nem bírom elviselni Per ízét a nyelvemen. Korábban bármit megadtam volna a közelségéért, de ez az akárki nem Per. Nem az, akit én ismerek. Forrnak bennem az indulatok, amiatt különösen, hogy nem értem, Aksel mit a fenét akar ezzel.

Amikor már kezdtek eljutni az undornak arra a fokára, hogy már csak egy hajszál választ el attól, hogy én lökjem el magunktól Pert, Aksel akcióba lendül. Olyan gyorsan mozdul, hogy először fel sem fogom, mi történik. Beakasztja a lábát Aksel egyik térde mögé, és ránt rajta egyet. Egészen pontosan kifordítja Per alól a lábát, majd kibillenti az egyensúlyából, és végül a földre löki. Miután Pert teljes hosszában végigvágódott az érdes betonpadlón, azonnal a mellkasára térdel, két kezébe fogja a fejét, és földöz csapja. Nem sikerül kiütnie ezzel – nem is tudom, hogy ez volt-e a szándéka –, de az egészen biztos, hogy Per minden tagja elernyed alattunk, és nem mozdul, csak kábán mered fel ránk.

Aksel pedig nem vesztegeti az időt, felpattan, és kiront a cellából. Csak annyira torpanunk meg, hogy becsapja magunk mögött a nehéz vasajtót. Majd rohanni kezdünk a félhomályos folyosón abba az irányba, ahonnan korábban Myde fájdalmas kiáltásai hallatszottak. Ahogy haladunk elrohanunk pár ugyanolyan cellaajtó előtt, mint amilyenek mögött minket is fogja tartottak.

„Honnan tudjuk, hogy nem ezek közül valamelyikbe van-e bezárva Myde?” – kérdezem Akseltől.

„Mert az a kiabálás sokkal távolabbról jött” – felel ő azonnal, miközben futunk tovább.

„Honnan tudod?”

„Nem tudom, csak érzem. Mondtam, hogy bízz bennem. Soha többet nem árullak el.”

Erre nem mondok semmit, mert bár nincs más választásom, mint hinni neki, de a bizalmamon ütött seb még nem gyógyult meg, és változatlanul sajog. Mégsem akadályozom semmiben, hiszen semmi esélyem nélküle. Inkább mást kérdezek:

„Mi volt az ott a cellában? Mit csináltál Perrel?”

„A csókra gondolsz, vagy arra, hogy kiütöttem?„ – kérdez vissza, és én hirtelen nem is tudom, mit feleljek.

„Az a csók undorító volt” – nyögöm végül. „Az sem mosná le ezt az érzést, ha sósavval öblíteném ki a számat.”

„Sajnálom. De tudtam, hogy akar téged, és máshogy nem tudtam elérni, hogy megtörjem a koncentrációját. Nem lett volna esélyünk enélkül. De ne aggódj, nem ártottam neki hosszú távon – ez a magyarázat valamennyire megnyugtat, bár az undoron nem segít, inkább igyekszem a szavaira koncentrálni. – „Régen cselgáncsoztam, még versenyekre is jártam. Abból mutattam neki egy-két figurát.”

Azt azért nehezen hiszem, hogy cselgáncson azt tanítanák, hogyan kell az ellenfelünk fejét beleverni a betonpadlóba, de mivel ez a „trükk” egyelőre kijuttatott minket onnan a véleményemet inkább megtartom magamnak. Eddig egyetlen rossz szavam sem lehet Aksel tervére.

Váratlanul előttünk az egyik cellából egy alakot látunk kilépni, aki mielőtt elindulna a dolgára, körbenéz a folyosón. Épp annyi időnk van, hogy beugorjunk az egyik, sötét beszögellésbe, így nem vesz észre minket. Pár pillanatig a takarás biztonságából lessük, ahogy elindul a velünk ellentétes irányba. A mi cellánk a folyosó legvégén, egy zsákutcában helyezkedik el, így ha épp nincs arra dolga, nincs értelme felénk elindulni.

Miután úgy érzékeljük, hogy kellő távolságra ért, ahhoz a cella ajtóhoz lopakodunk, ahonnan kijött. Aksel óvatosan lenyomja a kilincset, majd amikor arra jut, hogy könnyedén mozdul, és nem fog hangot kiadni, erőssebben mozdítja addig, amíg csak fordul. Aztán vállával az ajtólapnak feszül, és ekkor is kimért lassú mozdulatokkal jár el, a tömlöc süket csendjében nem árulhatjuk el magunkat egy éles, fémes csikordulással.

Először Aksel csak résnyire nyitja az ajtót, épp csak annyira, hogy be tudjunk lesni rajta. És a látványtól, ami bent fogad minket, mind a kettőnk lába földbe gyökerezik. Egy mindenféle változatos kínzásokra kialakított helyiség fogad minket. De nem is ez az, ami igazán a szavunkat szegi, hanem az, hogy az ajtóval szemben szárnyainál falra szegelve Myde-et látjuk meg. Az egész testét vér borítja, egy része élénkvörös tócsába gyűlt a lába alatt.

Akselt szerencsére nem taglózza le annyira a látvány, mint engem, én egészen biztosan odadermednék a küszöbre, ha most én irányítanám a tetteinket. Aksel viszont belép a cellába, és gondosan becsukja magunk mögött az ajtót. Figyelmünket visszairányítja Myde-re, és mindent megtesz, hogy ne kelljen a kínzóeszközökre néznünk. A véres fogók, kampók és miegyebek között ezer olyan dolog is akad, amiknek még a nevét sem tudom. És nem is akarom.

Inkább Myde állapotát igyekszem felmérni, nem mintha orvos lennék, és lenne bármennyi fogalmam arról, hogy súlyos sebeket hogyan kell ellátni. De az biztos, hogy attól a brutalitástól, ahogy vele bántak, még a lélegzetem is elakad. Ahogy mondtam, a szárnyait a falhoz szögelték, ahol viszont nem, olyan, mintha késekkel szándékosan felhasították volna a szövetet. Sosem nyílt még módom ilyen közelről megnézni ezeket a szárnyakat, és valahogy mindig azt hittem, hogy olyan sérülékenyek, mint mondjuk egy denevér hártyás szárnyai. De nem, közelebbről nézve, ez az anyag sokkal ellenállóbbnak és erősebbnek tűnik.

Myde két összeláncolt kezét a plafonról alálógó kampóra akasztották, feje előre billen, nem tűnik úgy, mintha magánál lenne. És erről árulkodik az is, hogy a lábai, –bár leérnek a földre, és a Fay teste nem lóg a felfüggesztésről –, megrogytak alatta, és nem tartják meg.

Myde szőke haja kibomlott a fonatból, néhány vaskos tincs az arcán tátongó sebbe tapad, és ahogy jobban figyelem, döbbenten ismerem fel, hogy mit látok. Valaki kivágott egy darabot az arcából, és a haj meg vér alatt még a csont is kilátszik. De nem csak az arcával bántak el ennyire csúnyán, a karján, mellkasán, hasán, sőt még a kiltből kiálló lábain és szélesebb-keskenyebb vágások futnak végig.

– Jézusom… – suttogom, és már az meglep, hogy egyáltalán a hangomat megtalátam.

„Ki kell vinnünk innen!” – szólal meg a fejemben Aksel. Ez meglep. Mikor kerültem újra én előre? Aksel pedig azonnal válaszol: „Ez a te tested, Ole. Még mindig te vagy otthon.”

„Okéééé…” – hagyom rá bizonytalanul, mert erre mi mást lehet mondani? Inkább megpróbálok a fontos dolgokra koncentrálni: „És akkor most mit csináljunk?”

„Először is próbáljuk meg magához téríteni. Ő elvileg tudja gyógyítani magát. Lehet, hogy ha adunk neki elég időt, utána ki is tud majd minket vinni innen.”

„Rendben tegyünk vele egy próbát” – egyezek bele, mert jobb ötletem úgysincs.

Kissé közelebb lépek Myde-hez, és óvatosan megérintem az arcát, és közben végig ügyelek arra, hogy ne nyúljak a sebeihez. Ahogy az ujjam végigfut az arccsontja mentén, azonnal kipattan a szeme, és ijedten néz körbe a szűkös teremben. Rémült pillantása nemsokára megállapodik rajtam, és némi megkönnyebbülés költözik a tekintetébe.

– Ole… – nyögi, és a hangja reszelős, arca rándulásain látom, hogy fájdalmat okoz neki a beszéd. Ekkor veszem észre a kékes-lilás zúzódásokat a nyaka körül, mintha ki tudja meddig szoros nyakörvet viselt volna. Összeszorul a torkom a gondolatra, hogy talán éppen ez történt vele. Kiűzöm a fejemből ezeket a gondolatokat, inkább arra koncentrálok, ami igazán fontos.

– Igen, itt vagyunk – súgom, miközben kisöprök egy szőke tincset izzadtságtól csatakos homlokából. – Mondd, hogy mit tegyünk.

Amíg a válaszára várunk, odahúzom az egyik fal mellé lökött sámlit Myde elé, fellépek rá, és leemelem a karjait magasban tartó láncot a kampóról. Ahogy két keze előre esik, látom, hogy a láncot csak a csuklói köré tekerték, és amíg feszült, tartotta magát. De ha kicsit megmozdítjuk, és kiakasztjuk az egymás alatt áthúzott szemeket, utána már könnyen le lehetett szedni. Annyira ezzel foglalatoskodok, hogy először meg sem hallom, amit mond:

– Le kell vágnod a szárnyam…

– Tessék? – bukik ki belőlem hitetlenkedve. Gyomorsav tolul fel a nyelőcsövemen, én erre képtelen vagyok. Myde viszont rám emeli rezzenetlen, végtelenül zöld, fáradt pillantását. Gyengén megrázza fejét, majd megpróbál meggyőzni:

– Megbűvölték a szögeket, amikkel a falhoz szögeltek – nyögi. – Nem lehet őket kihúzni, és lassan elszívják az erőmet. És miattuk nemcsak nem gyógyulnak a sebeim, de egyre mélyülnek. Már nem bírom sokáig.

Megrázom a fejem, a gondolat is tűrhetetlen számomra…

„Engedj oda, Ole” – szólal meg Aksel –, „csinálom én. De nem húzhatjuk az időt, ha itt találnak minket, nekünk is végünk.”

Mit tesznek?
1. Eleget tesznek Myde kérésének?
2. Megpróbálnak más megoldást találni?

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.