Fogság

Az első dolog, ami kaparászni kezdi a tudatomat, az a fájdalom. Nem tudom, mihez hasonlítani, de olyan érzés, mintha egyszerre tépnének szét, forralnák a belső szerveimet, és dobtak volna jeges vízbe. Minden egyes porcikám a lehető legkülönfélébb módokon sajog. Embertelenek ezek a kínok, de mégsincs erőm kiáltani sem. Az túl sok energiába kerülne, amikor arra sem futja, hogy a szememet kinyissam. Egyelőre az is hatalmas megterhelés, hogy lélegezni tudjak.

Még évekkel ezelőtt eltörtem a bal bokámat. Bohóckodtunk Perrel a szertornateremben. A tornatanár küldött be minket, hogy készítsünk elő pár dolgot az órára. Meg akartam mutatni Pernek, hogy mekkorát tudok ugrani, de földet éréskor becsúszott a bal lábam a padlót borító két szivacsszőnyeg közé, megbicsaklott, és kifordult alólam. Én pedig egy rettenetesen kifacsart pózban nekiestem a bordásfalnak. Megzúztam a karom és a vállam, sőt egy helyen az arcom is, de az igazán nagy gond az volt, hogy a vastag szőnyeg végig tartotta a bokámat, ami végül megadta magát, és eltört. Sokáig azt hittem, soha semmi nem fog annál jobban fájni…

Hát ma rádöbbentem, hogy tévedtem. Szeretném azt mondani, hogy csak túlzok, de ahogy egyre inkább visszanyerem az öntudatomat, tényleg olyan érzésem támad, hogy még az összes hajszálam is fáj. Mozdulni sem tudok, az is pokoli kínokat okoz, hogy egyáltalán létezzek. Ezer seb lüktet a mellkasomon, és mintha azon is áramolna ki-be a levegő minden lélegzetvételkor, ahogy feszít és csíp.

„Ole?” – hallom meg a fejemben, és el sem tudom mondani mekkora megkönnyebbültséget érzek. Fogalmam nincs mihez kezdenék, ha még Akselt is elvesztettem volna.

Még. Ezen a szón elmerengek egy kissé. Nem tudom, hogy Per elárult-e, de akármi is történt vele, és emiatt velünk, az fáj. Másképp, mint a sebeim, de semmivel sem kevésbé gyötrelmesen. És Myde? Vele mi lehet? Arra emlékszem, hogy harcba szállt értünk. Megint. De utána mi történt vele? Egyértelműen nem tudott megmenteni minket. És amíg legalább mi élünk – bár arról fogalmunk sem lehet, hogy hol vagyunk –, arról esélyünk sincs semmit megtudni, hogy mit tettek Myde-del. Próbálok abban bízni, hogy amikor látta, mennyire reménytelen a küzdelem a többi szörny ellen, akkor egyszerűen elmenekült, és hátrahagyott minket. Ránk nézve ez persze nem jelent semmi jót, de ő talán így elkerülhette azt a sorsot, ami például ránk biztosan vár.

„Ole! Mondj valamit! Ugye nem…?” – hallom meg ismét a fejemben Aksel kétségbeesett hangját. Ha nem tudnám jobban, azt gondolnám, hogy a sírás kerülgeti. Én pedig nem értem, mi történik. Eddig mindig tudta, hogy én is ott vagyok, sőt én tökéletesen érzem az ő jelenlétét. Ennyire gyenge lennék?

– Itt vagyok – bököm ki végül, a hangom reszelősen szól, össze is rándulok tőle, nem számítottam rá, hogy hangosan is kimondom.

A következő pillanatban pedig azt érzem, hogy valaki belém csimpaszkodik. Nehéz megmagyarázni ezt az érzést, mert egyáltalán nem fizikális, az mindenhol a bőröm alatt, az ereim pulzálásában és az idegeim vibrálásában történik. Aksel. Sosem gondoltam volna, hogy valaha előállhat olyan helyzet, amikor ennyire vigasztaló lesz a jelenléte. Nem tudom, mit csinálnék nélküle, úgy érzem, hogy ezalatt a pár rövid, de elmondhatatlanul bolond nap alatt teljesen a részemmé vált.

„Itt vagyok. Nem mentem sehova” ismétlem meg ekkor már gondolatban, egyrészt azért, mert nincs erőm beszélni, másrészt azért, mert tudnom kell, így hall-e. Aksel megkönnyebbülése pedig azonnali, az az érzés gyógyszerként terjed szét a szöveteink közt.

„Azt hittem… már kezdtem a legrosszabbtól tartani… Alig pislákolsz.” – Szavai szaggatottan érnek el, de az erő, amivel belém kapaszkodik, töretlen. – „Sosem bocsátanám meg magamnak, ha…”

„Shhh” – próbálom megnyugtatni. – „Itt vagyunk. Még mind a ketten itt vagyunk. Még élünk.”

„Nem érted!” – tiltakozik hevesen. – „Én már nagyon régóta magamhoz tértem. A fájdalom miatt mozdulni sem tudtam, de téged nem találtalak sehol ebben a testben… És borzasztó volt… nem tudom, hogy lehetséges-e, hogy az egyikünk meghaljon, és a másik a hátramaradjon… De Ole, ha ez lehetséges is, neked kell maradnod, mert ez a te tested. Én itt csak betolakodó vagyok, aki miatt majdnem még az életedet is elvesztetted.”

Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de ezek nem az én könnyeim. Aksel sír. Siratja az elkövetett hibákat, elszalasztott lehetőségeket, de legfőképpen azt, hogy éppen akkor voltunk képtelenek megbízni egymásban, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna. Most először sajnálom igazán, hogy ugyanabba a testbe kényszerültünk mindketten, mert így nem tudom vigasztalóan megölelni. A karjaim minden fájdalom ellenére mégis a mellkasom köré fonódnak, nem az igazi, de ez az egyetlen, amire most képes vagyok.

„Valamit kitalálunk” – próbálom bíztatni, de az igazság az, hogy semmi ötletem sincs, mit kellene tennünk. Mármint a cél már megvan: meg kell szöknünk innen. Már csak egyetlen apró részlete hiányzik a tervnek: hogyan tesszük mindezt. Emiatt inkább másfelé igyekszem terelni a gondolatainkat: – „Fel tudjuk mérni valahogy, mennyire vagyunk szarul?”

Erre Aksel felhorkan a fejemben, majd a régi önmagára részben emlékeztető módon annyit felel:

„Nem vagyunk Ironman, hogy futtassunk magunkon egy diagnosztikát.”

„Tony sem magán futtat, hanem a páncélon. És nekünk nem a páncélunk sérült, hanem az egész lényünk.” – Ezen erőtlenül mind a ketten felnevetünk. Majd amikor összerándulunk a sebek okozta fájdalomtól, utána pár pillanatig csak nyöszörögve fekszünk a padlón. Amikor már nem sajog minden annyira, annyit mondok még neki: – „Örülök, hogy nálatok is van Marvel.”

„Viccelsz?” – vigyorog Aksel. – „A kedvencem! Annyi képregényem van, hogy nem tudom őket hova tenni.”

„Én a filmeket szeretem jobban” – vallom be.

„Pedig a képregények jobbak!” – állítja ő, majd elkomorodik. – „Szívesen beszélgetnék erről veled. Hogy kik a kedvenceid, meg melyik filmeket szereted, de van most fontosabb dolgunk is ennél.”

„Igen, igazad van” – nyögöm, miközben megpróbálok felülni. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden szikra erőnket követeli tőlünk ez a vállalkozás, de végül sikerrel járunk.

Ahogy körülnézünk a helyen, ahol magunkhoz tértünk, még siralmasabbnak tűnik a helyzetünk, mint ahogy azt eredetileg hittük. Vagyis, nem tudom, Aksel mit hitt, nekem azt hiszem nem voltak elvárásaim, de az egészen biztos, mindkettőnk szavát szegi a döbbenet. Azt eddig is tudtuk, hogy kőpadlón feküdtünk. Felülve pedig éppen olyan szürke és durván megmunkált falak fogadnak minket. Egy közepes méretű, ablaktalan cellába vagyunk bezárva. A plafonon valami halvány fényt adó lámpaszerűség látszik, de az alácsorgó világosság alig elég ahhoz, hogy a falakat, és a minket idezáró talán acél ajtót rendesen ki lehessen venni.

Még épp a fejünket támasztom, és próbálunk úrrá lenni a kettőnket egyszerre gyötrő fájdalmon és gyengeségen, amikor kattan a zár kívülről, majd komótos lassúsággal és csikorogva kinyílik a vasajtó. Nem tárul túl szélesre, épp annyira, hogy egy nálam valamivel nagyobb valaki besurranhasson rajta. Per, ismerem fel elképedve a belépőt. Nem számítottam rá.

Amennyire meg tudom állapítani ebben a gyatra fényben, sértetlennek tűnik. Bár azt nem értem, hogy ő miért járhat-kelhet látszólag szabadon, amíg mi be vagyunk ide zárva. Nem értem, hogy mi a fene történik, és mi miért vagyunk foglyok, hiszen nekem az lenne a logikus, ha Pert is mellénk zárták volna. A bizonytalanságomat megérezve Aksel megszólal a fejemben:

„Szerintem ő nem tud rólam. Azt hiszi, hogy csak hozzád jött be, hogy csak veled beszélt ott abban a házban. Nem tudja, hogy másra is kellene számítania tőlünk. Az lenne a legjobb, ha ez így maradna, amíg nem tudjuk, hányadán állunk vele.”

Nem tetszik, amit Aksel sugall, de akkor is hazudnék, ha nem ismerném el, hogy az én fejemben is megfordult Per árulásának a gondolata. Persze szeretném azt hinni, hogy csak megtévesztették, vagy kényszerítik, de jelenleg semmit sem zárhatunk ki. Úgy meg különösen, hogy mi vagyunk ebbe a cellába zárva, és nem Per.

– Hogy érzed magad, Ole? – lép közelebb hozzám, majd leguggol velem szemben, de arra ügyel, hogy ne kerüljön veszélyesen közel.

Én csak meredek rá. Mit kellene mondanom? Az egy dolog, hogy Myde elragadott a családi összejövetelről és a szülinapomról, de ő sosem bántott. Ezt viszont nem tudom elmondani azokról, akikkel Per összeállt. Próbálok nem engedni a legrosszabb érzéseimnek vele kapcsolatban, hiszen még mindig nem zárhatom ki, hogy nem önszántából cselekszik. Amikor csak nem válaszolok, kapok egy mentális lökést Akseltől:

„Gyerünk már! Mondj valamit neki! Épp azt beszéltük, hogy nem foghat gyanút.”

Ez felráz valamennyire, erőt veszek magamon, és megszólalok. Vagyis először csak megszólalnék, de egy szó sem jön ki a torkomon, becsukom a számat, nyelek egyet – ami egyáltalán nem könnyű ilyen kiszáradt torokkal –, majd ismét nekiveselkedek a beszédnek:

– Nem tudom, milyen választ vársz – eleinte bizonytalanul cseng a hangom, de szerencsére egyre erősödik, és annyira már nem is remeg. – Azt hiszem, majdnem meghaltam. Elmondani sem tudom, milyen fájdalmak között tértem magamhoz. És nem szívesen mondom, de nem tudok úgy tenni, mintha neked nem lenne közöd ahhoz, milyen szenvedéseket kellett elviselnem.

– Persze megértem, hogy így gondolod – mosolyog rám, és ismét ott van az a furcsa kifejezés a vonásain, az a tompa csillogás szemében, az az ismeretlen rezgés a hangjában, ami már első alkalommal is annyira gyanús volt. Most hogy ilyen közelről figyelhetem, erőtlen világítás ide vagy oda, félreérthetetlenül látok mindent rajta, ami nem Per. Ő viszont semmit sem észlel a szemöldökömet összehúzó aggodalmakból, hanem teljes nyugalommal tovább beszél: – Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem voltál veszélyben. Minden, ami történt a te javadat szolgálta.

Kibukik belőlem egy gúnyos töredék-nevetés. Vagy lehet, hogy ez nem is én voltam, hanem Aksel? Nem tudnám megmondani, de az egészen biztos, hogy mind a ketten egyformán hitetlenkedve fogadtuk ez a kijelentést.

– Gúnyolódhatsz rajtam, de akkor is így van – próbál a szemembe nézni, és nekem erőt kell vennem magamon, hogy ne forduljak el előle, mert annyira nem ismerem azt a személyt, aki az íriszén át engem figyel. – Az a szörny, aki olyan szép alakot öltött a kedvedért, folyamatosan mérgezte a tudatodat. A barátaimnak pedig – aha, szóval már a barátai, ezt jó lesz észben tartani a későbbiekre nézve – nem maradt semmi más eszköz a kezében kiszívni belőled a mérget. De ha most egy kicsit önmagadra figyelsz, érezned kell, ahogy egyre inkább visszatér az erőd, lassan jobban fogod érezni magad, mint valaha.

Nem szívesen ismerem el, de az a rész, amit arról állít, hogy lassanként egyre jobban leszek, tényleg igaz. A sebeim még feszülnek és húzódnak, de biztosan érzem, hogy csak azért, mert gyógyulnak. Mivel szeretem Pert – nem őt itt velem szemben, hanem azt a fiút, akivel már nem is emlékszem milyen régen elköszöntünk egymástól –, hinni akarok annak a verziójának is, aki itt guggol velem szemben. És emiatt elbizonytalanodok egy kissé Myde-ben, a saját emlékeimben és az utóbbi pár nap történéseiben. Mert mi van akkor, ha mindez csak valami hatalmas illúzió? Amiket láttam, amiken keresztülmentem, azok közül szinte egy sem magyarázható logikusan.

Aksel ránt ki ebből a gondolatspirálból, amibe Per szavait követően belerántottam magam:

„Ne hagyd magad megingatni. Nem is olyan rég még annyira hittél a Fay-ben, hogy még velem is szembe mentél miatta, annak ellenére is, hogy igazból nem is tudtad, mivel állsz szemben. Játssz tovább, meg kell tudnunk, mi folyik itt, és hogy hol vagyunk.”

– Lehet, hogy hiszek neked – próbálok minél őszintébben, a saját esetlen önmagamként felelni Pernek. – De akkor sem értem, mi történik velünk. Azt mondtad, kiszedték belőlem a mérget, de akkor miért vagyok bezárva? És te miért nem, amikor ellenálltál nekik?

Erre elvigyorodik, és teljesen hamis az a vigyor. Semmi sincs benne Per huncut játékosságából. Tényleg olyan érzésem támad, mintha csak utánozni akarná egy másolat az eredeti személy gesztusait.

– Ole, Ole, te tényleg azt hiszed, hogy ilyen egyszerűen működnek a dolgok? – A hideg futkos a hátamon ettől a negédes hangtól. Tudni akarom, hogy mit csinált az igazi Perrel… követelem vissza! – Lehet, hogy a barátaim kiszedték belőled a mérget, de közel sem lehetünk biztosak afelől, hogy mi maradt még a fejedben. Nem szívesen mondom, de kiszámíthatatlan vagy.

– Te meg miről beszélsz? – bukik ki belőlem, és megjátszanom sem kell magam, hogy semmit sem értek abból, amit most mondott.

„Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni” – szól akkor közbe Aksel – „de mi van, ha rólam beszél? Nem hiszem, hogy elmondták neki, hogy mi… vagyis ki van a fejedben. Nehéz lenne elmagyarázni, meg elhitetni, hogy mi is ez pontosan.”

„Még ha rád is utal” – felelek neki –, „ nem hiszem, hogy ez a Per észérvekre szorulna. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi nem stimmel, de hidd el, ez nem ő… Mármint a hasonlóság tényleg megtévesztő, de valami mégsem jó. Nem tudom jobban megfogalmazni, de a frász kitör tőle.”

„Meg tudom érteni, de még akkor is beszéltetünk kell.”

– Tudod, mi lett Myde-del? – szegezem neki a kérdést, és remélem, hogy megfelelően váratlanul éri ahhoz, hogy őszintén válaszoljon.

– Így nevezte magát? – grimaszba torzul az arca. – És te gondolom minden szavát elhitted.

Feláll a hátamon a szőr ettől a lekezelő hangtól. Már épp a szavába vágnék, de nem hagy szóhoz jutni:

– Neked tényleg nem esett le, hogy miért éppen úgy néz ki, ahogy? A te kedvedért öltötte magára azt a megjelenést. Mert a fejedbe mászott, és tudta, hogy ki az aki bármikor le tud venni a lábadról. Mióta ismerjük egymást? Hányszor is olvastad a Gyűrűk urát? Hányszor láttad a filmeket? És te tényleg azt hiszed, hogy ennyi idő alatt nem jöttem rá, hogy a szőke tündék a gyengéid?

Ez szíven üt. Egyrészt azért, mert fáj a feltételezés (és a be nem ismert felismerés), hogy tényleg ennyire sekélyes lennék, hogy egy szőke tünde elég ahhoz, hogy mindent elhiggyek. Másrész azért, mert Per tudott róla, és ilyen kíméletlenül vágja a képembe.

„Lehet, hogy annyiban igaza van” – próbál nyugtatni Aksel –, „hogy Myde tényleg a fejedbe látott, és ezért tudta, hogyan jelenjen meg előtted, hogy elnyerje a bizalmadat. Mert látod, tényleg nem féltél tőle. Annyi csak a különbség, hogy ő sosem élt vissza vele. Nem szívesen mondom, de Myde mindig őszintén beszélt veled, még akkor is, ha rám nézve kifejezetten hátrányos volt az az őszinteség. Ne hagyd Pernek, hogy elbizonytalanítson.”

Pár tört pillanatig mérlegelem Aksel szavait, és arra jutok, hogy igaza van. Ennek ellenére alkalom adtán az orra alá kell majd dörgölnöm azt, most egészen hízelgően nyilatkozott Myde-ről.

„Alig várom, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amikor az orrom alá dörgölheted” – csap le félig nevetve a magaslabdára, de egyáltalán nem bánom, mert osztom a véleményét. – „Én sem gondoltam volna, hogy megváltozik a véleményem, de ezerszer inkább ő és a hozzá hasonlók, mint Per és az a segítség, amit a “barátai” nyújtanának.”

– Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Nem hiszem, hogy csak az én kedvemért ilyen – felelek Pernek közben, és kissé össze is rándulok, mert még előttem is lagymatagnak hat ez a védekezés. – De attól még szeretném tudni, hogy mi történt vele.

– Miért? – köpi az arcomba haragosan Per. – Mit nem értesz azon, hogy elrabolt, és megkínzott téged? Nem látod, hogy teljesen kifordított magadból?

Már én is épp hasonló vehemenciával a képébe vágnám, hogy elég nehéz hinnem az ő és a csatlósai jóakaratában, amikor egyenetlen betonpadlón kényszerülök magamhoz térni, ezer sebtől gyötörve, de akkor velőtrázó, fájdalmas üvöltés söpör végig a börtön falain és folyosóin. Attól a hangtól még a vér is megfagy az ereimben. Az a fajta természetellenes hang az, ami belülről kaparja a koponyát, és az ember minden csontjában csikorogva ott vibrál. Először valami kínzott állatra gondolok az artikulálatlan kiáltásokból, de ahogy a sikolyok csak nem csillapodnak, elborzadva ismerem fel benne Myde hangját.

Pernek válaszolnia sem kell, magamtól is ki tudom találni, mi történt, és történik épp vele. Myde is fogságba esett, és akárkik legyenek Per állítólagos barátai, épp kínozzák. És semennyire sem fogják vissza magukat.

– Myde! – szökik ki a torkomból a kétségbeesett kiáltás. Majd azonnal Per felé lendülök, hogy megragadjam a vállát és megrázzam, de ő gyorsabb, és olyan lendülettel löki el a kezem, hogy jóformán visszazuhanok a padlóra. De ez sem akadályoz meg abban, hogy választ követeljek. – Mit csináltok vele?

– Csak azt, amit megérdemel – néz le rám fagyos tekintettel, és én először nem is értem a szemében kavargó érzéseket. Harag lenne? Gyűlölet? Féltékenység? Fogalmam sincs, mit látok.

Az viszont biztos, hogy Per menni készül. Ha pedig kilép a cellánkból, és ismét ránk záródik a vasajtó, ki tudja, mikor néz ránk bárki legközelebb. És ez még csak a kisebbik gond, a nagyobbik az, hogy talán örökre elvág minket Myde-től.

„Nem maradhatunk itt” – sürget Aksel, mintha én magam nem ugyanerre jutottam volna.

„De mégis mit csináljunk?” – kérdezek vissza én.

„Mennyire vagy jól? El tudnál futni mellette?” – felel a kérdésemre kérdéssel Aksel.

Hát nem is tudom. Az osztályban az egyik legjobb futó vagyok, ha belelendülök, Per sosem ér utol. Ha viszont elkap, biztosan esélyem sem lesz ellene. Az iskolában is mindig Per mentett meg a nagyobb fiúktól. Egy idő után pedig ezek a kötekedő felsősök és végzősök le is koptak, mert megtanulták, hogy amit Pertől kapnak az jobban fáj, mint amennyi szórakozást én nyújtanék nekik.

„Ha gondolod meg is támadhatjuk” – felel a kétségeimre Aksel. – „Én mindig is jó voltam verekedésben. Csak előre kell engedned. A kérdés viszont az, hogy vagyunk-e elég jól egy ökölharchoz. Ha csúnyán kikapunk, vagy csak nagy veszteségek árán jutunk át rajta, visszafordíthatatlan hátrányba is kerülhetünk miatta.”

Miért mindig nekem kell meghoznom ezeket a döntéseket?

Mi történik?
1. Megpróbálnak elfutni Per mellett, de nem elég gyorsak.
2. Megpróbálnak elfutni Per mellett, és Akselnek támad egy ötlete.
3. Aksel nekimegy Pernek, de kemény harcba keverednek.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (R.D, Smith)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s