Összecsapás

Amint Aksel kiáltása visszhangozva végigrobban a lépcsőházon, Per azonnal felénk lendül, és rögtön tudom, meg akar ragadni minket, és valahogy elválasztani Myde-től. Szétárad bennem a rettenet, és a lehető legrosszabb érzésem támad. Nem tudom, Aksel hogy gondolhatta ezt jó ötletnek, de abban a pillanatban megingathatatlanul biztos vagyok benne, hogy hatalmas hibát követtünk el.

Erről győz meg az, hogy Aksel is Per felé nyújta a kezét, nekem pedig kétségem sincs a felől, hogy ha elérjük egymást, akkor valami nagyon rossz fog történni… Minden erőmmel előre lendülök a koponyánkban, és próbálom visszaszerezni az irányítást a testem felett. Mégis csak nekem kellene otthon lennem benne, és nem Akselnek. Ő persze meghallja a gondolataimat. Én sosem voltam jó abban, hogy úgy húzzak falat kettőnk közé, ahogy ő szokta néha olyan játszi könnyedséggel – igaz nem is próbálkoztam nagyon eddig. Nem volt miért, azt hittem, megbízhatok benne, és hogy tudok majd lavírozni közte és Myde között.

Érzem, ahogy Aksel felém fordul a koponyámban. Tudatának minden rezdülése haragot és bizalmatlanságot áraszt. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem fogja feladni, itt ebben a helyzetben csak egyikünk nyerhet.

– Sajnálom, Ole – dörren a gondolataim közé –, de nem akarok meghalni. És nem hiszek a Fay-nek, biztos vagyok benne, hogy mellette semmi más sem vár…

– Aksel, kérlek! – próbálok érvelni neki. – Nem keverhetjük bele Pert ennél jobban! Akárkik is keresték fel, biztos nem akarnak jót egyikünknek sem…

– Miért vagy ilyen biztos benne? – támad nekem. – Honnan gondolod, hogy ők jobbak lennének, mint a Fay?!

– Myde hányszor mentett meg minket eddig? És te ezt a bizalmat dobnád el Per egyetlen szavára? Akit még csak nem is ismersz!

– De te szereted, nekem ez elég, hogy jobban higgyek neki, mint egy tündérbőrbe bújt szörnyetegnek!

Gondolataink fénysebességgel száguldanak az idegpályáimon, szerintem még egy pillanat sem telt Aksel kétségbeesett segélykérése óta. Viszont minden elvesztegetett másodperc végzetes lehet ránk nézve.

– Tudod, lehet, hogy te is sajnálod, de nem annyira, mint én – lendülök előre én is elszántan. Most vagy soha.

Nekitámadok Akselnek, és egy pillanatra sikerül kibillentenem az egyensúlyból, és egy tört minutumra újra enyém az irányítás. Ez elég ahhoz, hogy a karomat elrántsam Per elől, aki így nem tud megragadni, és magához húzni. Az a kifejezés, az a mély csalódottság, az árulás miatti jeges rettenet, ami kiül ragyogó tekintetébe késként járja át a mellkasom. Még úgy is, van valami az arckifejésében, ami szokatlannak tűnik. Ennek ellenére nem túlzok, ha azt mondom; vérzik érte a szívem. De akkor sem tarthatok vele. A megérzéseim soha nem hagytak még cserben, és most sincs kétségem afelől, hogy Myde bármit tervezzen is velünk, az fele annyira sem lesz rossz, mint amit Per titokzatos segítői tennének.

– Ole! Mi ütött beléd? Nem látod, hogy segíteni akarok? – kiált rám Per, és rémült-indulatos hangjától egy pillanatra lefagyok.

Ez pedig elég Akselnek ahhoz, hogy ismét támadásba lendüljön. Ha lenne időm, komolyabban elgondolkoznék azon, hogy tényleg most először csinálja-e ezt a testfoglalást, mert olyan gyakorlata van benne. Ahogy nekem támad, az olyan, mintha a nyakamnál ragadna meg és vágna teljes erővel falhoz. Nem gondoltam volna lehetségesnek, hogy a saját koponyámon belül ekkorát tudok nyekkenni…

Aksel persze nem késlekedik, hanem körém vonja a falait, én pedig abban a láthatatlan üvegburában találom magam, amin nemhogy az akaratom nem jut át, de még a hangom sem. Esélyem sincs kitörni innen, tehetetlenül figyelem, ahogy Aksel ismét Per felé fordul. Közben a hátam mögül érzékelem Myde-et is, ő sem késlekedett azok alatt a feszült pillanatok alatt, amíg mi ketten küzdöttünk egymással.

Felénk lendül, és megpróbálja elkapni a karunkat, hogy visszaránthasson minket Per elől. Aksel viszont jól koreografált, gyors angolna mozdulattal tér ki előre, hogy más körülmények között egészen biztosan lenyűgözve figyelném, mi mindenre képes. Most viszont csak rettegek, hogy mibe fog mindez kerülni nekünk.

Azt látva, ahogy Myde elől kitért, Per elmosolyodik, és nekem hányingerem támad. Nem tudom pontosan elmagyarázni, mi a gond vele, de teljesen természetellenes az a mosoly az arcán. Nem gonosz, vagy embertelen, egyszerűen csak nem ő. Nem olyan a csillogás Per szemében, nem jelennek meg azok az apró boldogság ráncok a szeme sarkában, és a szája szegletében, egyszerűen nélkülöz minden személyiség elemet, ami Pert Perré teszi. Ennek ellenére a vonások az arcán tökéletesek, az érzelmek sugároznak róla, és valaki olyan, aki sosem látta még őt korábban – mint Aksel –, minden kétség kívül őszintének látja.

De én nem. Ez nem Per. Legalábbis nem az a Per, akit én ismerek. Nem tudom, kire cserélték ki, vagy mit tettek vele, hogy ilyen lélektelenül viselkedjen, de én semmit nem ismerek fel abból a fiúból, akit annyira szeretek. Hiába üvöltök torkom szakadtából Akselnek, a saját falai miatt nem hall engem, és ami még rosszabb, nem is gyanít semmit.

Innentől pedig olyan gyorsan történik minden… Per háta mögött fekete alakok bukkannak fel. Csak úgy kilépnek a semmiből, és maguk mögé rántják. A karja még mindig felénk nyújtva, de már akkora a távolság köztünk, hogy Aksel emiatt nem éri el. Ahogy pillantásunk az egyik fekete alakra siklik, biztosan érzem, hogy mind a kettőnket jeges rémület jár át. Ugyanolyan szörnyek fogják most közre Pert, mint amilyenné a nyomozó is vált a kórházban. A félelemtől kiáltani akarok, de minden hang a torkomra forr, amikor éles fájdalmat érzek több ponton a testemen.

A hasam, a bal oldalam egyetlen lüktető fájdalom góccá változik, és ezzel egyidőben valami sűrű meleget érzek végigfolyni az oldalamon és a lábamon. A fájdalom miatt még a világ is megszűnik körülöttem, csak azt hallom, hogy Per torka szakadtából üvölt, mintha azt a kiáltást is a világra akarná szabadítani, amit az én torkomban elnyelt a fájdalom.

– Ole? Mi történik velünk? – Még sosem hallottam ilyen vékonynak és bizonytalannak Aksel hangját. – Mi fáj ennyire? Miért vagyunk gyengék?

Gyengék? Eddig észre sem vettem, de most, hogy rákérdezett, érzem, hogy a lábunk felmondja alattunk a szolgálatot, és dőlni kezdünk. Körülöttünk egyre nagyobb vörös tócsa nő, mintha csak el akarna nyelni minket. Alig maradt erőm, megszólalni sem tudok, pedig ha akarnék, most válaszolhatnék Akselnek, mert ledöntötte körülöttem a falait. Végül nem mondok semmit, mert nekem sincsenek válaszaim, és akkor ismét fellángol bennem az a korábbi fájdalom.

Ahogy minden megmaradt erőmmel lepillantok, azt látom, hogy valami csápszerűségek fúródtak a testembe, és ezek most a szörnyek felé rántanak. Csak ezért nem estem még össze, mert ezek a csápok tartanak. Ahogy előre lendülök a húzás miatt, azt is észreveszem, hogy ezek az indaszerű valamik az egyik szörny testéből nőnek ki, és ahogy egyre inkább közelebb von magához, az óriás termetű förtelem mellkasa hosszában szétnyílik – eddig észre sem vettem a fogakat, amik azt a tátongó lyukat összefogták. A nyílásból nyálka csöpög, és orrfacsaró bűz csap meg.

Nem látok kiutat, és azt is fényév távolságból hallom csak, ahogy Per kétségbeesetten magyarázatot követel:

– Nem erről volt szó! Azt ígértétek, hogy megmentitek!

Ahogy odafordítom elnehezült fejem – a tagjaim mintha betonba fagytak volna, alig mozognak –, azt látom, hogy Per az egyik csápba kapaszkodik, és próbálja kirántani vagy belőlem, vagy a szörnyből, amelyik irányba enged. De egyelőre úgy tűnik, egyik próbálkozása sem jár sikerrel. Az ő ereje eltörpül a szörny hatalmához képest. De én legalább azonnal felismerem a változást a korábbiakhoz képest. Akármilyen bűvölet is volt Peren még az imént, az már lehullott róla, és teljesen tovatűnt.

Ez a felismerés hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, és talán egy kissé még reménykedni is merek, hogy Per legalább rendben lesz. Aksel persze ismét meghallja a gondolataimat, és úgy látszik, újra hajlandó beszélni velem, mert megszólal a fejemben:

– Úgy sajnálom, Ole… – Nem teljesen vagyok magamnál, így nem lehetek biztos benne, hogy jól hallom, mennyire közel áll a síráshoz. – Hallgatnom kellett volna rád…

Nem felelek neki. Tudom, hogy nem szép dolog, de hogy őszinte legyek, ötletem sincs, mit mondhatnék neki erre. Mert igen, tényleg hallgatnia kellett volna rám. De mostmár mindegy, ebben nyakig benne vagyunk, és nekem tényleg elképzelésem sincs, hogy tudnánk ebből kimászni. Nem is igazán hiszem, hogy van kiút ebből a szorongatott helyzetből. Mivel nem válaszolok, ismét Aksel szólal meg:

– Szerinted, mi lesz most velünk?

– Fogalmam sincs – felelem az utolsó erőmmel végül, mert mégsem akarom még én is kétségek közt hagyni –, de nagyon remélem, hogy gyors lesz, és viszonylag fájdalommentes.

Alig mondom ezt végig, hangos nyekkenéssel érünk földet a lépcsőház hideg kőpadlóján. Fogalmam sincs hogy sikerül ismét szétfeszítenem a szemhéjaimat, amikor az egész testem lüktet a fájdalomtól, hányinger ostromol, és ájulás kerülget. De azt azonnal észreveszem, hogy a csápok elengedtek. Gondolom, nem maguktól, valakinek le kellett vágnia a szörny testéről őket, mert ernyedten és mozdulatlanul fekszenek a kövön.

És ahogy jobban felfogom az engem körülvevő környezetet, még egyet fordul velem a világ. Továbbra is ugyanabban a lépcsőházban vagyunk, de ez úgy néz ki, mintha egy háborús övezet kellős közepén lenne. Az épület falainak egy része leomlott, ki lehet látni a hasonlóan romos utcára. Ahol mintha mindent agyagos sár fedne. Jobban körülnézve itt az emeleten is mindent ragacsos por borít. Nem tudom, hova kerültünk, de elmélkedni sem nagyon tudok rajta, mert akkor éktelen üvöltés, és fájdalmas halálhörgés vonja magára a figyelmem.

Ahogy erőltetem a szemem, Myde-et látom, akkor ő is levetette az emberi megjelenését, és megtermett, izmos szörnyként harcol a többi ellen. Nem kíméli őket, üt és rúg, a karmaival kíméletlenül vág és felhasít, a hozzá túl közel kerülőknek a végtagjait is kicsavarja. Nem tudom megállapítani, hogy kinek a javára áll jelenleg a csata, csak az elkeseredettséget és fel nem adást látom a küzdő felekben.

Majd mozgást veszek észre a szemem sarkából. A látásom egyre gyengül, fekete foltok táncolnak a szemem előtt, mégis odafordulok. Valószínűleg az utolsó mozdulatom lesz. És akkor Pert veszem észre, ahogy négykézláb felém vergődik a mocskos járólapokkal fedett padlón.

– Ole! – hallom, hogy a nevemet kiáltja, de mégis tompán ér csak el a hangja.

– Szerinted felébredünk még egyszer? – kérdezi közben elhalóan Aksel is.

– Nem tudom… – hagyom lecsukódni a szemem, és az eszméletlenség felé sodródni magunkat. Minél mélyebbre merülünk, annál kevésbé fáj. És ez jól van így.

Hol tér magához Ole?
1. A szörnyekkel és Perrel.
2. Egy ismeretlen, addig még sosem látott világban.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Marvin Zi)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s