Fűzér

Azt hiszem, a zuhanás az az érzés, amit képtelenség megszokni. Nem is értem azokat, akik önszántukból, hobbiból zuhannak, például, akik ejtőernyővel ugrálnak repülőkből. De az egészen biztos, hogy én gyűlölöm ezt a testem minden részét összerántó pánikot, és az önkéntelen kapálózást, amit az vált ki az emberből, hogy elveszti a szilárd alátámasztást maga alatt. Ha magam lennék, egészen biztosan ész nélkül kapnék az alólunk épp kiforduló fenyő minden ága után.

De szerencsére nem vagyok egyedül. És még nagyobb szerencsénkre Akselt nem bénítja meg annyira ez a zsigeri rettegés, mint engem. Ő le tudja győzni az összes primitív ösztön reakciót, amit nekem nem sikerül. Újra, meg újra elszántan, és tökéletesen vezérelt mozdulatokkal nyúl ki az ágak irányába, hogy valamiben meg tudjunk kapaszkodni. Néhányat sikerül is megragadnia, de mintha valami szifonban lennénk, egy megmagyarázhatatlan erő minden alkalommal, amikor épp sikerülne megtörnie a zuhanásunkat, tovább szippant minket.

A talaj, amin összezúzzuk majd magunkat, vészesen közeledik. Legszívesebben torkom szakadtából üvöltenék, mert bár egészen biztosan nem ment meg minket, de legalább kiengedné a félelem egy részét. Aksel miatt viszont kiáltani sem tudok. Koncentrálás közben olyan erősen szorítja össze az állkapcsunkat, hogy egyetlen hang sem tud megszökni a torkomból.

A következő pillanatban, miközben a becsapódás előtt végtelenre nyúlik körülöttünk az idő, sőt szinte megállni látszik, erős karok fonódnak a derekam köré. Nincs sem időm, sem módom körülnézni, hogy ki ragadott meg minket, mert a szinte azonnal keresztül bucskázunk az erdő talaján. Úgy hullámzik körülöttünk a világ szövete, mintha csak egy tóba ugrottunk volna fejest. Ugyanazt az érzést ismerem fel, ami akkor vett körül, amikor Myde megmentett minket a gúlok elől. Most viszont nincs sem az az óceánfenékre süllyedés érzésem, sem az az illúzió, hogy a világ átfordul a tengelye körül, mintha én lennék a középpontjában.

A pillanatnyi elmerülés után azonnal ki is emelkedünk. A Semmiben. Nem viccelek. Tényleg csak a semmi vesz körül. Engem és Myde-et. Ahogy meglátom, hogy ő kapott el zuhanás közben, elmondhatatlan megkönnyebbülés árad szét addig rettegéstől feszes tagjaimban. Arról nem is beszélve mennyire jó érzés az, hogy erős karjai körém záródtak, és a mellkasához szorítva tart. Ha tehetném, még szorosabban bújnák hozzá, és arcomat a nyakába fúrnám. De mivel Aksel a romantikus gondolataim miatt felhorkan a fejemben, mozdulni sem merek.

Egy pillanatra eszembe jut Per, az a mindig kócos fekete haja, ragyogó szeme, sosem fakuló, mindig számomra tartogatott mosolya. És ettől lelkiismeretfurdalásom támad. Korábban ő volt az egyetlen, aki ilyen érzéseket váltott ki belőlem. Azt hittem, soha másnak a közelségére nem fogok vágyni. De ezek szerint tévedtem, mert nem ez az első eset, hogy Myde ilyesmi érzéseket vált ki belőlem.

Amióta belekeveredtem ebbe a bolond kalandba – nem is, az őrület sokkal találóbb szó –, Per szinte eszembe sem jutott. Mindig csak Myde, hogy mi lehet vele, hogy túlélte-e a harcokat, hogy megment-e minket. Per a sokadik, kósza gondolatom sem volt. És így talán az sem meglepő, hogy még csak jelet sem tudtam küldeni neki, hogy élek, és a körülményekhez képest talán mondhatjuk, hogy jól vagyok. Ezeket az önmarcangoló érzéseket viszont azonnal elsöpri az, amikor Myde karjának szorítása enyhül körülöttem. Abban a pillanatban ismét elnyel a pánik, ha itt a Semmiben elenged, senki sem mondhatja meg, hova zuhanok majd.

– Hé, ne aggódj, kis ember! – mosolyog rám megnyugtatóan, és nekem a lélegzetem is elakad tőle. Kissé meg is lep a felismerés, hogy tőle is éppen olyan hevesen kezd dobogni a szívem, mint Per látványától. Az ő közelsége is éppen úgy hat rám, és benne is hasonlóan megbízok. – Nincs mitől félned, itt biztonságban vagyunk. Épp hogy meg tudtalak menteni a támadástól, de még időben ragadtalak el ide előle.

– Mi ez az itt? Hol vagyunk? – kérdezem kissé kifulladva. Erről egyszerre tehet a minket körülvevő univerzum és Myde látványa is.

Nem tudom jól leírni, amit körülvesz itt a Semmiben lebegve, mert azt a zselégolyót, ami a szemünk, nem ilyen képek befogadására tervezték. Tényleg a semmiben lebegünk, üres, levegőtlen feketeség vesz minket körül, de a tüdőm mégsem ég a levegő hiányától, a bőröm sem fagy kristállyá az űrbéli hőhiánytól. Körülöttünk elérhetetlen messzeségekre, ami valahogy mégis karnyújtásnyi távolságnak tűnik, ezer világ úszik a Semmiben. Itt egyszerre igaz és hazugság minden, amit a világegyetemről valaha tanultam. Leírhatatlan.

Magamon érzem Myde tekintetét, ahogy mosolyogva figyeli arcom rándulásait.

– Amíg nem engedlek el, nem esik bajod – nyugtat meg, és bár nem fog olyan szorosan, mint amikor átzuhantunk ide, de még mindig rendületlen az az erő, amivel tart. Hangja szinte csilingel a Semmi némaságában, ahogy tovább beszél. – Ez itt egy Szakadás. Ezeken keresztül járunk át a világok között.

– Szakadás? – Mindig amikor ilyeneket mond, úgy érzem, hogy értenem kellene, mit jelent, és szégyellem magam, amiért ennyire tudatlan vagyok.

– Igen. Hogy magyarázzam el? Nem tudok választ adni arra, hogyan lett a világ, és miért lett éppen ilyen. De vannak benne teremtmények, mint ti, emberek, akik nemcsak szabad akaratot kaptak, hanem a hatalmat arra, hogy képesek legyenek formálni a világegyetemet. Ezek a világok, amiket itt látsz, amik minden irányból körülvesznek minket, a Fűzér. Minden pillanatban újabb Gyöngy, vagyis új világ kerül rá. A világok közt nincs átjárás, csak a Szakadásokon keresztül.

– Még mindig nem értem – súgom szemlesütve, képtelen vagyok Myde szemébe nézni, szégyellem magam a tudatlanságom miatt. – Mi hozza létre az új világokat? És mi köze van ezeknek a Szakadásokhoz?

– Új világok a döntéseitek miatt születnek. Minden meghozott döntés elszakítja a világot a többi meg nem hozott döntéstől. Egy új úton megy tovább, ami többet nem találkozik azzal, ahonnan leágazott.

– Akkor ez azt jelenti, hogy a többi, meg nem hozott döntés valósága elpusztul?

– Nem, azok is mennek tovább, és valahol ismét elágaznak majd, egészen addig, amíg már fel sem lesz ismerhető, ahonnan indult. Ha kiválasztasz egy kiinduló és két végpontot, semmi közöset nem fogsz találni köztük. Tudom, hogy nehéz megérteni, de próbálj meg úgy gondolni rá, mint egy ajtóra, amin ha belépsz, akkor soha többet nem fordulhatsz vissza. A ti szabad akaratotok alakítja az univerzumot, de nincs hatalmatok arra, hogy bármit visszacsináljatok. Az olyanok segítsége nélkül, mint én, nem is láthatnád mindezt. A szabad akarat nem jár mindent tudással.

– És mi van a ti akaratotokkal? Ti sokkal hatalmasabbak vagytok, mint mi, emberek. Akkor ti tudatosan formáljátok a Fűzért, hogy olyan legyen, amilyennek ti szeretnétek?

– A mi akaratunk nem hoz létre új világokat. Viszont mi képesek vagyunk utazni a szakadások között, és látni mindent, amit csak létrehoztok. Mi felügyeljük, hogy előbb-utóbb minden megtörténjen, ami csak megtörténhet.

– Nekem úgy tűnik, hogy ehhez nem nagyon kell felügyelet, mert nélkületek is minden bekövetkezik, ami eddig még nem. – Ez félig Aksel kijelentése, bár én is valahogy hasonlóan érzek.

– Ebben igazad van – bólint Myde. – Mi nem nyúlunk bele abba, hogy mi milyen időzítéssel vagy sorrendben jönnek létre az elágazások. Mi azt felügyeljük, hogy semmi se juthasson át, vagy maradhasson a Szakadás rossz oldalán, ami nem oda való.

Erre a kijelentésre fény gyúl a fejemben. És nemcsak nekem esik le a húszfilléres. Aksel. Myde Akselről beszél. Nem tudjuk hogyan, de ez az egész őrület valahogy köré szerveződik. Egyre biztosabban érzem, hogy ez az egész valami Akselről szól. Még nem látom az összefüggéseket, de most, hogy mindezt tudom, nem adom fel, amíg meg nem találom őket. Ki sem kell mondanom, ő is tudja, hogy mire gondolunk.

– Aksel ugyanaz, ami te vagy a saját világodban. Csak ő épp más döntések eredménye, mint te. Te lennél ő, ha a szüleid úgy döntenek, hogy csak egy gyereket vállalnak, és azt is később, mint a nővéredet, de előbb, mint ahogy te születtél. Persze ez csak a leegyszerűsítése a dolgoknak. Ennél sokkal több minden vezetett ahhoz, hogy ő Aksel lett, te pedig Ole.

– Melyikünk az eredeti? – Nem is értem, ez miért fontos, mégis kibukik belőlem, mert Aksellel mind a ketten erre gondolunk.

– Egyikőtök sem, hiába vagytok ugyanannak az egyénnek viszonylag közeli, mégis majdnem teljesen eltérő változatai – rázza meg a fejét kissé türelmetlenül Myde, majd a Szakadás túloldalán húzódó Fűzér felé int. – Ugyan ki tudja megmondani, hogy mi volt az első leágazás? Ki tudná megtalálni ebben a végtelenségben az eredetet? Ez a baj veletek emberekkel, sosem a megfelelő kérdéseket teszitek fel.

Felhúzott szemöldökkel mered rám várva, hogy valamelyikünkben megfogalmazódjon a helyes kérdés. Akselnek kicsit gyorsabb az észjárása, mint nekem. Már ezért is nehéz elhinnem, hogy ugyanazok lennénk.

„Nem ezt mondta” – beszél bele a gondolataimba Aksel –, „hanem azt, hogy ugyanannak az egyénnek vagyunk a változatai. És azt hiszem, tudom, mi az, amire rá kellene kérdeznünk. Engedj, hadd beszéljek én vele!”

Azzal előre lép, és átveszi az irányítást. Myde figyelmét nem kerüli el, hogy helyet cseréltünk, mert megváltozik a kifejezés az arcán, ahogy Aksel szemébe néz. Amíg engem valami furcsa oknál fogva kedvel, addig Akselt egyértelműen ki nem állhatja.

– Mi történt, ami miatt nem a saját világomban vagyok? Hogyan kerültem Ole fejébe? – szegezi neki késlekedés nélkül. Egy pillanatra elhallgat, majd sokkal bizonytalanabbul még egy kérdést feltesz. – Miért nem emlékszem az életemre?

Myde vékony vonalakká préseli az ajkait. Elég ezt a kifejezést látnunk rajta, hogy értsük, nem tudja a válaszokat. Mégis megpróbál felelni, még ha töredékesen is:

– Nem tudom, mit történt a világoddal. Vagy hogy melyik az. Nem az én dolgom kideríteni. Az én dolgom az, hogy őrizzem a rám bízott világokat, és megakadályozzam, hogy oda nem tartozók átjussanak a Szakadáson.

– De nem értem… Korábban azt mondtad, kísértet vagyok – értetlenkedik Aksel, és számomra sem áll össze semmi megfejthetővé Myde rébusza.

– Mert az vagy. Nincs tested, Ole fejébe költöztél bele, mert ez áll a legközelebb a te testedhez ebben a világban.

– Ez… ez azt jelenti, hogy a saját világomban sem élek? – Akselt eddig semmi nem rémítette meg igazán. Teljes nyugalommal állíthatom, hogy kettőnk közül én vagyok a gyávább. Én vagyok az, aki még az árnyékától is megijed. Viszont most először érzem azt, hogy valami összetörik Akselben, és az érlelődő, jeges rémület helyét reménytelen lemondás veszi át Myde szavait követően:

– Egyetlen test sem élhet tudat és lélek nélkül. Te… minden, ami téged Aksellé tesz, Oléban van most. A tested egy működésképtelen, üres hüvely, és te csak egy szellem vagy, aki az élőket kísérti.

Forrni kezdenek bennem az indulatok. Ha nem félnék attól, hogy meghalunk, amiatt, hogy kilököm magam Myde karai közül, egészen biztosan nem kevés távolságot engednék most közénk. Közben próbálom elhallgattatni azt az ostoba szimpátia-érzést, ami arról győzköd, hogy elbeszélünk egymás mellett. De jelenleg nem hallgathatok rá, mert Aksel fontosabb. Nem értem miért, egyszerűen csak az. Nekem az. Így nem tehetek mást, mint hogy hátralököm Akselt a fejemben, és elé lépek. Most én vagyok az, aki megpróbálja megvédeni.

– Na álljon meg a fáklyás menet! – kiáltok rá Mydre, miközben tudatom minden rezdülésével próbálom eltakarni előle Akselt. – Szóval tényleg csak annyit akartál, hogy kiszeded a fejemből, és a sorsára hagyod? Tényleg nem érdekelt téged, hogy mi lesz vele!

– Sosem állítottam az ellenkezőjét – néz rám keményen Myde. – Tudod hány lélekért felelek, Ole? Nem tudsz akkora számot elgondolni sem, ami legalább megközelítené. Nem feladatom olyanokért aggódni, akik eleve nem tartoznak ide.

– És akkor most mi lesz? Egyszerűen csak kitéped belőlem? – Ha tényleg erre készül, nem tudom, hogy védhetném meg Akselt, de ő csak megrázza a fejét.

– Nem. Talán a legelején még ennyire egyszerű lett volna. De most már nem az. Aksel túlságosan sok időt töltött a testedben ahhoz, hogy csak úgy ki tudjam húzni. Arról nem is beszélve, hogy valami miatt a világ minden szörnye üldöz titeket. Nem őt. Azt hiszem, első sorban téged. Már a gúlokat is furcsának tartottam. Csak nagyon ritkán támadnak ekkora csapatokban, és ennyire célzottan, általában megelégszenek az elveszett, épphogy meghalt lelkekkel. Aztán ott volt az a másik lélekrabló…

– Az a rendőr? – nem is értem miért szorulok megerősítésre, amikor egyértelmű.

– Igen. Ők az olyan elveszett lelkek ragadozói, mint Aksel. Általában még az előtt levadásszák őket, hogy megszállhatna bárkit. Viszont valami miatt neki is te kellettél. Épp annyira nem értem ezeket a történéseket, ahogy te sem. És azért vagyunk most itt, mert el kell vinnem téged a saját világunkba, ahol a bölcsek megpróbálnak majd rájönni, miért vonzod a szörnyeket.

Nyelek egyet. Ez nem felvetés volt, nem egy opció. Myde ezt fogja tenni. Magával visz ki tudja, hova, és nekem nem lesz semennyi beleszólásom ebbe.

– Hazamehetek valaha? – kérdezem csendesen, mert valahogy ez az egész eléggé végérvényesnek tűnik.

– Nem tudom. – Myde legalább mindig őszinte, akkor is, amikor egyáltalán nem akarom hallani az őszinte választ. – Attól függ, hogy mire jutnak veled a bölcsek. Nem húzhatom tovább az idejüket. Ők is egyre türelmetlenebbek.

– Myde? – remeg a hangom, mégis tennem egy próbát. – Mielőtt oda viszel, találkozhatnék még Perrel?

Tudom, hogy nevetséges ez a kérés, meg hogy inkább a családomtól kellene elköszönnöm… De a szüleim és testvéreim ott vannak egymásnak, a néha elő forduló súrlódások ellenére is jó család vagyunk. Ezért rendületlenül hiszek abban, hogy átvészelik majd, ha sosem kerülök elő. De Per? Ő valahogy mindig egyedül volt a saját családjában. És amióta elmondta nekik, hogy együtt vagyunk, még inkább perifériára szorult. Nem tűnhetek el csak úgy szótlanul az életéből.

„Miért akarnád, hogy még ez is fájjon, Ole?” – kérdezi a fejemben Aksel, aki addig némán viselte a rá zúdult terheket. „Szerintem mind a kettőtöknek jobb lenne, ha nem találkoznátok.”

Lehet, hogy Akselnek igaza van, felesleges fájdalom lesz ez Pernek és nekem is. De már kimondtam a kérdést, Myde-től függ a válasz.

– Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet, Ole… – feleli ő bizonytalanul.

Beleegyezik Myde Ole kérésébe?
1. Igen, elviszi Perhez, hogy elbúcsúzhassanak.
2. Nem, azonnal a saját világába viszi.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (NASA)

1 Comment

  1. Visszajelzés: Lesben – Hundred Moors

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s