Lesben

Mivel nem vesztegethetem tovább az időnket, kimondom az első dolgot, amit határoznom sikerül:

„Maradjunk még itt. Csak addig, amíg valami biztosat nem tudunk.”

Arról persze fogalmam sincs, hogy mit is szeretnék tudni. Mi az a biztos, amire vágyom, ami megnyugtatna, hogy nem vesztettem el a józan eszem. Erre a gondolatra Aksel felhorkan.

„Emlékeztesselek rá, hogy még mindig itt vagyok a fejedben?”

„Attól még lehetek normális” – tiltakozok önkéntelenül.

„Természetesen. Hogy is szól a vicc? A hangok is megmondták?”

„Nagyon vicces vagy, hallod… Inkább menjünk, mielőtt még valakinek szemet szúrunk.”

„Nem tudom, te melyik adást nézed, de eddig sem álltunk meg.”

Igaz, teljesen Akselre bíztam magunkat, ő pedig gondosan ügyel rá, hogy végig mozgásban legyünk. Akkor is ha a kórház közelében maradunk. Afelől nincs kétségem, hogy a túlélési ösztönöm nem nyugodott bele ebbe a döntésembe, mert folyamatosan, végtelenítve azt kiabálja a fejemben, hogy meneküljünk, méghozzá minél messzebb innen. Mert Myde úgyis túléli, és megtalálja a módját, hogy utánunk jöjjön, ahogy eddig is. A hangocska arról győzköd, hogy próbáljunk meg hazajutni, mert a szüleim majd megvédenek minket. Már ezért sem hallgathatok erre a csalóka bíztatásra. A szüleimnek esélye sem lenne megvédeni minket az olyanoktól, mint Myde – és akkor a félelmetesebb lényeket még számba sem vettem.

Míg én ostobaságokon merenget, Aksel a közeli dombok felé vezet minket, nem messze a kórházépülettől is van egy, és szerencsénkre fák szegélyezik. Ahogy haladunk, elhaladunk egy lakóépület mellett, aminek a kertjében ruhák száradnak a friss levegőn. Aksel azonnal megtorpan, és visszafordul. Gyorsan körbenéz, hogy megláthat-e minket bárki, vagy hogy a kerítés mögött fogadhat-e minket mondjuk egy kutya, majd gyorsan átugrik rajta. Egyenesen a szárítóhoz lép, és azonnal szemrevételezi a ruhákat.

Nem kérdezek semmit, hiszen, tudom, mit keres. Váltóruhát az egyenmelegítő helyett. Még mindig azt viseljük, amit a rendőrségen kerítettek nekünk a saját sáros, szakadt ruháim helyett. És természetesen mivel kis termetű vagyok és nagyon vékony, nem találtak semmit, ami passzolt volna rám. A melegítő nadrág lóg rajtam, ha nem lenne a madzag a derekába fűzve, le is esne rólam, a szárát is többször vissza kellett hajtanom, hogy ne zavarjon a hossza. De a pólóba is legalább kétszer beleférek, az is olyan nagy, hogy az egyébként rövid – normális méretű férfiakra szabott – ujja a könyökömig ér. De a bakancs, amit találtak nekem, az legalább alig nagyobb csak, mint a lábam, és jelenleg ez a legkényelmesebb darabja a ruhatáramnak.

„Ennek jónak kell lennie” – kap le egy kopott farmert, egy a mostaninál jóval kisebb pólót és egy kapucnis, cipzáras melegítő felsőt. Nem húzzuk feleslegesen az időt, nehogy a lakóknak feltűnjön, hogy milyen teljes természetességgel szolgáljuk ki magunkat a ruháikból. Gondolom, alaposan meg lesznek lepve, nem hiszem ugyanis, hogy egy ennyire félreeső helyen, mint Lofoten, sűrűn előfordulnak tolvajlások. Ahogy ismét átmászunk a kerítésen, Aksel tovább beszél: – „Azonnal átöltözünk, amint nem leszünk szem előtt.”

Befutunk a fák közé, és elindulunk felfelé a dombon. Egy helyen kisebb bokrok nőnek sűrűn egymás mellett, és Aksel itt dönt úgy, hogy megérett az idő a ruhaváltásra. Gyorsan felveszem a farmert, és pólót, majd az ujjánál fogva a derekam köré kötöm a pulóvert. Ezután Aksel visszaveszi az irányítást, fogja a levetett ruhákat, és alaposan elrejti őket a bokrok alatt.

„Így nehezen fogják megtalálni. Viszont ha esetleg kutyákkal próbálnak a nyomodra jutni, akkor meg úgyis mindegy” – fűzi hozzá a magyarázatot. Nem ellenkezek, és annak ellenére sem mondok semmit, hogy nyugtalanítónak találom a menekülés művészetében megmutatkozó gyakorlottságát, nem is beszélve az egyéb dolgokról, amiket eddig megtapasztaltam vele kapcsolatban.

„Lehet, hogy újat mondok” – szólal meg ismét a fejemben a gondolataimat hallva –, „de fogalmam nincs, hogy miért tudom ezeket. Egyszerűen csak eszembe jutnak, mintha ilyen heuréka pillanatok lennének.”

„Hé, én nem panaszkodom” – igyekszem megnyugtatni –, „eddig kilencven százalékban ezeknek köszönhetjük, hogy élünk.”

Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám. Sőt az egy határozottan fura érzés, hogy elpirulok, csak azért, mert megdicsértem Akselt, és ő nem tudja kezelni az érzést. Már, ha ezt egyáltalán lehet dicséretnek nevezni, bár mindenképp az érdemei elismerése, szóval akár…

„Annak ellenére, hogy nem emlékszem” – beszél tovább ő, és a mellkasom szúr a belőle áradó keserűségtől –, „abban biztos vagyok, hogy a kedvesség, meg elismerés nem volt része a mindennapjaimnak. Mármint abban sem vagyok biztos, hogy a létezésemet lehet-e életnek nevezni…”

„Fel a fejjel! Amint módunk nyílik rá, megpróbáljuk kifaggatni Myde-et.” – Persze ez olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnik, de az is meglehet, hogy sosem lesz esélyünk megtudni, mi történt vele. Az is benne van a pakliban, hogy soha többet még csak hasonló lényről sem hallunk, mint ő. Ezért óvatosan annyit teszek még hozzá: – „Vagy ha nem őt, akkor keresünk valakit, aki tud segíteni.”

Beleegyezően bólint, de mást nem mond, mert épp egy termetes fenyőfát méreget. Aztán arra a gondolatra jut, elég magas ahhoz, hogy fel tudjunk mászni rá. Innen ellátunk majd a többi fa fölött, rá egyenesen a kórházra.

Ekkor az is eszembe jut, hogy Norvégiában nem nagyon vannak erdők – hihetetlen mennyire felesleges dolgok tudnak az ember fejébe tolakodni a legalkalmatlanabb pillanatokban, mégsem maradnak abba. A következő gondolatom az, hogy ez az erdő semmiben nem hasonlít azokhoz, amiket mondjuk amerikai vagy angol filmekben lehet látni. Azok tényleg rengetegek – mint amilyen az is volt, ahol minden elkezdődött –, kaotikus elrendezésben növő fákkal, amiket soha senki sem próbált egyenes, tömött sorokba rendezni, és nemcsak fenyők, mint ami nálunk van.

„Azt ugye tudod, hogy az itteni éghajlat a fenyőknek kedvez?” – szólal meg ismét a fejemben Aksel, miközben mászni kezd. Lenyűgöző, hogy még ebben is ilyen gyakorlott az én testemmel, nekem fogalmam sem lenne, hogyan kell elindulni fel a szúrós tűlevelek között. „És az erdőgazdálkodás miatt szándékosan ilyen szabályosan rendezettek a fenyők. A luc gyorsan nő, és a nagyobb hatékonyság miatt közel ültetik egymáshoz, és akkor vágják ki őket, amikor már összenőnek, és a fény nem jut le talajra.”

Abszolút haszontalan információk ezek, engem mégis lenyűgöz, hogy még ezt is tudja. Aksel újra meg újra előrukkol valamivel, amivel csak egyre nő a csodálatom az irányába.

„Szerintem annyira nem nagy érdem tudni ezeket” – kuncog, miközben pillantásával a kórházat keresi, majd szinte azonnal meg is találja. – „Biztos vagyok benne, hogy még a tankönyvekben is benne vannak.”

„Lehet, hogy a tiédben benne voltak, de az enyémben egészen biztosan nem” – vetem ellen.

„Vagy még nem jutottatok el odáig…”

Aztán torkára forr a szó, ahogy azt látjuk, hogy a kórház köré egyre több rendőrautó érkezik. Nem is tudtam, hogy Lofotenen van ennyi autójuk és emberük. Oké, elsősorban turista központ, de én nem látom indokoltnak. Figyeljük, ahogy a rendőrök kiszállnak az autójukból, és óvatosan pozícióba helyezkednek az épület körül. Mi a fene történhetett ott? Semmi kétség, köze kell legyen Myde-hez, meg a szörnyhöz, akitől elmenekültünk.

Aztán kinyílik a főbejárat ajtaja, és egy rendőr lép ki rajta, egy másik alakot vezetve. Az előbbi ismerősnek tűnik, sőt alig fél pillanat elteltével elképedve ismerem fel Myde-et benne, míg a másik teljesen idegen számomra. Aztán egyik döbbenetből a másikba esek. Miért látok ilyen jól, ilyen messzire? Ez eddig fel sem tűnt. Abban nincs semmi meglepő, hogy ebben a tiszta időben messzire el lehet látni, és annyira a kórháztól sem vagyunk messze, hogy az eseményeket, és embereket ne lássuk, ahhoz viszont igen, hogy az arcok vonásait ki tudjam venni.

„Ezt te csinálod?” – bukik ki belőlem az elképedés.

„Úgy érted, hogy miattam látunk-e jobban?” – kérdez vissza Aksel, majd meg is válaszolja a saját kérdését. – „Fogalmam sincs. Mivel azt sem tudom, mi vagyok, és mit keresek a fejedben. Így ötletem sincs, mit tehetek a testeddel. De nem zárom ki az esélyét annak, hogy talán miattam van…”

Erre csak bólintok. Ostoba és felesleges gesztus, de olyan mélyen belém kódolt ez a mozdulat, hogy nem tudom megállítani. Néha elképzelem, hogy egy külső szemlélő mit gondolna a tudathasadásos viselkedésemről, ha látna minket. Vagyis, csak engem, mert természetesen Akselt senki sem látja a fejemben. Mármint emberek… Myde tudta, hogy ott van.

De nincs időm ilyen tényleg felesleges dolgokkal foglalkozni, mert minden figyelmemet leköti az, hogy Myde a másik férfival bánik. A háta mögött összebilincselte a kezét, és a karjánál fogva agresszíven tereli – inkább rángatja, mert a másik folyamatosan ellenáll – az egyik autó felé. Amennyire innen ki tudom venni, Myde sértetlennek tűnik, mozdulatai könnyedek, nem látszik, hogy fájna neki bármi, vagy lennének rajta sérülések, semmi, amit korábban elszenvedett.

A másik viszont vérző orrával, több helyen szakadt ruhájával, úgy tűnik, annál rosszabb bőrben van – jaj, ez rettenetes szóvicc még tőlem is! –, viszont ő nem a nyomozó, aki ide kísért minket. Egy teljesen idegen férfi alakját viseli most. A fejemben körvonalazódó gondolattól kényelmetlenül összeugrik a gyomrom.

„Szerinted bele költözik az emberekbe? És elfoglalt egy újabb testet?”

Már a gondolattól is felfordul a gyomrom, de hogy még rosszabb legyen, ismét megjelenik lelki szemeim előtt az a jelenet, amikor a szörny ledobta magáról a szerencsétlen nyomozó bőrét. Borzasztó ez a felismerés… ha beleköltözik egy testbe, és így hagyja el, akkor a szerencsétlennek esélye sincs túlélni.

„Nem tudom, Ole” – próbál megnyugtatni Aksel –, „de kérlek ne gondolj ilyenekre, mert már ettől felfordult a gyomunk… És az hiányzik még, hogy itt a fa tetején kuporogva rókázni kezdjünk.”

Erre – sajnálom, nem tehetek róla –, kirobban belőlem egy félig hisztérikus nevetés. Azt hiszem, most nőtt bennem olyan mértékűre az eltelt napok feszültsége, hogy képtelen vagyok féken tartani. Mert lehet, hogy megőrültem, lehet, hogy mindez meg sem történik, és csak egy rémálom, vagy valahol kómában fekszem, és a gyógyszerek miatt hallucinálom ezt az egészet. Ha az utóbbi kettő, akkor pedig úgysem számít, de azért jó lenne felébredni már belőle…

Aksel csak mordul erre valamit a fejemben, ami ismét meggyőz arról, hogy ez már pedig a valóság. Mást viszont nem nyílik módja hozzátenni. Egyrészt azért, mert a nevetés hangja természetellenesen messze visszahangzik a ritkásan növő fák közt, mintha lenne körülöttünk valamilyen médium, ami ennyire ilyen fülbántó hangerőre növelte a hangokat. Másrészt azért, mert ez a furcsa, láthatatlan akármi – nem, nem hiszem, hogy a szél lenne –, elsodorta ezt az egyre visszhangzó, újra meg újra ismétlődő és erősödő nevetést egészen a kórházig. Mintha még mindig én nevetnék… pedig már rég elhalt minden hang, rögtön azután, hogy Aksel a számra szorította a szabad kezemet.

Viszont a kárház előtt a rendőrök zavartan néznek körbe, egyértelműen a zaj forrását keresik a tekintetükkel. De nem ez az igazán vérfagyasztó a helyzetben, hanem az, amikor a férfi, akit Myde még mindig igyekszik lefogni, felszegi a fejét, és egyenesen ránk mered. Érzem, ahogy pillantása az enyémbe fúródik, miközben szája egy teljes mértékben az emberi anatómia keretei közt elképzelhetetlen és természetellenesen széles mosolyra húzódik, kivillantva azokat az éles fogakat, amiket nem is olyan rég sokkal közelebbről láttam, és soha, de soha nem vágytam repetára az élményből.

Előre lendül, mintha távolság sem lenne köztünk, Myde próbálja visszarántani, de a férfi eltűnik a semmiben. Egy pillanat késlekedés nélkül a Fay is köddé válik. Aksel hangosan szentségel a fejemben, és egyszerre próbálja megtalálni őket, hogy hova lettek, és mindeközben igyekszik lejutni a fáról. De abban a pillanatban a fenyő megrázkódik, majdnem le is zuhanunk róla, majd velünk együtt dőlni kezd.

Nem vagyok büszke a sikolyra, ami felszakad a torkomból, de képtelen vagyok visszatartani a rettegéssel együtt. Fogalmam nincs, mi vár a zuhanás végén.

Mi várja Olét a zuhanás végén?
1. Myde elkapja még a szörny előtt.
2. A szörny kapja el.
3. A fa magától dőlt ki, és egyelőre nincs közvetlen veszély.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

Jegyzet

Borítókép forrása: unplash.com (Magdalena Love)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s