Gondolatok az ukrán-orosz helyzetről

Három éves lett a blog. Erről szólt volna a következő bejegyzésem (nem a mai, hanem az el nem készült napokkal ezelőtti). A vázlat sorsára hagyva vár néhány más cikkel együtt, feladtam, mivel a megírásával napok óta nem jutok semerre. Egyszerűen nem érzem helyesnek utóbbi pár nap tükrében. Majd visszatérek rá márciusban, vagy bármikor, amikor alkalmasabb lesz a helyzet.

Addig meg csak próbálok összeszedni néhány gondolatot abból a rengeteg eseményből és rettenetből, ami az utóbbi napokban történt. Tegnap eszembe jutott, hogy szívesen megkérdezném Vadim Krasnoradát (Aleksandr Voinov Special Forces című regényének egyik főszereplőjét), ő hogyan látja az eseményeket. Több oka is van annak, hogy hozzá fordulnék, de leginkább azért, mert neki jó rálátása lenne a helyzetre, hiszen ő az, aki tényleg mindent megtapasztalt az országától, amit meg lehetett.

Eszembe jutott egy Tweet, amit pár napja láttam – sajnos nem mentettem le –, de az írója azt írta, hogy ha véget ér ez az őrület, soha többet nem lesz hajlandó megszólalni oroszul. Azt hiszem, ez volt az, ami eszembe juttatta Vadimot. Aki eljutott a sorozat végéig (nem azért a három kopejkáért, de nekem is rengeteg nagy levegő kellett hozzá), az tudja, hogy a megpróbáltatások után, amit a saját országától – vagyis inkább annak vezetőitől elszenvedett –, ő sem volt hajlandó oroszul beszélni egy idő után.

De szerintem annak ellenére is, hogy ő már képtelen volt magát orosznak tartani, és szándékosan elvágta magát az országtól, vagyis a rezsimtől, ami elárulta, azért arról sosem feledkezett meg, hogy egy nép sosem tehető felelőssé azért, amit a vezetője tesz. Így van ez a mostani esetben is, és ahogy látni is, az orosz embereknek sem tetszik ez a háború. Nem kérték, nem akarják, és az egyetlen módon tiltakoznak ellene, amit polgárként megtehetnek, dacolva ennek minden következményével.

Szóval a hősiességet látva mindkét oldalon, amit az ellenállás, és a háborús cselekmények elleni kiállás jelent, szerintem Vadimnak is meglenne a véleménye, és a mostani vezetést is elküldené Szibériába havat lapátolni (ott most még biztosan van hó, és ha hasznos munkát nem is végeznének, de legalább sokáig lefoglalnák magukat vele).

És tudjátok, nem én voltam az egyetlen, aki legszívesebben a már mostanra közel hetven éves (!) Vadimhoz szaladt volna. Tegnap este ugyanis szembe jött velem Voinov egyik Twitter posztja, és akkor világosodtam meg, hogy miről akarok írni.

Aleksandr Voinov Twittere (ez a poszt)

Saját (néhol a “twitter-nyelvről” megszépített) fordítás

Akeksandr Voinov
Mindenki közülük. Beleértve a szerencsétlen összetört, csataló Vadimot is, aki előrántana egy mesterlövész fegyvert, vagy gyorsan embereket kezdene kiképezni, már csak azért is, mert mélységesen megveti Putyint a Szálintista álmaiért.

Bonnie Bee (eredeti Tweet)
@AleksandrVoinov Úgy ébredtem fel ma, hogy rád és a karaktereidre gondoltam. Hogy hányan lennének elképzelt és valódi katonák, kémek, igazi dörzsölt üzletemberek, bátor lelkek, akikről a könyveid szólnak, vajon ők átkelnének a határon, hogy bevonuljanak, és hogy Ukrajna mellett harcoljanak?

Aleksandr Voinov
Hogy ki lenne ott még gyorsabban – Jean, hiszen ő annyira hisz a szabadságban. Egészen biztosan hívná a visszavonult bajtársait a Légióból. Nikolai halálra lenne rémülve, de egészen biztosan belevetné magát adományok gyűjtésébe és konvojok szervezésébe. Dima, az orvos is ott lenne a férjével.

Ezek után már tudtam. Róluk kell írnom. Rájuk kell emlékeztetnem mindenkit. Emberekre. Vadimokra, Dimákra, és mindenkire, akinek még csak a nevét sem tudjuk. Akiket összetört a rendszer, vagy akiket ezután fog, csak azért mert van egy megalomán elmebeteg, aki azt hiszi, hogy játszótérnek használhatja mások életét, aki soha nem lesz igazán vesztese a saját cselekedeteinek, akkor sem, ha alul is marad. Mert nem fogja elszenvedni a töredékét sem annak, amiket a katonák, akiket csatába (és mondjuk ki, jó eséllyel meghalni) küld, akiknek életük végéig épp úgy rémálmaik lesznek a borzalmak után, mint a civileknek, akik aztán tényleg ártatlan elszenvedői mindennek, ami történik.

Vadim elmesélné, elmesélne mindent, amit az őrültek keze által a saját bőrén megtapasztalt. Mint az én nagyszüleim, akik már nem élnek. Maguktól sosem beszéltek rettentekről, sosem hozták fel a borzalmakat, amiket átéltek mások, olyanok keze által, akikkel az útjuk sosem metszette egymást, akikkel soha, egyetlen egyszer sem találkoztak. Mégis megmásíthatatlan hatással voltak az életükre, és kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkükön. De ha kérdeztünk – mi unokák, akik még nem értettek semmit sem az életből, sem a világból, sem rendszerek felemelkedéséből, sem bukásából, akkor meséltek, hogy okuljunk belőle. Éppen ezért mesélne Vadim is. Már csak meg kellene hallani őket. A közvetlen környezetemben is vannak olyanok, akik nagyon is rá vannak szorulva ezekre a történetekre, de amikor valaki mesélésbe kezd, valahogy mégsem hallják meg.

És éppen ugyanígy azok sem kérdeznek, vagy nem hallgatnak ezekre az elbeszélésekre, akiknek igazán kellene. Akiknek egy szavára ezrek masíroznak mások országába, mintha bármi joguk lenne rá. Miattuk gyűjt az egyszerű ember rengeteg elrettentő mesét és történetet, hogy éppen ahhoz ne jusson el, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá. Ugye, Vadim?

Jegyzet
  • Borítókép forrása: unsplash. com (Tina Hartung)
  • Egyéb kép: megjelölés szerint

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s