Macska és egér

– Elég már ebből a komédiából! – vicsorogja a nyomozó, majd egyetlen pillanat késlekedés nélkül Myde-nek ront.

Sosem láttam még ilyen könnyed, erőteljes, de mégis a végletekig precíz és jól kiszámolt mozgást. Egyetlen rándulásnyi felesleges mozdulat sincs a lépéseiben, törzse fordításában, vagy a karja lendülésében. Ennek ellenére annyira gyorsan történik minden, hogy a szemem majdhogy követni is képtelen, mintha késleltetéssel látnám az előretörést. A nyomozó egyik pillanatban még Myde felé lendül, a következőben már mindkét kezében recés pengéjű tőröket tart, és a Fay nyaka felé suhint vele, ezzel kitérésre kényszerítve. Beletelik egy pár másodpercbe, hogy felfogjam, így megnyílt felénk az út. Ráadásul nem is én vagyok az, akiben ez tudatosul, hanem Aksel, amikor a gondolataimba kiált.

Önkéntelenül hátrálni próbálok, de a fal megakadályoz ebben. Ami korábban a védelmünket szolgálta, most csapdává válik. Viszont Myde sem késlekedik, amint észreveszi, hogy utat engedett a nyomozónak (szörnynek?) ő is ismét támadásba lendül. Az ö mozdulatai sem maradnak el semmiben a másiktól, kecsesen, mégis emberfeletti sebességgel lendül utána, és még azelőtt megragadja a gallérjánál fogva, hogy elérhetne minket. Elképesztő erővel rántja vissza, majd a falnak taszítja. A becsapódás hatására pedig fájdalmas, teljes mértékben állatias hang szakad fel a támadóból, olyan, ami semmilyen emberi hangra nem emlékeztet.

A következő pillanatban levedli a nyomozó bőrét, nem viccelek, az a korábbi emberi-hüvely leszakad róla, ahogy még egy pár kart előhúz a bőr és szövetek alól. Arcán megnyúlik az orr, és kutya- vagy farkaspofára hasonló formát vesz fel. Bőre sima a képén, azt az állat-arcot nem fedi szőr, csak rusnya sebhelyek. Ahogy kinyújtózik, és jóval magasabbra tornyosul, mint egy átlagos ember, a korábbi jelmez idejét megszolgált, szakadt kabátként redők kupacába gyűrődik körülötte.

Érzem, hogy a visszataszító látványtól keserű sav tolul fel a torkomon, és ezen a maró érzésen az sem segít, hogy a gyomromat gyűszűnyire szorítja össze a rettegés.

„Nem eshetsz most kétségbe!” – próbál felrázni ebből a delíriumos félelemből Aksel. – „Higgy nekem, Ole, nem fogunk itt megdögleni, akármi is történjen!”

Azzal előre lép a fejemben, én pedig még sosem voltam olyan boldog, hogy átengedhetem neki a gyeplőt. Amíg én a háttérben rettegek, talán Aksel a józanságával meg tud minket menteni. Még szerencse, hogy őt nem bénítják meg a én kontrollálatlan érzéseim. A következő pillanatban izmaink pattanásig feszülnek, és tudom, hogy készen állunk inunk szakadtából az életünkért rohanni, amint a legkisebb esélyünk nyílik erre.

Egyelőre viszont nincs lehetőségünk elfutni a két harcoló alak mellett. Amióta a szörny levetette a nyomozó emberi álcáját, Myde számára nem állnak fényesen a dolgok. Már az hátrányba kényszeríti, hogy az ellenfele négy karját és a tőrök pengéit kell távoltartania magától. És ez nem mindig sikerül, mert az egyik csapással mély vágást szánt a vállára, a következővel egy sekélyet a homlokára. Myde pillanatnyi zavarát kihasználva, ahogy nem lát a szemébe csöpögő vértől, a harmadik kezével megragadja a sérült vállánál, és közelebb rántja magához. Vérfagyasztó az a fájdalmas kiáltás, ami abban a pillanatban felszakad Myde ajkai közül.

De az igazán elrettentő azt látni, ahogy a szörny hegyes agyarakkal teli pofája – természetellenesnek tűnik az a rengeteg fog benne – szélesre nyílik, majd késlekedés nélkül Myde torka felé kap. Nem sokon múlik, hogy a Fay észreveszi, és egy jól kiszámolt mozdulattal arrébb rándul a fogásában, így az agyarak csak az üres levegőn csattannak össze. Gondolni sem merek arra, hogy ha Myde alul marad ebben a harcban, Aksellel ketten teljesen esélytelenek leszünk a szörnnyel szemben.

A következő pillanatban Myde valamilyen csoda folytán az ellenfele fölé tud kerekedni. Annyira gyorsan történik minden, hogy nem is látom pontosan a mozdulatait. De a szörny újabb támadását kivédi, és úgy fordul, hogy két felé száguldó, fegyvert tartó kart természetellenes pózba tud kényszeríteni. A lény erre fájdalmasan felüvölt, majd ez a hang dühös acsargásba csap át. Myde nem törődik vele, amint ismét stabil talajt érez a lába alatt, előrelendül, felugrik, és fordultából torkon csapja, ami azonnal elnémítja a szörnyet, a fuldokló hörgéseket leszámítva.

Ezután Myde ellöki magát a lénytől, amíg az a fájdalommal – és gondolom –, az oxigényhiánnyal küzd, kinyúl felénk, és a jobb karomnál fogva megragad minket. Jó nagy erővel az ajtó felé taszít, de arra ügyel, hogy fel se bukjunk, és fájdalmat se okozzon nekünk.

– Fuss! – parancsolja, majd nem vesztegeti az időt, hanem visszafordul a szörny felé.

Mi sem késlekedhetünk. Sosem tapasztaltam még ilyet, de abban a pillanatban egyszerre irányítjuk a testemet. Azt hihetné az ember, hogy ez ügyetlenkedéshez vezet, vagy ahhoz, hogy felbukunk a saját lábamban, esetleg ahhoz, hogy összeakadnak a karjaim, de semmi ilyesmi nem történik. Ahogy én fordulok, hogy minél gyorsabban kimenekülhessünk a mellékhelyiségből, Aksel már a kilincs felé nyújtja a karom, hogy felránthassa az ajtót.

Ez a pár tört pillanat viszont még elég ahhoz, hogy lássuk, mibe került Myde-nek ez az áldozat, amíg ez alatt a minimális idő alatt velünk foglalkozott, hogy kiutat biztosítson nekünk. A szörny újult erővel ismét előre lendül, és alulról támad, egyik tőrét Myde combjának a hátuljába állítja. Kettejük egymás felé haladó mozdulata pedig azt eredményezi, hogy a kiszakadó penge egy hosszú darabon felhasítja a Fay húsát. Ezután nem látom, mi történik, mert Aksel nem hagy bámészkodni. Kirohanunk az ajtón, és csak Myde fájdalmas üvöltése kísér minket, majd a néma, rettenettől fodrozódó csend.

Én szívem szerint maradnék, hátha tudunk tenni Myde-ért valamit. Bármit… De ebben a helyzetben egyértelműen Akselnek van több esze, mert örült tempóban menekülésre kényszeríti igénybevételhez egyáltalán nem szokott testemet. Nem tudom felidézni, hogy valaha futottam-e ilyen gyorsan. De abban egészen biztos vagyok, hogy az életemért ilyen eszeveszettül még nem rohantam soha.

Már elmaradt mögöttünk egy teljes folyosó, de a szörny még nem szegődött a nyomunkba. Nem tudom, mi történhet a mosdóban, de talán Myde még mindig harcol vele és visszatartja? Nem elmélkedhetek tovább, mert azt veszem észre, hogy Aksel váratlanul irányt vált, és már nem arra tartunk, amerre bejöttünk. Mielőtt bármit kérdezhetnék, teljes erővel belecsapódunk a folyosón velünk szeme jövő idős férfibe. A lendületünktől felborul. Mi pedig tisztességesen elnézést sem kérünk, hanem rohanunk tovább. Ez még egyszer megismétlődik, és én csak akkor veszem észre, hogy mind a két alkalommal a kezünkben maradt valami az áldozatoktól. Az előbbitől egy régi, nyomógombos mobiltelefon, a másiktól pedig egy drágának tűnő pénztárca.

„Te mi a fenét csinálsz” – szegezem Akselnek megbotránkozva.

„Igyekszem biztosítani a túlélésünket” – feleli ő jeges nyugalommal. – „Segítségre van szükségünk, ahhoz meg kell valami eszköz, hogy segítséget kérjünk.”

„Ez a telefon egy őskövület!” – Nem értem magam, hogy ez miért fontos, mert az még én is belátom, hogy Akselnek igaza van a segítségkéréssel kapcsolatban. Ő sem érti a kötekedésemet, mert olyan hangon beszél velem, amiből teljes mértékben kihallható, hogy mekkora hülyének tart:

„Igen, mert ezen még nincs olyan lezárás, mint az újabb telefonokon. Nincs most arra időnk, hogy egy okostelefon feloldó mintázatával kísérletezzünk, arról nem is beszélve, hogy egy ujjlenyomatos vagy arccal feloldható telefonnal egyenesen meg lennénk lőve.”

Aksel nem is sejti, hogy ezzel a pár mondattal mennyi mindent elárult magáról. Az egy dolog, hogy egy idő óta egyre erősödik az a sejtésem, hogy ő valami kísértet (és nem valami lidérc, ahogy Myde utalt rá), aki valami szerencsés vagy szerencsétlen – ezt majd kitalálom még – véletlen folytán megszállt engem. De most már azt is tudom, hogy mostanában kellett történnie vele valaminek, hiszen ismeri a mai mobiltelefonokat, sőt nem csak egyszerűen ismeri, tisztában van a legújabb technológiákkal is. Azt már meg sem említem, hogy mennyire aggasztó, hogy ennyire jó zsebtolvajlásban.

„Nem érnek rá ezek a dolgok, akkor, amikor épp senki nem akar megölni minket?” – kérdezi Aksel ingerülten, és nem szívesen ismerem be, de igaza van. Ezer fontosabb dolgunk van ennél, ezek közül a legsürgetőbb pedig életben maradni.

„De persze. Oké, szóval telefon és pénztárca?” – válaszolok neki én is kérdéssel.

„Persze” – feleli ő a legnagyobb természetességgel. – „Ha szolgáltatásokat akarunk igénybe venni, akkor fizetnünk kell valamivel. És javíts ki, de szerintem egy árva vas sincs nálad.”

Erre nem is kell felelnem. Aksel tökéletesen fejen találta a szöget. Még Bergenben az egyetlen dolog, amivel bementem abba a fekete erdőbe az az egyszál zseblámpa volt, amit el is hagytam valahol. Nem számítottam rá, hogy pénzt is kellene magammal vinnem. Nem is gondoltam rá. Az igazság az, hogy nem gondoltam semmire. Mint egy a fény által megbabonázott molylepke, úgy szédelegtem be a fák közé.

„Szerintem az a Fay tényleg csinált veled valamit, amivel rávett, hogy odamenj” – szólal meg a fejemben Aksel megerősítve a legnagyobb félelmeimet.

Hiszen ha Myde olyan hatalmas, hogy ilyenekre képes – és hogyan ne lenne, amikor a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mire képes, már akkor is, amikor elaltatott, vagy átlökött erre a félreeső helyre –, akkor valószínüleg nagyobb a baj, mint hittem. Mármint mi ketten vagyunk nagyobb bajban, mint hittem…

„Szerinted Myde túléli?” – Hallom a fejemben, hogy Aksel ingerülten felhorkan. Valamilyen szinten jogos a részéről, hiszen most épp a saját bőrünkért kellene aggódnom, mivel az övéért egyértelműen nem tehetünk semmit. Ennek ellenére úgy érzem, hogy annyit meg hozzá kell tennem: – „Különben kitől tudjuk meg, hogy mi történt velünk? Amennyire Myde titokzatos szavaiból lejött, a hozzá hasonlók közel sem annyira segítőkészek, mint ő. A többiek talán tényleg veszélyt jelentenek ránk.”

„Erre sajnos én sem tudok semmi okosat mondani.” – Aksel hangja úgy szól a fejemben, mintha egy sóhajtás kísérné a szavait. – „Fogalmam sincs, hogy túlélte-e. Azt sem tudom megmondani, hogy egyáltalán esélye lehet-e abban a küzdelemben. De először nekünk kell biztonságba jutnunk, addig meg felesleges ilyeneken aggódnunk.”

„Igen, tudom. De akkor mit csinálunk?” – Hülye kérdés tudom, és meg sem kell várnom, hogy Aksel válaszoljon, hiszen evidens. Eltűnünk innen. Bármennyire is fáj – és nem értem, miért fáj –, de ezt kell tennünk.

Ebben a pillanatban lépünk ki a kórház hátsó ajtaján egyenesen a parkolóba, ahol épp várakozik egy taxi. Tulajdonképpen kézenfekvő, hogy mit kellene tennünk. Bepattanni a várakozó autóba, és elvitetni magunkat a legközelebbi vasútállomásra vagy buszpályaudvarra. De természetesen fogalmam sincs, hogy ezen a főleg turisták által látogatott vidéken hol van ilyen a legközelebb. Szerintem itt mindenki bérelt autókkal közlekedik.

„Nem akarod itt hagyni, ugye, Ole?” – ránt ki kavargó gondolataim közül Aksel.

„Nem. Eddig annyiszor megmentett minket… Hálátlanságnak érezném…”

„Nem feltétlenül kell elmennünk. El is bújhatunk, nézd, ott arrébb vannak jó magaslatok, onnan jó rálátás lenne az épületre. Figyelhetjük távolabbról a kórházat, hogy az a szörny, vagy a Fay előjönnek-e. Te mit szeretnél? Dönts te!”

Én? Képtelen vagyok bármit is mondani, pedig tudom, hogy nincs vesztegetni való időnk, sem arra, hogy elutasítsam Aksel felajánlását, és a kezébe tegyem a sorsunkat. Ez mégis csak az én testem, ezért enyém a döntés joga is. Mindkettőnk érdekében gyorsan ki kell találnom, mit tegyünk.

Mit tesz Ole és Aksel?
1. Beszállnak a taxiba, és megpróbálnak minél messzebbre kerülni.
2. Ott maradnak, hogy kilessék, mi történt Myde-del.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Ai Nhan)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s