Ráadás – December 25.

December 25-én Steve és John viszonylag korán keltek, hiszen aznapra tervezték Steve családjának a meglátogatását. De előtt még Dylanhez is be akartak nézni. Abban állapodtak meg Jase-szel, hogy ők karácsony első napján keresik fel a fiút, a másik páros pedig az ünnep másnapján látogatja majd meg. Így ő sem lesz teljesen egyedül karácsonykor.

A családjáról továbbra sem volt semmi hír. Mármint abban az értelemben, hogy továbbra sem keresték, és tudni sem akartak róla. Bár ha hirtelen eljöttek volna Dylanért, a kórház biztonsági emberei a kapott utasítások alapján akkor sem engedte volna be őket. John ugyanis az ígéretéhez híven beszélt a rendőr ismerőseivel, akik eljöttek a fiúhoz, és beszéltek vele néhány gyermekvédelmis kolléga kíséretében. És a nyomozók már felkeresték a fiú családját is. Ennél többet John sem tudott, hiszen bármennyire voltak is jó barátai, aktív ügyekbe nem engedték folyhatott bele.

Amikor Steve leparkolt a kocsival a kórház parkolójában, a kutyák azonnal mocorogni kezdtek, azt hitték, hogy véget ért az utazás, pedig valójában még el sem kezdődött. Aztán azonnal nyüszögve adtak hangot a felháborodásuknak, hogy hogy ők nem tarthatnak a másik két férfival. Steve még kitett egy-egy táblát az első és hátsó szélvédőre is, amin az állt, hogy a kutyák rendben vannak, nem fáznak, a gazdáik nemsokára jönnek vissza hozzájuk, ezért nem kell megmenteni őket az autóból. John ezalatt kivette az ajándékokat, amiket Dylannek szereztek be.

A kamasz arca azonnal felderült, amikor meglátta belépni a két férfit kórtermébe. Annak ellenére is, hogy látszott rajta, még jobban örülne, ha a kutyákat is hozták volna. De mivel látogatási időn kívül érkeztek, és Jase egyik műszakban levő barátja csempészte be őket, nem akarták kísérteni a szerencséjüket.

– Hoztunk neked a tegnapi vacsoráról pár süteményt – tett egy alaposan megpakolt dobozt a fiú ágya melletti éjjeli szekrényre John, majd kivett még egy dobozt. – Ezt pedig Cook küldi neked az Északi Csillag étteremből. Idézem: arra az esetre, ha eleged lenne a kórházi kosztból. Ha most éhes vagy, meg tudjuk melegíteni neked, vagy ha később ennéd meg, akkor majd kérj meg valakit.

Dylan pár másodpercig méregette a két dobozt. Egyértelműen látszott, hogy vívódik magával. Akkor fordult elő ilyen, ha küzdött benne, amire a szülei kondicionálták és az, amit magától tett volna. John ilyenkor általában ráhagyta, hogy maga jusson döntésre. Bár azért fordult már elő olyan, hogy valamelyik irányba billentette. Most viszont nem volt szükség erre, mert Dylan magától is gyorsan dűlőre jutott.

– Inkább süteményt kérnék – jelentette ki határozottan. Steve mosolyogva bólintott, és átnyújtotta neki a dobozt, Dylan átvette tőle, leemelte a tetejét, és csillogó szemekkel méregette az édességeket. Kiválasztott egyet, beleharapott, majd még le sem nyelte, tovább beszélt. – A szüleim nem engednék. Mármint, hogy “rendes” étel helyett süteményt egyek. Sőt, a süteményt is csak nagyon ritkán engedték. Csak nagyon különleges alkalmakkor volt…

Elhallgatott, mintha túl sokat mondott volna. Vagy mintha nem akarna erre gondolni. Inkább elfoglalta magát azzal a szelet süteménnyel, amit az imént a kezébe vett. Amikor megette, John elvette tőle a dobozt, visszazárta a fedelét, és visszatette az éjjeli szekrényre. Steve átnyújtott neki egy szalvétát, amit Dylan kissé értetlenül, de elfogadott, majd megtörölte az ujjait.

– Később, ha gondolod, az összeset megeheted – kezdett magyarázkodásba Steve, látszott rajta, hogy ő is kissé zavarban van –, de azért reméljük, hogy mértéket tartasz majd. Senki sem sajnálja tőled, de azt sem szeretnék, ha rosszul lennél. Viszont nem tudunk sokkal tovább maradni, mert még egy több órás út áll előttünk…

– Mert meglátogatjuk Steve családját. Viszont mielőtt elindulunk, még szerettük volna átadni neked ezt – szakította félbe Steve-et John, és közben egy termetes, szépen becsomagolt dobozt tett a fiú ölébe.

– Ez mi? – pillantott le rá Dylan, de azért közelebb húzta magához.

– Az, aminek látszik – villantott rá egy széles vigyort John. – Karácsonyi ajándék. Gyerünk, ess neki! Bontsd ki!

Dylan felemelte a dobozt, és megrázta, de nem igazán jött belőle semmilyen hang. Óvatosan elkezdte lefejteni a csomagolópapírt, de az túl vékony volt, és több helyen beszakadt. Így arra jutott, az a legegyszerűbb megoldás, ha egyszerűen csak letépi, így pontosan ezt is tette. Miután a mintás papír több nagyobb darabra szakítva lekerült, Dylan kezében egy teljesen átlagos kartondoboz maradt. A fiú pillantását előbb Johnra, majd Steve-re emelte, de a dobozt csak azután nyitotta ki, hogy kapott egy bátorító bólintást az előbbitől.

Ahogy belenézett, azonnal elkerekedett a szeme. A dobozban képregények sorakoztak. Dylan csodálkozva emelte ki egyiket a másik után, és nézte meg a borítókat. Marvel képregények voltak, akadt köztük pár olyan, amiket még fiatalabb korában – amikor még járhatott iskolába –, titokban ő is megszerzett. Egyszer elmesélte Johnnak, hogy a szülei megtalálták nála ezeket, és nagyon megbüntették érte. Az csak egy dolog, hogy alaposan megverték, és hetekre szobafogságba zárták, de az összes képregényét a szeme láttára tépték szét, vagy égették el. És nem mutathatta ki, hogy mennyire fáj ez neki, mert az csak tovább súlyosbította volna a büntetését.

– Ez… ezek tényleg… – elakadt a szava. – Tényleg mind nekem?

– Tényleg – erősítette meg John. – Sajnos ilyen rövid idő alatt csak ezeket tudtuk beszerezni. És remélem, hogy minden köztük van, amik korábban megvoltak neked.

– De ha esetleg valami kimaradt, azokat majd beszerezzük akkor, amikor kikerülsz innen – vette át a szót Steve.

– Amikor kikerülök innen? – Dylan láthatóan nem értett semmit. – Én azt hittem, hogy amikor kiengednek innen, állami gondozásba kerülök majd… és ennyi lesz… nem találkozunk többet, mert nem kellek senkinek….

– Ez nem igaz, Dylan – rázta meg a fejét John. – Tulajdonképpen Jase ötlete volt, de ők nem tudják megoldani, hogy odaköltözhess hozzájuk, mert kicsi is a lakásuk, és nagyon hülye beosztásokban dolgoznak. Viszont nálunk bőven van hely, és a kutyákkal is jól kijössz… Már ha szeretnél nálunk maradni, amíg nagykorú nem leszel…

Most John kezdett zavarában locsogni. Amikor észrevette, hogy épp azért csinálja, ami miatt Steve-et az imént csendre intette, elhallgatott. Talán azért, mert abban bízott, hogy Dylan magától is válaszol majd az el nem hangzott kérdésre. Mind a két férfi csendben meredt a fiúra, és várták, hogy ő mondjon végre valamit. Viszont a kamasz legalább annyira szavaszegettnek tűnt, mint a másik két férfi. Súlyos másodpercekig nem is találta a hangját.

– Lakhatnék nálatok? – kérdezte akkor is hitetlenkedve.

– Igen. Ha szeretnél. Pár hónap és nagykorú leszel. Addig kell csak kibírnod nálunk – próbálta elütni a helyzet élét John. – De természetesen maradhatsz tovább is, ameddig ki nem találod, hogy mihez akarsz kezdeni magaddal, és talpra nem tudsz állni. Szóval nincs semmi határidő, amihez alkalmazkodnod kellene. És természetesen, ha szeretnél, találkozhatsz Jase-szel is.

Miután Dylan továbbra sem adott értékelhető választ, Steve szólalt meg, igyekezve megnyugtatni a fiút:

– De nem kell most azonnal válaszolnod. Ha szeretnél gondolkozni még, akkor bőven van időd. Ahogy az előbb mondtuk, elutazunk egy pár napra. Amikor visszajövünk, úgyis meglátogatunk majd. Elég, ha addig kitalálod. Nem akarunk belekényszeríteni semmibe.

– Nem! – csattant fel váratlanul Dylan, mintha attól félt volna, ha nem válaszol elég gyorsan, John és Steve visszavonják az ajánlatot. – Én szeretnék Mármint nálatok lakni… ha nem gond. És imádom a képregényeket is! – szorította őket magához, John pedig csak mosolygott a látványon.

– Rendben. Akkor majd a részleteket megbeszéljük, amikor visszajöttünk – jelentette ki Steve.

– Rendben – egyezett bele fülig érő mosollyal Dylan is, majd meglengette az egyik képregényt. – Addig meg elfoglalom magam ezekkel.

– Azért vannak – kacsintott rá John.

Ezek után elköszöntek egymástól, és a két férfi magára hagyta a fiút. Még egy hét órás út állt előttük. Így is sötét lesz majd mire megérkeznek Steve családjához. Abban bíztak, hogy a havazás miatt sokan nem indulnak el, és így kevesen lesznek majd az utakon is. Nincs annál szebb, mint a sűrűn hulló hóban keresztül autózni egy fehér tündérországon.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Baptiste)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s