Huszonhárom

Floyd kissé sértve érzete magát, amikor a barátaik arra kérték őket, hogy 23-án este ne tartsanak a többiekkel díszíteni, mert ez ugyannyira meglepetés lesz nekik is, mint az öregeknek. De ezt mégsem volt annyira egyszerű a helyén kezelni, hiába értette és értékelte a szándékot. Ennek ellenére nem tudta kikapcsolni az érzést, hogy hanyagolva érezte magát.

– Nem értem, miért vagy ezen ennyire berágva – sandított át az utasülésben füstölögve meghúzódva Flyodra Jase, miközben kitette az indexet, hogy a következő sarkon befordulhasson az idősek otthona felé. – Eleve azt terveztük, hogy ma este meglátogatjuk Henry-éket. Már csak azért is, mert Davie valamit meg akart beszélni. Kifejezetten veled. Szóval, ha oda is megyünk a Mindenizűbe láb alatt lenni, akkor baromi rohanós lett volna az egész este…

– Oké, persze, tudom… csak akkor is – mérgelődött Floyd, de még őt is meglepte, hogy mennyire tovaszálltak az indulatai Jase logikus érvelésének köszönhetően.

– Igen, tudom. Mindig is utáltad, hogy ha kihagynak valamiből. De azt neked is be kell látnod, hogy ez nem egy iskolai program, itt nem vagy kiközösítve. Azt az egész arról szól, hogy a barátaink örömet szerezzenek nekünk és nagyszüleinknek. Amit mellesleg nem lenne kötelességük megtenni…

– Rendben, értem. Abbahagyom. Csak utálom a meglepetéseket.

– Mind a ketten utáljuk a meglepetéseket, de ez nem olyan lesz, ami miatt utálni szoktuk őket. Szóval tényleg lazíts végre, mielőtt félreállok, és kiteszlek a hóba lehűlni.

– Sosem mernéd! – kapott a szívéhez színpadiasan Floyd.

– Nem javaslom, hogy próbára akarj tenni! – villantott rá egy sokatmondó vigyort Jase. A kellő hatást végül sikerült elérnie, és Floyd végre elengedte az aggodalmaskodást. Így legalább kellően nyugodtan és jó hangulatban érkeztek meg az otthonhoz.

A parkolóból az első útjuk Henry és Mark lakásához vezetett. Általában vagy az egyik vagy a másik apartmanban volt fellelhető mind a három öregúr. Mindig találtak valamit, amivel elszórakoztathatták egymást. De aznap Henry-t és Markot kettesben találták Davie nélkül. Igaz, ezen talán nem is volt mit csodálkozni, hiszen néha erőt vett rajta a Lilly elvesztése miatti szomorúság, és ilyenkor magányra vágyott. Ennek ellenére nem tudták megállni, hogy rá kérdezzenek:

– Davie? Csak nem ráunt a társaságotokra? – viccelődött fogadott nagyszüleivel Jase.

– A fenéket – legyintett vékony, ráncos kezével Mark. – Valamivel nagyon készülődik, de senkinek sem mondott semmit.

– Mert először Floyddal akar beszélni róla – egészítette ki szokásához híven férje a mondandóját Henry. Majd sokatmondó pillantást vetett rá, amiből azonnal ki tudta olvasni, hogy mielőbb menjen át a másik idős úrhoz, mert két barátja oldalát is kifúrja a kíváncsiság a titkolózása miatt.

Végül Floyd egy sóhaj kíséretében megadta magát. Nyomott egy gyors csókot Jase ajkára, majd kilépett a lakásból, hogy bekopogjon a szomszédba. Bentről pakolászás zajai és félig lenyelt káromkodás hallatszott. Ez utóbbi egy tompa puffanást követően, amikor mintha valami nagyobb és nehéz esett volna le valahonnan.

– Davie! Jól vagy? – kiáltott be a lakásba Floyd, és egy kissé türelmetlenebbül ismételte meg a kopogtatást.

– Persze! Várj egy kicsit, mindjárt nyitom – hallatszott az ajtón túlról, de persze Floydot nem nyugtatta meg (fene az öregeket, meg az állandó félelmeiket, ami miatt állandóan be kell zárkózniuk). Már arra készült, hogy harmadjára ököllel fog bedörömbölni. De szerencsére mielőtt erre sor kerülhetett volna, Davie kinyitotta az ajtót, és beengedte a Floydot.

Ahogy ellépett mellette, nem kerülte el a figyelmét az öregút kipirult arca, és az, hogy egy termetes könyvet szorított a mellkasához. Davie karja kitakarta a borító nagy részét, de Floyd úgy sejtette, hogy Lilly könyvének, a Hasonlótlanságoknak egy példányát szorongatja.

– Mit ejtettél le? – puhatolózott, miközben Davie becsukta a lakásajtót.

– Csak kerestem egy könyvet, és közben lerántottam az egyik albumot – felelte lepillantva az öreg. – Majdnem a lábujjamra esett…

Még szerencse, hogy csak majdnem… Floydnak semmi kedve nem volt a balesetin tölteni az estét. Azok a súlyos fényképalbumok már neki is estek a lábára, hogy tudja, mennyire nem szabad félvállról venni egy ilyet. Floyd úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja Davie lábujjas megjegyzését. Nem akarta senkinek sem elrontani a kedvét.

– De legalább a könyvet megtaláltad. Viszont mondd csak, nem tudtad volna megvárni, hogy megérkezzünk?

– Csak hasznossá akartam tenni magam – bökte ki végül.

– És miért volt olyan sürgős, hogy ezt a könyvet megtaláld?

Davie nem válaszolt azonnal. A nappaliba vezette Floydot, ahol leültette, és ő maga is helyet foglalt. Az ölébe fektette a könyvet, és lapozgatni kezdte. Flyod türelmesen várta, hogy végre megállapodjon valahol, és hogy választ kapjon a kérdésére. De Davie addig nem mondott semmit, amíg meg nem találta a keresett passzust. Akkor így nyitva átnyújtotta a könyvet Floydnak.

– Ez a saját példányunk. Állítólag az első, ami elkészült a nyomdában – kezdett bele végül –, de én nem tudom, nem voltam ott. Nem néztem meg, hogy igaz-e. Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ebben a példányban jelöltük meg a kedvenc részeinket. Mindenki választott egyet, ami a legjobban tetszik neki, Lilly, Henry és Mark és persze én is. Ez a rész – bökött most a könyv felé bütykös mutatóujjával – ez az én kedvencem. És azt szeretném, ha ezt olvasnád fel holnap.

– Én…? – Floydnak elakadt a szava. Nem tudta volna meg mondani, hogy a meghatódottságtól, vagy előre érzett lámpaláztól.

– Igen, te. Lilly is ezt akarná – villantott rá egy elszánt mosolyt Davie. – Úgyhogy kezdjünk is gyakorolni.

Floyd lenyelt egy meglepett nevetést, majd engedelmesen, fennhangon olvasni kezdett.

💫🎄🎄🎄💫

Henry-vel együtt léptünk be a bárba. Abba, a ahova már hetek óta jártunk a szolgálati időnkön kívül. Mark azt ígérte, hogy később majd csatlakozik hozzánk, de még el kellett intéznie pár dolgot a Parancsnokságnak. Már egész jól rendbejött a korábbi sérüléséből, és már sokadjára kérdezték ki, hátha még ki tudnak szedni belőle valami olyan információt, ami korábban nem jutott eszébe. Egyikünk sem értette, hogy mit szeretnének még megtudni tőle, ennek ellenére a Parancsnokság meg volt győződve róla, hogy tud még valamit, aminek nem is sejti a fontosságát.

Így tehát amíg Mark sokadjára tett jelentést, mi előre mentünk Henry-vel. Legalább volt esélyünk arra, hogy kifogjunk egy olyan asztalt, ahonnan jól rálátás nyílik a színpadra. Azt pletykálták, hogy az a francia énekes, akit mind a hárman szerettünk, valami nagyon merész dallal készült az aznapi fellépésére. De azt persze senki sem tudta, hogy mi lehet az, ami annyira merész, hogy csak suttogni lehet róla. De mi a világért sem hagytuk volna ki.

Amikor odaértünk, én elfoglaltam egy akkora asztalt, amihez majd Mark is odafér majd, és ahonnan majd mindent kiválóan láthatunk, Henry pedig elment, hogy italokat szerezzen nekünk, hogy addig se dobjanak ki minket, amíg megérkezik. Magának valami bűn keserű sört hozott, nekem viszont – mivel tudta, hogy ki nem állhatom a keserű dolgokat – valami édes, gyümölcsöset. Letette az asztalra a két korsót. Azt, amiben a pirosas színű gyümölcs cider volt, elém tolta, majd az asztallapon támasztotta a kezét. Megköszöntem neki az italt, és a kezére tettem a kezem, és összefűztem az ujjainkat.

Ő pedig csak bámult egymásba kapaszkodó ujjainkra, és láttam, hogy ezer gondolat és érzés suhan át az arcán. A színjáték miatt, amit azért játszottunk, hogy senki se gyanakodjon rá és Markra. Tudtam, hogy hálás ezért a gesztusért, és azt hiszi, hogy „áldozatot” hozok értük. De erről soha nem volt szó. Én csak meg akartam védeni a barátaimat. És ez tényleg nem volt nagy ár azért, hogy a rosszindulatú katonák ne zaklassák tovább.

– Tényleg sajnálom – buktak át ajkain a szavak, és egyáltalán nem azok voltak, amikre számítottam.

– Mit? – éreztem, hogy megemelkedik a szemöldököm, egyáltalán nem értettem, hogy most miről van szó.

– Hogy belekényszerítelek ebbe – intett szabad kezével összefonódó ujjaink felé.

– Semmibe sem vagyok belekényszerítve – ráztam meg a fejem. – Egyébként is, az én ötletem volt ez az egész. Éppen ezért nyugodtan mondd meg, ha esetleg soknak érzed, mert akkor visszább vehetünk a viselkedésünkből, vagy hagyhatjuk az egészet.

– Nem. Nem, semmi ilyesmi – kezdett vehemens tiltakozásba, majd sokkal halkabban, majdnem suttogva folytatta. – Én csak… azt sem tudom, hogy lehetne ezt jól megfogalmazni… Én rátaláltam Markra, és te… És te azonnal a pajzsunk lettél, hogy távol tarts tőlünk mindenkit, aki ártani akarna nekünk. Ne érts félre, elmondhatatlanul hálás vagyok neked mindenért, de… nem tehetek róla, mégis úgy érzem, hogy ez az egész rossz így. Azért, mert miközben minket fedezel, megfosztunk téged a saját lehetőségeidtől.

Végül sikerült kiadnia magából a félelmeit, és én láttam rajta, mennyire reménykedik benne, hogy megértem majd ezeket. Biztos voltam benne, hogy hatalmasra nyílt szemekkel meredek rá, mintha még az esze is elment volna. Aztán kirobbant belőlem a nevetés. Henry pedig hátrahőkölt ettől, annak ellenére is, hogy tudnia kellett, nem rajta nevetek, sosem gúnyolódtam volna rajta semmivel. Aztán a torkomra forrt a nevetés, ahogy én is rádöbbentem arra, hogy tényleg azt hiszi, Markkal együtt kihasználnak engem.

Mivel egyértelműen rosszul érezte magát ezek miatt a képzelt problémák miatt, sokkal komolyabban szólaltam meg ismét:

– Semmitől nem fosztotok meg – igyekeztem végig a szemébe nézni. – Hogy őszinte legyek, sosem vágytam szerelme vagy romantikára senkitől, hiába mondta mindig mindenki azt, hogy a lányok és a nők ettől virágoznak ki igazán.

Ez a kijelentés annyira ostobán hangzott, hogy először Henry is felhorkant rajta, és láthatólag minden erejére szüksége volt, hogy ne nevessen fel a kép abszurditásán. Mégis félre fordult, amikor ismét megszólalt:

– De talán… ha nem kellene ezt a szerepet játszanod velem… lehet, hogy találtál volna már valakit. Talán épp valaki olyat, akihez egyszer te is feleségül mennél.

Ez a kijelentés fájt, éppen Henry-től nem számítottam erre. Éppen emiatt kissé ellenségesebben is feleltem meg neki, mint ahogy az eredetileg szántam:

– Ne gyere nekem te is ezzel a férfiak által kitalált és kőbe vésett baromsággal! – éreztem, hogy a szavaimat mennyire áthatotta a harag, de képtelen voltam parancsolni magamnak. – Éppen tőled nem számítottam erre. Tőled, aki szintén annyi mindenben más vagy! De tegyünk akkor valamit tisztába egyszer és mindenkorra: én nem akarok beteljesíteni semmit, amit a női élet értelmének mondanak. Miért is kéne? Hogy kipipálhassak minden tételt a “Hagyományok” listán? Köszönöm, de inkább nem. A szabadságom ennél többet ér.

Henry leszegte a fejét, és az asztalra meredt. A kezét is kihúzta az enyémből. Őszintén szólva észre sem vettem, hogy még mindig úgy ültünk, egymásba kapaszkodva. Inkább a korsóját kezdte szorongatni, de úgy, hogy az ujjai is kifehéredtek rajta. Nem nézett rám, amikor kissé remegő hangon ismét megszólalt.

– Sajnálom. Soha nem akartam megmondani neked, hogy mit kellene tenned. Én lennék az utolsó, aki valaha előhozakodna veled szemben az “Én csakazértis jobban tudom” rutinnal. És tudod miért? Mert az én esetemben is mindig mindenki jobban tudja, és nekem már a púpom is tele van ezzel. És igen, abban is igazad van, hogy tényleg más vagyok, mint a többiek. De azt is látnod kellene, hogy mennyire szenvedek ettől. – Most én voltam az, aki elszégyellte magát. Nem volt semmi jogom olyan indulatosan beszélni vele. De nem nyílt módom közbe szólni, mert szinte azonnal tovább beszélt. – De lehetek veled őszinte?

Kissé megemelte a fejét, és mivel még mindig nem nézett a szemembe, ezért csak annyit láthatott, hogy szótlanul biccentettem. És nagyon rossz érzések mardostak amiatt, hogy én is éppen úgy viselkedtem vele, ami miatt bármelyik alkalommal elítéltem a katonatársaikat. Miután megkapta az engedélyt tőlem, így folytatta:

– Tudod, egy nap szeretnék összeházasodni Markkal. Sőt, mondok jobbat! Már holnap összeházasodnék vele, ha lenne rá lehetőség. Viszont az is megértem, hogy a házasság nem vágyálom mindenkinek, és hogy nem való mindenkinek. Én ne érteném, hogy a hozzád hasonló nőknek örök életre szóló börtön? És tudod miért értem ennyire jól? Mert az egész életem szembe megy a törvényekkel. Így pedig tökéletesen értem, mint jelent az, ahogy te szembe mész a “világ rendjével”.

– Sajnálom, Henry – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Lefejtettem az ujjait a korsóról, hogy ismét megfoghassam a kezét. – Sajnálom, hogy eddig nem értettem, hogy a házasság milyen sokat jelent neked. De most már tudom… Viszont… számomra sosem volt vonzó, épp ahogy te mondtad, inkább egy örökre szóló rabság lenne nekem, mint bármi más. És tudod… ha lenne bárki, akit tudnék szeretni, talán még el tudnám viselni… De így? Ha már őszinték vagyunk, ez az én legnagyobb titkom. Nem akarok szerelmet, soha nem is akartam. Abban sem vagyok biztos, hogy képes vagyok erre az érzésre. És ezért nem akarom senkihez sem hozzábilincselni magam, nem akarom, hogy mások mondják meg, hogyan kell élnem, nem akarom, hogy mások uralkodjanak fölöttem, mint ahogy azt más férfiak és nők esetén látni. És nem akarom ilyen emberek gyerekeit sem…

Láttam Henry-n, hogy mosolyogni próbál, talán azért, hogy bátorítson, de azok a tőle megszokott őszinte érzelmek nem jelentek meg a szemében. Valamin merengett, nekem csak ki kellett várnom, hogy kibökje, amit hamarosan meg is tett:

– Mi van akkor, ha nem jó helyen keresed a szerelmet? Mi van a nőkkel? Talán köztük akadna olyan, akik iránt tudnál érezni.

– Semmi – ráztam meg a fejem, miközben igyekeztem mosolyogni is. – Sokat gondolkodtam ezen a lehetőségen, különösen azután, hogy barátok lettünk, és láttalak téged Markkal. És… az én esetemben valahogy nem úgy működik… Nem vágyom szerelemre, nem vágyon érzelmekre, nem szeretném senki ágyában tölteni az éjszakáimat, már a sajátomat leszámítva. És elhiheted, hogy nem egy próbát tettem férfiakkal és nőkkel is. Nem mondom, hogy katasztrofálisan sültek el azok a csókok, de jónak sem nevezném őket, és egyáltalán nem vágyom megismételni ezeket a próbálkozásokat, sőt szükségét sem érzem ilyen kalandoknak… Nem tudom ennél jobban elmagyarázni az érzéseimet, vagyis inkább azoknak a hiányát. Igazából ötletem sincs, hogy az olyan embereknek, mint én, van-e valamilyen nevük. Én csak annyit szeretnék, hogy egyenlő lehessek. Hogy érjek annyit, mint ők. Hogy gyógyíthassak, életeket menthessek, hogy másokat taníthassak, hogy átadhassak mindent, amit tudok. Hasznos akarok lenni, nem valaki olyan, akinek a létezése nem is igazán számít, vagy látszik a férje mellett.

– Elég magasra tetted azt a bizonyos lécet – vigyorgott rám elismerően Henry. – Mindenestre megtisztelő lenne végig veled tartani ezen az úton.

– Én érezném magam megtisztelve, ha velem tartanál ebben.

– Lemaradtam valamiről? Csak nem megkérted a kezét? – huppant le Mark Henry mellé, és elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a szomszédos asztaloknál is meghallják. Ez biztos elejét veszi majd minden pletykának mielőtt még elkezdődhetnének. Addig meg, amíg véget ér a háború, még kitalálhatjuk, hogyan visszük tovább ezt a színjátékot, és hogyan fejezzük be.

Elég volt egy pillantást vetnem Markra, és tudtam, hogy elég régóta itt volt már körülöttünk ahhoz, hogy nagyjából tudja, miről beszéltünk. Mi csak annyira el voltunk foglalva saját magunkkal, hogy egyszerűen nem vettük észre. Mark tudott a színjátékunkról, és bár eleinte nem tudta, hogyan kellene hozzám állnia, azóta már belátta, hogy én nem jelentek veszélyt rájuk, sőt Henryt sem fogom elvenni tőle. Azóta, hogy erre rádöbbent ő is kivette a maga részét mindhármunk fedezéséből.

Tudtuk, hogy ő is arra vágyik mint mi: arra hogy a férfiak, nők, minden nemzet, minden etnikum, az olyanok, mint ők, az olyanok, mint én, és bárki, aki kimaradt a felsorolásból békében tudjon együttélni egy jobb világban. Túl sokat kívántunk ezzel? Reméltük, hogy nem.

Rengeteg fej fordult akkor Mark hangos megnyilvánulását követően felénk. De szerencsére mielőtt bárki mondhatott volna bármit, vagy bármelyikünk kárára elsüthetett volna valamilyen közepesen rossz viccet, az az énekes, aki miatt mindannyian idejöttünk, megjelent a színpadon. Minden zsizsgő zaj és nyüzsgés egyszerre szakadt meg, mintha csak elvágták volna. Minden figyelem azonnal az énekesre irányult, és onnantól kezdve mi már nem voltunk elég érdekesek. Hála az égnek!

A művész, ahogy minden alkalommal, szólt egy pár kedves szót a közönséghez, először franciául, majd tört angollal. De már ez elég volt ahhoz, hogy hatalmas, hálás tapsvihar fogadja minden szavát. Majd a hangos éljenzés, az összeütődő tenyerek zaja lassan elhalt, és az a pár zenész, akik általában az énekest szokták kísérni, játszani kezdtek.

Ő pedig hagyta, hogy a vidám dallamok kitöltsék a teret, és körülfollyák a hallgatóságot, csak azután kezdett el énekelni – a főleg szövetséges katonákból álló hallgatóság kedvéért angolul –, hogy már mindenkit kellőképpen átjárt a zene. Ugyanazon a magasabb hangon adta elő a dalt, mint mindig, ahányszor eddig eljöttünk. Ma annyi volt más rajta, hogy sminket viselt, amitől csak még szebb, szinte tünde-szerű lett markáns vonásokat viselő arca. A hangjától pedig ismét kellemes borzongás futott végig a bőrömön.

Egy bakfis jött hozzám, hogy jósoljak neki

Leült a szalonomban, és felnézett rám
Nyugtalanul és idegesen mégis türelmesen várt
Majd végül kétségbeesésében így kiáltott:

Ó, Jocelyne, Jocelyne, kérlek segíts látnom,
Hadd tudjam meg, mikor jön el értem a szerelem
Istenhez imádkozom, Jézushoz fohászkodom, de mintha nem hallanák
Ó Jocelyne, mikor jön el értem a szerelem?

Belenéztem a kristályomba, miközben a lány engem figyelt
Végigsimítottam a gömbön, és közben idegesen várt
A tükörképe a gömbben, ahogy a szeme ragyogott,
Rózsás telt ajkai meg-megrándultak.

A kristálygömb nem segít, ezért kiterítettem a kártyáimat,
Két kehely jött föl, hogy meggyötörjék fájó szívemet
És ott várt a szeretők lapja, elakadt a lélegzetem, becsuktam a szemem.
A lány előre hajolt, és még egyszer könyörgött.

Ó, Jocelyne, Jocelyne, kérlek segíts látnom,
Hadd tudjam meg, mikor jön el értem a szerelem
Istenhez imádkozom, Jézushoz fohászkodom, de mintha nem hallanák

Ó Jocelyne, mikor jön el értem a szerelem?
Olyan lelkes és olyan vágyakozó, kiszökött belőlem egy sóhaj
És felkiáltott: ó Jocelyne, Jocelyne, mondd el, mit látsz
Mikor jön el végre értem a szőke hercegem?

Nem látok férfit az életedben egyet sem,
Helyette viszont látok egy erős, magas nőt
Éppen ugyanúgy szeret, ha nem jobban
Gyűrött sálat visel és kristálygömbbe néz.

Szép lány, szép lány, ez az, amit látok,
Én vagyok a szőke hercegnőd és te eljöttél hozzám.
Rengeteget imádkoztam, bűnbánatot tartottam, és te eljöttél végre
Ó szép lány, adj esélyt ennek a szerelemnek. (*)

Azután, hogy a dal utolsó dallamai is elhaltak, a letaglózottság miatti csend egyre hosszabbra nyúlt, amíg lassan fojtogatni nem kezdte a hallgatóságot. És senki nem szólt, sőt egyetlen pár összeütődő tenyér hangját sem lehetett hallani. Mintha a dal mindenkit megbénított volna, mintha senki sem tudná, hogy most merjen-e tapsolni, fütyülni, vagy bármi mással véleményt nyilvánítani.

– Most tényleg arról énekelt, amiről gondolom, hogy énekelt? – kérdezte Henry elképedve.

– Igen – felelt neki Mark, nem kevésbé szájtátva. – Egészen biztos, hogy acélból vannak a golyói.

A csend továbbra is egyre nyúlt, amíg már egyenesen fenyegető nem lett. Féltem, hogy mi fog ebből kisülni, ezért tapsolni kezdtem. Elég rosszul hangzott abban a csendben, amit szinte vágni lehetett, de szerencsére Mark és Henry is szinte azonnal csatlakoztak hozzám. Majd lassan egyre többen kezdtek tapsolni. Ez pedig megtörte a közönséget megbénító bűvöletet, elsöpörte a korábbi feszült nyugtalanságot, és végre az egész nézőtér tapsviharban tört ki. Mark még fütyült is a kisujját használva, amit Henry sosem tudott utánozni – egek, mennyit nevettünk ezen! –, és valakik még ráadást is kezdtek követelni.

Az énekes engedelmeskedett, és ismét énekelni kezdte a refrént, és amikor másodjára ismételte el, karjával a közönség felé intett, hogy mi is csatlakozzunk hozzá. És mi csatlakoztunk. Mindenki egyszerre fohászkodott Jocelyne-hoz, hogy nézzen bele a jövőnkbe, mintha mi lettünk volna az a bakfis, akiről a dal szólt.

– Ha már acél golyók – fordultam a barátaim felé vigyorogva –, csak megjegyezném, hogy az énekes nő.

– Hogy mi? – Henry hitetlenkedő tekintetét előbb az énekesre emelte, majd visszafordította rám. Egészen biztos voltam benne, hogy mint a közönségből szinte mindenki, ő is csak egy hihetetlenül szép férfit lát benne. De ha figyelmesebben, jobban megnézte az ember, láthatóvá váltak az árulkodó jelek. De Henry egyelőre még nem látta. – Miből gondolod? Neked mi árulta el?

– Különösebben semmi. Szerintem én már az elejétől tudtam. Az ember lánya felismeri a hasonszőrűeket – feleltem sejtelmesen.

– Miért nem mondtál semmit? – tudakolta akkor Mark.

– Mit kellett volna mondanom? Egyértelműen látszik a megjelenésén és a viselkedésén, hogy azt akarja, hogy férfiként kezeljék. Nekem pedig mindegy, hogy ő minek gondolja magát. Ha ő úgy érzi, hogy férfi, akkor nekem is az lesz. És ahogy látom, sokan elhiszik róla, és nem kérdőjelezik meg. Akkor miért éppen nekem kellene szóvá tennem, hogy én látom, minek született?

– Igazad van. És éppen ezért nekünk is férfi – értett egyet Mark is, és a figyelmem az sem kerülte el, ahogy megszorította Henry combját az asztal alatt, majd ahogy Henry a kezét a másik férfiéra fektette. – Az emberek túl sokat foglalkoznak külsőségekkel és egyéb ostobaságokkal ahelyett, hogy azt néznék, hogyan lehetne mindenki boldog.

– Igen, a világ tényleg működhetne ennyire egyszerűen – súgta Henry alig hallhatóan.

💫🎄🎄🎄💫

Floyd abbahagyta a felolvasást, amikor Davie jelezte neki, hogy elég lesz. Az olvasástól még kissé elvarázsolva, megbűvölve csukta be a könyvet. Pillantását az öregúrra emelte, és pár másodpercen át igyekezett összeszedni a gondolatait. Végül kissé remegő hangon szólalt meg:

– Ez egy nagyon szép és érdekes részlet volt, Davie. Viszont ebben te egyáltalán nem szerepelsz.

– Mert itt még nem ismertük egymást – felelte mosolyogva az idős úr –, még egy pár hétnek el kellett telnie az első találkozásunkig.

– Én ezt értem, de nem szerettél volna inkább egy olyan részletet választani, ami rólatok szól, vagy legalább amiben már te is benne vagy?

– Nem – rázta meg a fejét Davie –, mert ez mutatja meg a legjobban, hogy milyen volt Lilly. Ekkor beszélt először őszintén magáról. Mert tudta, hogy olyan barátokat talált, akik előtt nem kell titkolóznia. Mark és Henry előbb a családja lettek, mint hogy én bekerültem volna a képbe.

– Hogy kerültél bele a képbe? – kérdezte bátortalanul Floyd. – Csak mert sosem meséltél róla…

– Mert az egy nagyon hosszú történet – villantott rá egy szomorkás mosolyt az öreg. – Legyen elég annyi, hogy megsebesültem. Méghozzá elég súlyosan. És természetesen egy romos épület alatt ragadtunk. De Henry és Mark nem adták fel a keresést addig, amíg meg nem találtak minket. Vagyis Lilly-t. Tudod, egészen addig én is azok közé tartoztam, akik gúnyolódtak Henry-n. De utána megváltozott a véleményem, és keresni kezdtem a társaságukat. Időbe telt, míg a barátaim lettek, de végül engem is maguk közé fogadtak.

– És hogy lettetek egy pár Lilly-vel? – Floyd nem tudott parancsolni a kíváncsiságának. – Csak mert ebben a részben arról is szó van, hogy nem akart férjhez menni.

– Ez egy még hosszabb történet – bólintott Davie. – Tudtam a színjátékukról. Arról, hogy fedezi Henry-t és Markot. Többször emiatt kosarazott ki, mert nem akarta cserben hagyni őket. Még akkor is nemet mondott, amikor már tudtam, hogy valamit érez irántam. Végül Henry is észrevette, és ő mentette fel az ígérete alól. Azzal érvelt, hogy ők ketten tudnak vigyázni magukra, és hogy nem tudja elfogadni, hogy Lilly a legszebb éveit feláldozza értük. Azt mondta, hogy még ha nem is tartanak örökké a dolgok köztünk, akkor is tegyen egy próbát. Később még mindig eldöntheti, hogy engem akar-e.

– És ezek szerint megfogadta a tanácsot – vigyorgott Floyd.

– Meg. És mindig az hangoztatta, hogy neki három szerelme volt az életben. Mi hárman. Másképp értelmezte a szerelmet, mint az emberek általában, és lehetne talán azzal magyarázni, hogy ez csak a legmélyebb szeretet volt részéről. Én sosem vontam kétségbe az érzéseit, vagy azt ahogy kifejezésre juttatta ezeket. Ahogy azt sem éreztem soha, hogy nekem kevesebb jutna belőle. Henry és Mark egy pár, és Lilly-vel azok voltunk mi is. Ennek ellenére mi négyen elválaszthatatlanok lettünk. Sosem kívánhattam volna ennél többet. Egyetlen döntésemet sem másítanám meg velük kapcsolatban.

Floyd próbálta észrevétlenül megtörölni a szemét. Általában a szerelmet két ember kapcsolatának szokták definiálni, de miért ne lehetne olyan, mint amilyennek Davie leírta? Mély szeretet, ami a legborzalmasabb háborúban edződött négy ember között. És az érzések egy része testiségtől teljesen mentes, csak őszinte törődés és ragaszkodás a többiek felé. Négy ember színtiszta érzései, akik képtelenek lettek volna egymás nélkül leélni az életüket.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Dollar Gill)
(*)Frenchie and the Punk: Oh, Jocelyne (itt tudod meghallgatni)

Sokat gondolkodtam, hogy az eredeti angol szöveg maradjon-e a történetben, és bár órákat töltöttem azzal, hogy lefordítsam, és valami legalább tűrhetőt kihozzak a szövegből magyarul, semmivel sem voltam elégedett. A rímeket viszonylag korán elengedtem, mert azokkal csak még ügyetlenebb lett a fordítás. Ennek ellenére, mégis magyarul írtam bele fent azokra tekintettel, akik nem tudnak angolul, de lentebb bemásoltam az eredeti szöveget is. És igen, nem erősségem a dalszöveg fordítás, és bizonyos dolgokat szándékosan fordítottam “rosszul”, mint például a “young girl” = bakfis/szép lány, mert a “kislány/fiatal lány” szerintem rettenetesen hülyén hangzott, más meg nem jutott eszembe. És igen, ezen kívül is több helyen elég önkényesen megváltoztattam a szöveget. 😅

Ha viszont valaki érez magában valamivel több költői vénát, mint amennyivel én vagyok megáldva, és tenne egy próbát a szöveg fordítással, hálásan megköszönném. Sőt, ha engedi a nevével ellátva cserélném az én fordításomat az ő fordítására.

A young girl came to me her fortune to see
She sat down in my parlor and looked up at me
Nervous and anxious she waited patiently
And finally with anguish she cried out to me.

Oh, Jocelyne, Jocelyne please help me see
I want to know when my love will come to me
I pray to God and sing to Jesus, no one seem to hear,
Oh Jocelyne when will my love appear?

I looked into my crystal the girl looking at me
I caressed the ball intently as she waited nervously
Her reflection in the ball her eyes so sweetly bright,
Her lips full and rosy, twitched to left then right.

The crystal ball not working, I laid a tier of cards,
The two of cups came forward to tease my fragile heart
The lovers card lay waiting I gasped and closed my eyes,
The girl leaning forward begged me one more time.

Oh, Jocelyne, Jocelyne please help me see
I want to know when my love will come to me
I pray to God and sing to Jesus, no one seem to hear,
Oh Jocelyne when will my love appear?

I looked at her in silence, into her young green eyes,
So eager and so wanting I let out a sigh
And she cried, oh Jocelyne, Jocelyne what do you see
When will my prince charming come finally to me

I do not see a man in your future at all,
Instead I see a woman capable and tall
She will love you just the same, maybe even more,
She wears a ruffled scarf and looks into crystal ball.

Young girl, young this is what I see
I am your princess charming and you have come to me.
I prayed a lot and sang my penance but here you are at last
Oh young girl, give this love a chance.