December 24.

Floyd és Jase december 24-én pontosan délután négykor érkezett meg az idősek otthonához, hogy Henry-t, Markot és Davie-t elvigyék a Mindenízűbe, hogy méltón megünnepeljék a karácsonyt, és igazán illő emléket állíthassanak Lilly-nek. A két fiatalabb férfi sem tudta pontosan, hogy mi fogadja majd őket Paul kávézójában, hiszen az előző nap óta ők is ki voltak tiltva onnan. Természetesen a tulaj ötlete volt, hogy nekik is meglepetés legyen.

Szerencsére már nem volt szinte semmi forgalom a városban, és hamar megérkeztek a kávézóhoz. Sőt, az sem okozott különösebben nagy gondot, hogy parkolóhelyet találjanak, pedig átlagos hétköznapokon ez kifejezetten kihívást szokott jelenteni. Jase is kifejezetten örült neki, hogy pár méter híján a kávézó bejárata előtt tudott parkolni. Egyébként is azon gondolkozott, hogy ha nem lesz hely, akkor kitesz mindenkit, és egyedül folytatja a vadászatot. De végül megoldódott a helyzet, és megkönnyebbülten állította le az autót. Az idősek egyáltalán nem mozogtak már könnyen, és a hótól csúszós járda sem könnyítette meg a dolgukat. Floyd és Jase végig ott álltak mellettük, készen arra, hogy megtámasszák őket, ha megcsúsznának bizonytalan lábakon állva.

A Mindenízű ajtaján annak ellenére zárva tábla fogadja őket, hogy csodálatosan fel volt díszítve minden ablak, és természetesen az ajtó is. Ezer színben pompázva ragyogtak az alácsüngő karácsonyi égők, amiknek fénye szétrobbant, folyékony kristályonként folyt szét a járdát borító vékony réteg havon. Valaki összehúzta az összes függönyt az ablakon, hogy kintről ne lehessen belátni – egyértelműen azért, hogy semmit se fedjenek fel a dekorációból az érkezőknek. A bejárati ajtó tejüvege pedig sziluetteken és a vidáman bent táncoló árnyékokon és tompított színeken kívül nem engedtek mást láttatni.

Miután felsorakoztak a bejárat előtt, Floyd ment előre, hogy mindenkit betereljen, és hogy mutassa az időseknek az utat. Bent pedig egy igazi karácsonyi tündérország fogadta őket. A barátaik aztán tényleg kitettek magukért. A beltérben összetolták az asztalokat, és megterítettek csodaszép porcelán és üveg étkészlettel. Az egyik távolabbi sarokban az elfüggönyözött sarokban egy majdnem plafonig érő karácsonyfa állt, aminek az ágai roskadoztak a díszek alatt.

Megbabonázva álltak a küszöbön, Jase-nek is – aki utolsóként lépett be a kávézóba –, épp csak eszébe jutott, hogy becsukja maguk mögött az ajtót, amikor egy fehér villanást vett észre a székek lábai közt elsuhanni. Szerencsére a macska nem jutott el az ajtóig, mert a póráz még ahhoz sem volt elég hosszú, ahogy az asztal alól kiérjen. Robert az egyik széken ült az asztal mellett, és a macskát visszahúzó póráz az ő kezében végződött. Miután a macska szökését csapatmunkával sikeresen megakadályozták, Jase végigfuttatta a pillantását a jelenlevőkön.

John az egyik ablakban ült, és épp visszaparancsolta a lábához a két kutyát, akik lelkesen körülugrálni készültek az épp érkezőket. Steve-et alig vette észre, mert a fa ágai közé bújva még az utolsó simításokat végezte a díszítéssel. Amennyire látta, épp alma formájú, piros üveg díszeket igazgatott a tűlevelek rengetegében, mintha azokat még nem nyílt volna módjuk felaggatni. A pult mögött Paul, Peter és egy fekete hajú lány – az egyik pincér az Északi Csillagból tüsténkedett. Hevesen rendezgettek valamit.

Kyle épp abban a pillanatban lépett ki a személyzeti helyiségből, egy tálcányi szépen megmunkált, színes üvegpoharat egyensúlyozva. Amint Robert észrevette, hogy nagyon óvatos, kimért lépsekkel igyekszik elérni asztalt, felpattant, kikötötte a fehér macskát a székhez, amin addig ült, és a másik férfi elé sietett, hogy elvegye tőle a tálcát.

De Kyle csak határozottan elparancsolta az útból, és pár lépés után már el is érte az asztalt és lerakta rá a poharakat. Mint később kiderült, elvesztett egy fogadást arra vonatkozóan, hogy Magick és a két kutya kijönnek-e majd egymással. Kyle véleménye az volt, hogy a macska majd fújni fog a kutyákra, a kutyák meg terrorizálni fogják a játékosságukkal, de sajnos Robert nyert, Magick ugyanis uralkodott Kóboron és Porceálon, akik szinte meghajoltak előtt. Így közösen azt a feladatot állapították meg a vesztes számára, hogy neki kell tálcán kivinne a poharakat.

– Inkább ezeket tedd ki a terítékekhez! – utasította Robertet, aki jóformán elugrott az útból. Viszont amint Kyle letette a tálcát az asztalra, a másik azonnal engedelmesen elkezdte kihelyezni a poharakat. Jase ekkor vette észre, hogy még hiányoztak ezek a terítékek mellől.

Közben Kyle is észrevette őket, és az érkezők elé sietett, és köszöntötte őket. Ennek hallatán Steve is előkerült a fa ágai közül, és ő is üdvözölte az érkezőket. Az ő példáját kissé zavarban bár, de John is követte. A pult mögött rendezkedő hármas csak ekkor vette észre, hogy megérkeztek, és Paul azonnal eléjük is sietett. Bemutatkozott, és megköszönte az öregeknek, hogy el tudtak jönni, majd jó házigazdaként mindenkit bemutatott a jelenlevők közül. Annyit tett még gyorsan hozzá, hogy ketten a konyhában küzdenek az ételek előkészítésével, de majd ők is jönnek, amint megoldottak mindent.

– Addig is gyertek, üljetek le! – terelte őket az asztalhoz Paul. – Mindjárt hozunk italokat is.

Gyorsan elhelyezkedtek, követve az ülésrendet. Valaki szép kártyákra gyöngy betűkkel felírta az összes jelenlevő nevét, és kihelyezte őket minden teríték elé. Nem mintha számított volna az ülésrend, de nagyon elegáns és professzionális megjelenést kölcsönzött az asztalnak.

Miután mindenki elfoglalta a helyét – a konyhában tevékenykedőket, vagyis Petert, Pault Cookot, Mayát és Joseph-et leszámítva –, a fekete hajú lány szinte azonnal megérkezett egy tálcányi aperitiffel. Úgy egyensúlyozta fél kézzel a poharakat, mintha egyenesen tálcával a kezében született volna. Villámgyorsan és gyakorlottan kiosztotta az italokat, majd visszafutott a konyhába, hogy előparancsolja pohárköszöntőre a többieket is.

Mivel az ételeket eddigre már elkészítették a tálaláshoz, minden késlekedés nélkül tudtak csatlakozni az asztaltársasághoz. Azt asztalt körülállva mindenki a kezébe vett egy poharat, majd Davie ragadta magához a szót:

– Eddig még nem nyílt módunk találkozni veletek, de azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom – itt vetett egy futó pillantást Henry-re és Markra –, hogy már rengeteget hallottunk mindannyiótokról. Kissé olyan érzés, mintha mégis ismernénk titeket valamennyire. És hatalmas öröm, hogy személyesen is találkozhatunk ma veletek, és végre nem csak a történeteket hallunk rólatok, vagy a közös képeiteket látjuk. És azért is elmondhatatlanul hálásak vagyunk, hogy megszerveztétek nekünk ezt az estét. Sajnos Lilly már nem lehet itt velünk, pedig ő sokkal szebben meg tudna fogalmazni mindent, amit én csak ügyetlenül összehordok. De a lényeg azt hiszem csak annyi, hogy nagyon köszönjük nektek ezt a meglepetést.

– Annyira nem is volt meglepetés, hiszen tudtatok róla – szúrta közbe viccelődve Floyd.

– Lehet, hogy tudtunk róla, de azért erre a csodára nem számítottunk – hordozta végig tekintetét a dekoráción Davie. – Tudtuk, hogy készül ez az este, de azt nem gondoltuk, hogy mindenki ennyire szívét-lelkét beleteszi értünk, vadidegenekért.

– Itt senki sem idegen – rázta meg a fejét Paul –, mi is éppen annyi történetet hallottunk rólatok, mint ti rólunk.

– Akkor erre igyunk, az ismeretlen ismerősökre! – emelte meg a poharát Davie mellett állva Henry, és mindenki a jelenlévők közül egyszerre visszhangozta:

– Az ismeretlen ismerősökre!

A hirtelen zajra a kutyák felkapták a fejüket, Porcelán nyugtalanul vakkantott egyet, mintegy ellenőrizve, hogy John jól van-e a váratlan hangorkánban. A gazdája pedig nem is lehetett volna jobban, ennek ellenére megnyugtatóan vakargatta meg a kutya fülét. Csakhogy nem az ebek voltak az egyetlenek, akiket kizökkentett nyugalmából a zaj, mert Magick is érdeklődve ugrott fel az asztalra Robert székéről, amin addig összetekeredve feküdt. Természetesen a jelenlevők azonnal le is siccegték onnan, őkelme pedig vérig sértve kullogott el. Végül az egyik ablakban elhelyezett párnán kényelmesedett el, és tüntetően a hátát mutatta a társaságnak.

Ezek után mindenki helyet foglalt, majd Cook, Maya és Joseph felszolgálták az előételeket, ami után szép lassan a főtételt is behordták az asztalra. Minden fogás osztatlan sikert aratott, a társaság degeszre ette magát, és akkor még nem kerültek elő a sütemények. Paul persze a desszert előtt azt javasolta, hogy kissé pakoljanak össze, hogy kényelmesebben elférjenek, és hogy a desszerteket is legyen hova kipakolni. Amikor Peter és többiek befejezték az edények mosogatógépbe pakolását, és ismét minden körülölték az asztalt, ismét Davie ragadta magához a szót:

– Nem tudom, mennyien tudjátok, de Lilly minden vágya az volt, hogy megírhassa a kalandos életünket. Nagyon sokáig keresett kiadót, mire talált egyet, amelyik elég érdekesnek tartotta a négyünk élettörténetét. Sok helyről éppen amiatt utasították el, mert mi négyen ilyen… szerintük furcsa kapcsolatban éltünk. Valahogy nem értették ezt a minket a háború óta összekötő eltéphetetlen barátságot. De végül Lilly kitartása meghálálta magát, mert talált egy kiadót, amelyik érdeklődését felkeltette a történet. És végül amellett döntöttek, hogy megjelentetik. Én pedig arra gondoltam, hogy azzal szeretnék tisztelegni Lilly emléke előtt, hogy felolvasunk egy részletet a könyvéből. Vagyis Floyd fogja majd felolvasni.

Azzal átnyújtotta neki a könyvet, amiben ott ült a jelző, annál a résznél, amit korábban annyiszor elpróbáltak már. Floyd olvasni kezdett, a hangja belengte a kávézót, igazi varázslatot teremtett a jelenlevők körül, akik szinte itták a történet minden szavát. Egy pisszenést sem lehetett hallani, amíg a végére nem ért a felolvasásnak. Az átszellemült csend még pillanatok elteltével is körülöttük maradt, amit végül Maya tört meg a maga harsányságával:

– Ha senki sem kérdezi meg, majd én megteszem! Hogy jöttetek össze Lilly-vel?

Floyd érezte, hogy vigyor terül szét az arcán. Ő is pont ezt kérdezte előző nap Davie-től, de neki nem volt hajlandó válaszolni. Csak remélni merte, hogy most valamit elárul majd valamit ebből a titokzatosan őrizgetett titokból – bár afelől nem voltak kétségei, hogy Lilly mindent leírt a Hasonlótlanságokban –, ha már ennyien kérik. Bár az idős úr arcára felkúszó pír inkább arról tanúskodott, hogy ha tehetné, inkább továbbra is vigyázna erre az emlékre.

– Majd én elmesélem! – szólalt meg lelkesen Mark. – Miután végetért a háború, egy darabig még ott maradtunk Párizsban. Egyrészt felügyelni a fegyverletételeket és hadifoglyokat, másrészt segíteni az újjáépítésben és az élet újjáindításában. És egyik alkalommal rendeztek egy bált a felszabadítók tiszteletére, amire mi is hivatalosak voltunk. Egészen addig Lilly számtalanszor kikosarazta Davie-t, aki viszont sosem adta fel.

– Elhívtam a bálra – vette át a szót az idős úr, majd kissé halkabban folytatta, mintha szégyellné magát valami miatt. – Elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó próbálkozásom. Ha akkor is nemet mondd, akkor nem erőltettem volna tovább. Erre nem igazán vagyok büszke, kicsit önigazolásnak is éreztem akkor ezt az elhatározást, és talán inkább azt vártam, hogy Lilly akkor is nemet mond. Nem örültem volna neki, de megkönnyebbültem volna, hiszen már elhatároztam magam. Úgy éreztem, hogy az a nem visszaadná a szabadságomat, ha az érzéseimet és a szívemet nem is. Bár azokat sosem kértem volna vissza Lilly-től.

Elhallgatott, és egy pár pillanatig rájuk nehezedett a súlya mindennek, ami elhangzott. Kissé olyan volt, mintha Davie bűntudta egy kissé mindannyiuk vállát húzná. Ezt az egyre nyomasztóbb hallgatást Henry törte meg végül.

– Davie egyetlen szóval sem mondta egyikünknek sem, hogy mekkora tétje volt számára ennek a bálnak. De mind tudtuk. Egyre távolságtartóbb lett, és nemcsak Lilly-vel. Egyértelműen készült arra, hogy kiválik a csoportból. Biztosak voltunk benne, hogy úgy érzi, csak Lilly miatt tartozik közénk.

– De akkor ezek szerint igent mondott? – kérdezte Maya félbeszakítva a magyarázkodást, már majdnem a körmeit is rágni kezdte az aggodalomtól.

– Igen, igent mondott. – Davie akkor először mosolyodott el, miközben Heny-re sandított. – De nem az enyém volt az érdem érte.

– Dehogynem! – tiltakozott az másik öregúr. – Lilly is tudta, hogy nem csinálhatja ezt veled a végtelenségig.

– Azt viszont ti sem tagadhatjátok, hogy mekkora szerepetek volt a meggyőzésében – méregette szemöldök felvonva Davie Markot és Henry-t.

– Rám ne nézz! – rázta meg a fejét az előbbi. – Én nem folytam bele. Nekem végig az volt a véleményem, hogy felnőtt emberek vagytok, csak meg tudjátok beszélni.

– Én viszont szembesítettem Lilly-t a félelmeivel – bólogatott sokatmondóan az utóbbi.

– Mik voltak a félelmei? – Jase akkor először szólalt meg, bár úgy érezte, volt egy erős sejtéje.

– Az, hogy belekényszerítem majd minden olyan szerepbe, amiket sosem akart – felelte halkan, szemlesütve Davie. – Nem tudom, miért gondolta, hogy ilyet tennék. Igen, Lilly kifejezetten különcnek számított abban az időben, sokan úgy vélekedtek róla, hogy valakinek csak be kellene törnie végre, és akkor megjönne az esze. És ugyanezek az emberek nem értették az apját sem, aki mindenhol azt hangoztatta, hogy ostobaságra és középkori gondolkodásra vall az, hogy a férfi csak a nő elnyomásának tükrében tud férfi lenni. Ő azt akarta az egyetlen lányának, hogy minden olyan lehetősége és szabadsága meglegyen, ami a hasonló korú fiúknak van. És Lilly ebből sem magáért, sem az apja iránti tiszteletből nem mondott volna le soha.

– Ezt én is csak akkor tudtam meg, amikor leültem vele Davie-ről és a bálról beszélni – szerezte vissza a szót Henry. – Nekem is csak félve mondta el ezeket, mintha valaha is fennállt volna a veszélye, hogy nem fogom megérteni. Mert értettem, talán még jobban is, mint ő maga. Úgyhogy elmondtam neki, hogy én hogy látom. Az volt a véleményem, hogy nem attól lesz önálló, hogy mindenkit elutasít maga mellől, és nem hajlandó megnyílni senkinek. Ez nem önállóság vagy függetlenség, hanem magány. A függetlenség ott kezdődik, hogy lefekteti a saját szabályait, meghúzza a saját határait, és ezeket betartatja.

– És pontosan ezt is tettük – mosolygott szomorkásan Davie. – Ő is elmondta, hogy mit vár tőlem, és én is kifejezésre jutattam, hogy mit várok tőle. És meglepő módon elég nagyrészben egyeztek az elvárásaink, a mi pedig mégsem, arra kompromisszumot kötöttünk. És ezek a megegyezések és kompromisszumok végigkísértek minket az egész életünkön. Nem állítom, hogy mindig könnyű volt, de mindig meg tudtuk beszélni, és mindig sikerült egyetértésre jutnunk.

– Van valami olyan történetetek, amit szívesen elmesélnétek róla? – kérdezte pár pillanat múlva Steve. Kissé bizonytalanul szólt a hangja, mintha nem lenne biztos benne, hogy kérdezhet-e ilyet. Ennek ellenére úgy érezte, hogy mindannyian szívesen hallanának történeteket Lilly-ről.

– Ami azt illeti nekem van egy – csillant fel Jase szeme. – Bár Henry és Mark fogadtak örökbe hivatalosan, Lilly és Davie is legalább olyan fontosak lettek az életemben, mint a nagyszüleim. Szomszédok voltak, és rengeteg időt töltöttek együtt. Ez pedig azután sem változott, hogy én belecsöppentem az életükbe. Sőt mindenben igyekeztek elhelyezni engem is. Eleinte szokatlan volt, sosem volt részem annyi szeretetben, amit tőlük kaptam. És mindig aggódtam, hogy soha nem fogom tudni viszonozni. És tudom, hogy nem lehettem könnyű eset, én a bántalmazott, utcára dobott fiú, de ők mindig türelemmel és szeretettel álltak hozzám… És rögtön az örökbefogadásom évében…

💫🎄🎄🎄💫

Abban az évben, amikor Henry és Mark örökbe fogadták Jase-t, november elején Henry-t baleset érte, egészen pontosan megbotlott nappali küszöbben, és olyan szerencsétlenül esett, hogy az egyik lábát több helyen eltörte. Emiatt műteni kellett a térdét, és össze kellett rakni, majd csavarokkal rögzíteni a lábszárcsontjait is. Ami még jobban rontotta a helyzetet, az volt, hogy Henry már akkor is eléggé benne járt a korban, emiatt sem a műtét nem volt egyszerű beavatkozás, sem pedig a lábadozás nem bizonyult könnyű folyamatnak. Olyannyira nem, hogy december közepén még mindig nem volt biztos, hogy Henry-t kiengedik-e az ünnepekre.

Mark teljesen elveszettnek érezte magát nélküle, és minden idejét a kórházban töltötte vele, amikor pedig nem lehetett ott, akkor otthon aggodalmaskodott. Így nem jutott ereje igazán Jase-re sem, aki mégis a legjobb tudása szerint igyekezett helytállni. Takarított, főzött, mosott, mindent megtett azért, hogy hasznosnak bizonyuljon. Egy valamihez nem értett csak: a karácsonyi előkészületekhez, és akkor Mark is képtelen volt akkor ezekre koncentrálni.

Jase családja sosem ünnepelte a karácsonyt. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert ünnepelték, több órás templomi áhítattal és családi ebéddel, ami nem nem különbözött egy átlagos vasárnapi ebédtől. De nem adtak ajándékokat egymásnak, nem dekoráltak, ő gyerekként sosem nézhetett pogány szokásokról szóló karácsonyi filmeket. Egyszóval nem ünnepeltek az általánosan elterjedt módón. És Jase arról sem tudott, hogy mekkora hagyománya van Henry és Mark életében a karácsonynak. És nem csak az övékben, Lilly és Davie életében is hatalmas ünnep volt.

Minden évben már december elején ünnepi díszbe borult mind a két pár lakása, az ablakokban elhelyezett színes égők nap nap után hirdették sötétedés után a karácsony érkezését. De nem abban az évben. Mivel nem volt aki segítsen Marknak, az égők nem kerültek ki az ablakokba és az erkélyre, nem érkezett plafonig érő fa sem a nappaliba, semmi sem utalt az ünnep közeledtére. És Jase nem látott ebben semmi furcsát, a családjából hozott élmények miatt nem is hiányolt semmit.

December huszadikán Lilly volt az, aki megelégelte az ünnepi hangulat hiányát, és a kezébe vette a szervezést. A dekoráláshoz Jase segítségét kérte, és bár ő nem értette, hogy mindez mire jó, készséggel segített. Nem is az ünnepi érzelmek és karácsonyi hangulat miatt, hanem azért, mert abban bízott, hogy ha jó gyerek, akkor az örökbefogadó nagyszülei nem kötnek majd úgy útilaput a talpára, mint ahogy a szülei tették.

Az orvosok végül azt a döntést hozták, hogy december huszonnegyedikén kiengedik Henry-t a kórházból, azzal a feltétellel, hogy huszonhetedikén szigorúan vissza kell mennie. A hazaérkezésre készölődésképp Lilly szintén Jase segítségével – és amennyire tudta Davie és Mark bevonásával – nagytakarítást tartott Henry-éknél, huszonharmadikán pedig közösen megfőzték a menüt mind az ötükre, ami kitart majd karácsony végéig. Viszont a hatalmas, de mégis megcsúszott készülődés közepette fát nem sikerült beszerezniük.

Huszonnegyedikén a reggeli vizitre kellett bemenniük a kórházba. Mark és Jase pedig már félórával előbb ott voltak, Henry ekkor már órák óta készen állt, hogy arra a három napra maga mögött hagyja a kórházat. Amikor hazaértek, Henry azonnal mosolyogva dicsérte meg a karácsonyi dekorációt, de éppen ilyen gyorsan vette észre azt is, hogy nincs fa a nappaliban.

– Sajnálom – szabadkozott Mark –, kissé szétesett minden, amíg nem voltál itt. Ha nincs Lilly és Jase, ennyit sem sikerült volna megcsinálnunk.

– Még csak huszonnegyedike délelőtt van – fordult vissza a bejárat felé Henry. – A piacon egészen biztosan találunk még fát.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – mérte végig a mankókat Mark, amikre Henry támaszkodott. – Azt mondta az orvos, hogy ne erőltesd meg magad semmivel.

– Ugyan, az a pár perc séta a kocsitól, amíg kiválasztjuk a megfelelő fát, nem fog megerőltetni. A cipekedni meg majd úgyis Jase fog. Nem igaz? – kérdezte viccelődve Henry.

– De persze! Bármit elcipelek! – ajánlkozott azonnal a fiú, egyértelműen nem értette a viccet, sőt határozottan megrettent, amikor észrevette, hogy a két idősebb férfi kissé bizonytalanul összenéz. Tudta, hogy valamit elrontott, de nem értette, hogy mit, és kezdett kétségbeesni, mert nem akarta, hogy az örökbefogadó nagyszülei is csalódjanak benne.

– Jase, ez az egész nem kötelesség – magyarázta neki megnyugtató hangon Henry –, ezt most családként tesszük. Nem azért kell részt venned benne, hogy kiérdemeld a szeretetünket, hanem azért, mert szeretnél időt tölteni velünk. Ha nem akarsz fát nézni velünk, az is teljesen rendben van. Markkal mi is haza tudjuk hozni.

Jase válaszra nyitotta a száját, majd becsukta. Ezt még megismételte párszor, mintha nem tudná, mit feleljen erre. Többedik nekifutásra sikerült csak megszólalnia.

– Szeretnék menni. – Majd halkan annyit tett még hozzá: – Még sosem voltam fát nézni senkivel. Még sosem volt egyetlen boldog karácsonyom sem.

– Akkor idén te választhatod ki a fánkat – veregette meg bátorítóan a félszeg fiú vállát Mark. – Annyi kikötés van csak, hogy férjen be a nappaliba, és ne kelljen levágni a tetejét.

Ahogy elindultak, a lépcsőházban összetalálkoztak Lilly-vel és Davie-vel, akik természetesen csatlakoztak hozzájuk, mondván, két plusz szempár mindenképp jól jön, hogy a megmaradt fák közül levadásszák a legszebbet.

De mint kiderült, a piacon a karácsonyfa vásárban már szinte semmilyen fenyő nem maradt. A nagyok már napokkal korábban elfogytak, és a maradék valamire valókat már lefoglalták, az árusok azt várták, hogy a vásárlóik értük jöjjenek. Amik még ott sorakoztak, azok már csak a sérült, vagy csálé, kicsit deformált fenyők voltak. Csalódottan járták körbe a még elérhetőeket. Mark már épp felvetette volna, hogy menjenek át máshova, hátha ott több szerencsével járnak, amikor Jase megállt egy csúnyácska ezüstfenyő előtt.

Az a fa nem volt épp magas, talán másfél méter, göcsörtjei miatt törzse amorf alakúnak tűnt. A fát elnézve nehéz volt elhinni, hogy meg lehessen állítani úgy, hogy ne boruljon el egyetlen irányba sem az egyenetlenségei miatt. De Jase mégis képtelen volt levenni róla a tekintetét. A többiek tovább mentek, és a többi kevésbé ígéretes fenyőt mustrálták. Lilly vette észre, hogy a fiú lemaradt tőlük. Ő lépett oda mellé, és vele együtt vizsgálta tovább a csálé fát.

– Ezt szeretnéd? – kérdezte tőle halkan, amikor Jase továbbra sem moccant el onnan, ahova lecövekelt.

– Nem tudom – rázta meg a fejét –, nem tudom, milyennek kellene lennie az igazi karácsonyfának.

– Akkor miért nézzük ezt ennyire? – fogta át a vállát Lilly.

– Mert olyan, mint én – suttogta a vallomást Jase –, alaktalan és nem passzol sehová. De ha kapna egy esélyt, meg tudná mutatni mindenkinek, hogy mivé tudna alakulni.

Ekkorra már Henry és Mark is ott álltak mellettük, és pár perc múlva már meg is vették a göcsörtös, ferde fenyőt. Jase-nek kérnie sem kellett. Aznap este együtt díszítették fel a fát, miközben Henry mosolyogva figyelte a folyamatot. Lilly és Davie adogatták a díszeket, hogy a fiú a saját belátása szerint helyezte őket a fára. Közben Mark az égősort igyekezett kibogozni, amit végül nem tudott egyedül megtenni, de Jase ebbe a feladatba is lelkesen vetett bele magát, miután annyi üveggömböt aggatott a fenyő ágaira, hogy azok roskadozni kezdtek alatta.

Ez volt Jase életének első igazán boldog és gondtalan karácsonya. A feldíszített fa minden fénye ott ragyogott boldog tekintetében, amiben végre újra visszaköltözött a remény. Úgy érezte, hogy akkor először mutatott meg valamit magából, amire egészen addig senki sem volt kíváncsi, épp mint ahogy a ki tudja milyen terhektől meggörbült ezüstfenyő.

💫🎄🎄🎄💫

– Ezt a történetet eddig csak Floydnak meséltem el – ért az elbeszélés végére Jase. Senki nem szólt egy szót sem, addig végig tiszteletteljesen és érdeklődően hallgattak.

Davie óvatosan megtörölte a szemét, amire mindenki úgy tett, mintha nem látták volna. Minden tökéletesen értették, hogy mennyire tud egyszerre fájni, és szívet melengetni egy-egy felidézett emlék.

Ezek után megpróbálták vidámabb témákra terelni a beszélgetést, ami általában sikerült is, a kávézó zengett a felszabadult nevetéstől, amik az egyre újabb és újabb anekdotákat kísérték. Olyan gyorsan elrepült az idő ebben a jó társaságban és boldog hangulatban, hogy mire észbe kaptak, már elég későre járt. Majdnem elmúlt éjfél, mire az időseket visszavitték az otthonba.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Anthony Cantin)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s