Huszonkettő

Ahogy korábban eltervezték Steve és Robert megtartották a bevásárló körutat. Amire Kyle végül nem tudott velük tartani, mert közbejött egy utolsó pillanatos egyeztetés az egyetemi munkájával kapcsolatban. Robert annyit tudott, hogy át kellett beszélnie a tanszékvezetővel, hogy egészen pontosan hogyan tervezi lebonyolítani a vizsgaidőszakot olyan kurzusokból, amiket nem ő tartott a félévben. Robert emiatt csalódott volt kissé, de örült is, hogy Kyle-nak minden a lehető legjobban alakul. Ezért annyival intézte el, amikor Steve vigasztalni próbálta:

– Annyiból talán nem bánom, hogy csak ketten megyünk, hogy Kyle tömeg és shoppingolás tűrőkéje átlagos időszakokban is alacsony, de így az ünnepek előtt meg kifejezetten minimális. Így legalább nem kell hallgatnunk, hogy mennyire elege van.

– Ha felmerült volna bennem, hogy elhozom Johnt, leültethettük volna őket az egyik kávézóban zsémbelni, amíg mi mindent nyugodtan megveszünk.

– Akkor nem is kérdezted, hogy jönne-e? – érdeklődött Robert.

– Dehogynem – mosolygott Steve –, mindig rákérdezek nála, sőt általában többször is. Elég gyorsan tud változni a hangulata, és sokszor előfordul olyan, hogy amire korábban nemet mondott, azzal kapcsolatban meggondolja magát, mert úgy érzi, elég jól van. De olyan is előfordult már, hogy amikor bizonytalan volt magában, akkor inkább visszamondott valamit, amibe korábban beleegyezett. Most viszont nem volt szó semmi ilyesmiről. Teljesen kiment a fejemből, hogy elígérkezett a kutyaiskolás nyíltnapra, amit minden évben ilyenkor tartanak különböző nehézségekkel élő gyerekeknek.

– Ez nagyon nemes kezdeményezésnek tűnik a részükről – hümmögött elgondolkodva Robert.

– Szerintem is az – bólintott Steve –, tartanak pár szakembert, akik speciális segítő vagy szolgálati kutyák kiképzésével foglalkoznak. Vannak, akik csak tanácsadóként dolgoznak ott, vannak, akik részmunkaidőben vagy esetleg hobbiként, mert a fő munkájuk az, hogy szervezeteknek képeznek ki kutyákat.

– Nagyon érdekesen hangzik ez a munka.

– Az is, és John olyan lelkesen tud beszélni róla. Szinte vibrál közben.

– Ismerem azt az állapotot – vigyorgott Robert –, Kyle is ilyen, amikor az állatokról mesél, akiket a gazdik hoznak hozzájuk. Vagyis hoztak… amíg fel nem mondott.

Steve nem tett megjegyzést a másik szóhasználatára: „akik”. Hogy tehetett volna, hiszen ha valakiknél, hát nálunk teljes értékű családtagoknak számított mindkét kutya. És arról sem kellett külön felvilágosítani, hogy Roberték életében Magick is az.

– Imádja a gyerekeket, ezért minden alkalommal szívesen segít. Arról nem is beszélve, hogy rettenetesen büszke Porcelánra. Minden gyerek mindig odavan érte – mondta inkább.

Kellemes beszélgetésbe merülve járták be az előre kiválasztott boltokat, és legnagyobb döbbenetükre mindent sikerült találniuk, amit csak kerestek. Szereztek be több doboznyi alma formájú üvegdíszt, piros almás füzéreket és rengeteg aszalt gyümölcsös díszt is. Miután tökéletesen teljesítették a küldetést, úgy döntöttek, hogy elsétálnak a Mindenízűbe, és ott hagyják Paulnál a díszeket, hogy másnap este már csak díszíteni kelljen.

Amikor odaértek, legnagyobb meglepetésükre Pault épp készülődés közben találták. A kabátját vette magára, sálja még lazán lógott a nyakában. Mindeközben a barista lányokat igyekezett utasításokkal ellátni, hogyan kezeljék majd a várhatóan annyira nem vészes délutáni forgalmat.

– Hát te meg hova igyekszel? – kérdezte tőle meglepetten Steve köszönés helyett, amikor a fogasok mellett majdnem átestek benne.

– Ó, hello srácok, nem számítottam rátok – mérte végig a másik kettőt és a csomagjaikat Paul. – Vagy elfelejtettem valamit?

– Nem, semmit – lépett beljebb a kávézóba Robert is –, nem beszéltünk meg semmit. Csak vettünk pár dolgot a dekorációhoz – a “pár” szó hallatán Steve és Paul egyszerre horkantak fel gunyorosan –, és gondoltuk nem lenne értelme hazacipelni. Ezért behoztuk hozzád.

– De arra nem számítottunk, hogy valami dolgod van – szabadkozott Steve. – De ha beengedsz minket a raktárba, vagy ha a lányok megteszik, akkor nem is tartunk fel.

– Nem tartotok fel semmiben. Gyertek, mutatom az utat – indult el a személyzeti bejárat felé Paul, a másik kettő pedig engedelmesen követte. – Egyébként jöhettek ti is. Épp Pete-hez készültem. Az előbb hívott, hogy elkészült a kóstoló a menü egy részéből.

– Miért kell belőle kóstoló? – nézett Paulra némiképp sértetten Steve. – Én azokon az ételeken nőttem fel, egészen biztos vagyok benne, hogy jók azok a receptek, amiket küldtem.

– Nem arról van szó, hogy ne lennének jók – mosolygott békítően Paul –, inkább csak le akarják tesztelni, hogy olyannak sikerült-e, amilyennek lennie kell. Vagy esetleg valamit még érdemes módosítani rajta, hogy minden tökéletes legyen.

– Oké, innen nézve igazad van – enyhült meg Steve.

– Éppen ezért jöttetek a legjobbkor – vigyorgott Paul, miközben irányította a másik kettőt, hogy hova pakoljanak le –, mert így ti is velem tudtok tartani, és a lehető legjobb ember ad majd visszajelzést nekik.

💫🎄🎄🎄💫

Amikor megérkeztek az Északi Csillagba, Steve már határozottan zavarban érezte magát. Tudta, hogy a receptek jók, amiket küldött, tulajdonképpen nem kételkedett az étterem szakácsaiban sem. Hogy is tehette volna, mikor ő szinte még főzni sem tudott? Na jó, ez így nem teljesen igaz. Annyira tudott főzni, hogy magát és Johnt életben tartsa, még úgy is, hogy szívesebben rendelt pizzát, de az egészen biztos, hogy bonyolultabb ételeknek nem állt volna neki. Ahhoz túlságosan lusta volt.

Azt viszont tagadni sem próbálta, hogy nagyon is kíváncsi volt, hogy sikerült gyerekkora kedvenc ételeit megvalósítania az étterem szakácsainak. Igaz, az anyja minden alkalommal valamilyen francai specialitást készített karácsonyra, de az utóbbi években nem töltötte velük az ünnepeket. Amit pedig az ünnepek közt hoztak nekik abból, ami megmaradt, valahogy nem volt az igazi.

Sosem mondta ki, de örült is neki, hogy szervezik ezt a baráti karácsonyt, és hogy eddig úgy nézett ki, John is részt vesz majd rajta. Főpróbának sem lesz rossz az ő sokkal népesebb rokoni köre előtt. Bár bízott benne, hogy aznap, amikor ők hazalátogatnak, nem lesz akkora a forgalom, és viszonylag kevesen jönnek majd. Nem mintha Steve tudott volna mit kezdeni a jóöreghogyishívjákokkal, akiket csak évente egyszer láttak, mert úgy illett, hogy akkor mindenki körbelátogat mindenkit. Nem volt kedve ezeket a rokonokat felkészíteni Johnra, és a folyamatos készenlét sem hiányzott neki miattuk. Abban bízott csak, hogy a szülei olyan napra hívták őket, amikor mások nem vagy csak nagyon limitált számban jönnek látogatni.

Kissé elveszett a saját gondoltaiban, és eleinte észre sem vette, hogy nem az étterem főbejárata felé tartanak, hanem Paul a személyzeti bejárathoz vezeti őket.

– Azt hiszem jobb, ha inkább nem látják vendégek, hogy ennyien bevonulunk a konyhába – adott magyarázatot mosolyogva Paul, amikor megérezte magán a másik kettő kérdő pillantását.

Amint ott becsöngetett, az egyik pincérlány nyitott azonnal ajtót. Harminckét fogas vigyorral lépett kissé arrébb, hogy mindannyian be tudjanak menni.

– Sziasztok! – köszöntötte őket Maya, Steve ahogy elhaladt mellette leolvasta a nevét az egyenruhájára tűzött névtábláról. – Jó, hogy ennyien jöttetek, mert így legalább rendes véleményt kapunk. Paul nem számít, neki minden ízlik, amit Cook főz, még az is, amit elrontott.

– Ezt már annyiszor megbeszéltük! – vágott vissza Paul. – Szerintem Cook képtelen bármit elrontani. Azokat az ételeket gondolja elrontottnak, amik egy egyszerű halandó képességeinek megfelelően sikerültek. De attól még nem rosszak, csak nem varázslat, mint általában.

– Ezt a szónoklatot ne ismételd el bent, mert a végén Cook még jobban elbízza majd magát – vezette be őket a konyhába kuncogva Maya.

– Merre van Pete? – érdeklődött Paul, ahogy bent nem látta sem őt, sem Josephet. Megpróbált kisandítani a konyha ajtó üvegén át a vendégtérbe, de ott sem látta, bár innen nem nyílt a teljes beltérre rálátás.

– Hatalmas pörgés van – magyarázta a lány –, beesett egy utolsó pillanatos céges ebéd. Nem így terveztük ezt a napot, úgyhogy nem tudtok sokáig maradni. Cook sincs a legjobb kedvében, utálja, amikor ekkora a roham, mindig úgy éli meg, mintha háborúba indulna.

– Meg tudom érteni – bólogatott Steve akkor először szólalva meg –, a szakács is művész. És melyik művész szereti, ha sürgetik?

– Köszönöm! – kiáltott oda nekik az egyik tűzhely mellől az idősebb férfi.

Maya viszont nem engedte őket közelebb menni, az egyik félreeső asztal mellett állította meg a hármast. Ide már ki voltak készítve kisebb porciók a korábban megbeszélt előételekből és a gesztenyés töltött pulykából is. A lány mindre lelkesen mutogatva magyarázta el, hogy mi-micsoda. Volt ott zöldség és mindenféle egyéb köret is.

– Egyelőre csak olyan dolgokat próbáltunk ki, amikhez voltak hozzávalók a napi ételek miatt is. Egyébként, köszi, hogy megírtad, hogy hányan jöttök – fordult egy pillanatra Paul felé, majd tovább magyarázott –, mert így mindennel pont elő tudtunk készülni. A főételnél Cook nem tért el receptben semmitől, de az előételeknél kreatívkodott kissé, és az édesburgonya püré is a saját találmánya. A sütemények még nincsenek kész, azokat holnap meg holnapután tervezzük. Valószínüleg inkább holnapután, hogy teljesen friss legyen az ünnepi alkalomra.

Mind a hárman érdeklődve hallgatták, miközben Cook a háttérben a többi szakáccsal továbbra is a rendeléseket készítette. Majd odakiáltott Mayának, hogy az egyik asztalé elkészült.

– Ezeket ki kell vinnem – biccentett a pulton sorakozó tányérok felé –, kóstoljatok meg mindent nyugodtan. Aztán ha visszajöttem, ne kíméljetek!

Miközben elsietett, Steve kivett egy villát az odakészített tartóból. Paul és Robert követték a példáját.

– Tiéd a lehetőség! Kezd te! – kacsintott rá Paul. – Te vagy a profi a francia ételekben. Úgy fair, ha tiéd az első falat.

Steve kissé bizonytalanul bólintott, majd lekanyarított a villájával egy darab gesztenyés töltött pulykát, szedett mellé a köretből is, és a szájához emelte. Ahogy rágni kezdte a falatot, a hús szinte elolvadt a szájában. És… isteni finom volt. Még az anyja főztjét is lekörözte. De emellett az összes gyerekkori élményét és emlékét egyszerre ébresztette fel az idegpályáin, mintha Franciaország minden ízét egyszerre sikerült volna egyetlen falatba sűríteni. Egyszerre volt nosztalgikus, de új és ismeretlen is az ízvilág. Kívánni sem lehetett volna jobbat.

– Olyan íze van, mint a gyerekkoromnak! – nyögte Steve elégedetten.

És a többiek is határozottan elismerően nyilatkoztak a sült húsról, amikor megkóstolták. Bár kissé felborították a sorrendet, de végigmentek az előételeken is, és természetesen azokban sem találtak semmi kivetni valót. Steve nem is tudott mást mondani, minthogy egyetlen csipet sót sem változtatna egyikben sem. Cook elégedetten, fülig érő vigyorral hallgatta a dícséreteiket, és olyan boldog képet vágott, mintha maga ette volna meg az összes kikészített ételt.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Lynda Hinton)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s