Tizenkilenc

– Mi a terved akkor mára? – rázta fel gondolatai közül Johnt Steve kérdése. Addig azt sem vette észre, hogy lerakott elé egy hatalmas tányér angol reggelit. A kedvencét.

– Mai is benézek a kórházba Dylanhez – felelte elgondolkozva, és közben nem kerülte el a figyelmét, hogy Steve vetett rá egy aggodalmas pillantást.

– Biztos, hogy ez jó ötlet?

– Mire gondolsz? Meglátogatni egy bántalmazott gyereket? Segíteni próbálni rajta?

– Te is tudod, hogy nem erre gondolok – rázta meg a fejét indulatok nélkül Steve. – Csak aggódóm. Tudom, hogy rengeteget segít neki az, amit Jase, Porcelán és te tesztek érte… És én csak aggódóm, hogy nem fog-e megviselni az, ami vele történik.

– Hát… bevallom, hogy nem könnyű – vont vállat John –, érzelmileg stabilnak maradni úgy, hogy hallgatom azt a rengeteg borzalmat, amin keresztülment. Már amit hajandó elmondani. Sokszor csak ismétli magát. De… és ezt talán nagyon furcsán hangzik, mégis úgy érzem, hogy ez valahogy nekem is segít. Egyenesben tart, már ha érted, mire gondolok.

Figyelte, ahogy Steve bólint, de látta az arcán, hogy nem igazán követi, hogy hova szeretne eljutni a mondandójával. Ezért elhallgatott egy pillanatra, és ezalatt rendezni próbálta a gondolatait. Egy kissé határozottabban szólalt meg újra.

– Két évig szinte csak beléd kapaszkodtam. Te voltál az egyetlen támaszom, Steve. És ezért sosem tudok elég hálás lenni. Nélküled nem lennék itt. Sőt azt sem tudom, mi lenne velem. Te tartottál fent a víz felett, és nem arról van szó, hogy ez nem elég, hanem arról, hogy meg kell találnom a helyem a világban ismét. Az első lépés a kutyaiskola volt, és bár nagyon szeretek ott dolgozni, valahogy nem elég. De mostanában, hogy annyit beszélgettem Dylannel, rájöttem, hogy mit szeretnék csinálni.

– És mi lenne az? – mosolygott rá Steve. Mind a ketten tudták, hogy ez hatalmas kijelentés, mert bár John tényleg imádta a kutyaiskolát, és hiába adta azt neki az elején, amire vágyott, egy idő után tényleg mind a ketten érezni kezdték, hogy valami hiányzik.

– Annyian élnek traumákkal, hasonlóakkal, vagy egészen másokkal, mint én… és azt hiszem, segíteni akarok. Főleg a fiataloknak, mint Dylan. Akik úgy érzik, hogy senki sem áll az ő oldalukon. Igazság szerint egy pár napja már gondolkozom ezen, és ha már így feljött, akkor akár ki is kérhetném a véleményed róla.

– Bármikor kikérheted a véleményem bármiről, nem kell külön feljönnie a témának.

– Tudom – vakarta meg némiképp zavarban a füle tövét John –, tudom, hogy veled semmilyen témát sem kell kerülgetnem. Csak… ismersz, szeretem alaposan végiggondolni a dolgokat.

– Néha túlságosan is – fűzte hozzá kuncogva Steve, amire John nem reagált.

– Tehát arról lenne szó, hogy szeretnék csatlakozni egy gyermekmentő szervezethez, akik foglalkoznak kutya-terápiával is. A kórházban találkoztam az egyik aktivistájukkal, és beszélgettünk egy pár percet Porcelán kapcsán. Tulajdonképpen ő vetette fel, hogy szívesen látnának a csapatukban.

– És ahogy ismerlek, te azóta ezen rágódsz.

– Valahogy úgy, igen – bólintott beismerően, hiszen nem volt ezen mit titkolni. – Tudod, látom, hogy milyen lelkesedéssel készültök mindannyian erre a meglepetés karácsonyra. Paulhoz sem lehet úgy betérni, hogy ne mesélje ki tudja hányadszorra is, hogy halad az előkészületekkel. Persze félreértés ne essék, imádom hallgatni, mert tényleg szívmelengető, hogy ennyien dolgoztok ezért a tökéletes karácsonyért. De én ebben az egészben ott állok a küszöbön. Nem nagyon tudok mit hozzátenni a készülődéshez, azon kívül, hogy véleményt mondok dolgokról, ha kértek. És emiatt egyáltalán nem érzem magam hasznosnak. Viszont én is szeretnék tenni valamit. És ha segítek Dylannek, legyen akármennyire apró is ez a segítség, már úgy érzem, hogy megérte. Minden, amit tettél értem, minden, amit mindannyian tettetek értem. Érted, Steve? Ezért kell visszaadnom valamennyit abból, amit kaptam.

Steve szavaszegetten bólintott csak. Egyértelműen nem számított egy ilyen beszédre Johntól. És jóformán könnyekig hatódott rajta. Természetesen értette. Hogy ne értette volna! Fordított helyzetben ő is pontosan így érzett volna. Éppen ezért volt megingathatatlanul biztos abban is, hogy mit kell felelnie neki.

– Akkor? Azt hiszem, ez nem is kérdés. Mondj nekik igent.

John érzete, hogy a választ hallva felcsillant a szeme.

– Tényleg? Akkor elvállalom a munkát, miután beszéltem Dylannel.

Kinyúlt Steveért, közelebb húzta magához a másik férfit, annyira, hogy be kelljen lépnie John két lába közé. Ragyogó tekintettel nézett le rá, és abban a pillanatban mind a ketten érezték azt az erőt, ami mindig is egymáshoz vonzotta őket. Egyszerre hajoltak még közelebb, de végül John volt az, aki bezárta a távot kettejük között, és egy forró csókra megragadta Steve ajkait. Majdnem elolvadt a hevétől, annak ellenére is, hogy kellemes borzongás futott végig a gerince mentén, amikor Steve ujjai végigszántották rövidre nyírt haját.

Sokáig tartott az a csók, és talán még jódarabig nem ért volna véget, ha a kutyák el nem unják, hogy az embereik épp nem velük foglalkoznak. De amikor már türelmetlenebbül böködte az egyikük Steve-et, a másik pedig Johnt az orrával, kénytelenek voltak elengedni egymást.

– Azt hiszem, ezek szerint lassan indulnunk kellene – nézett le a két kutyára John.

– Ezek szerint igen – vigyorgott Steve. – Akkor Kóbor megint itt marad velem?

– Igen, ahogy eddig is.

– Nekem nem gond, ő lesz megsértődve – kezdve vakargatni a szóban forgó eb fülét, aki képén elégedett kifejezéssel dőlt neki a lábának.

Egyébként az eltelt pár napban a kutyáknak már volt módja valamennyire hozzászokni a menetrendhez, miszerint John csak Porcelánt viszi magával, Kóbor így pedig kénytelen Steve-vel tölteni ezeket az órákat. De mivel ilyenkor ketten titokban nassoltak, a tapasztalat azt mutatta, hogy egyáltalán nem bánja ezt az osztott csapatot.

💫🎄🎄🎄💫

Johnt a kórházban Dylan ugyanazzal a visszafogott, félig leplezett lelkesedéssel fogadta, mint az eltelt napokban bármikor. Amit viszont sosem tudott – talán nem is próbált – eltitkolni, az az volt, hogy mennyire örült Porcelánnak. Ahogy a kutya is neki. Sosem tudta megunni azt a rengeteg figyelmet, amit Dylantől kapott. John pedig mosolyogva figyelte őket.

Általában nem erőltette a beszélgetést, hanem megvárta, hogy a fiú szólaljon meg, ha akart mondani neki valamit. Voltak olyan napok, amikor köszönésen kívül nem váltottak más szót, volt olyan, amikor Porcelánról és Kóborról beszélgettek. John meg is ígérte neki, hogy egyszer majd behozza hozzá azt a bajkeverőt is. Aznap viszont Dylan teljesen más témával állt elő.

– Jase mondta – szólalt meg nagyon óvatosan, mintha félne attól, John hogy reagál majd –, hogy te is egy férfivel élsz együtt, mint ő.

– Igen, Steve-vel – erősítette meg John, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon.

– És… – elakadt a hangja, hiába tátogott, a kérdés nem jutott kijutni a torkán.

– Két dologra lehetsz kíváncsi – sietett a segítségére John. – Az egyik az, hogy milyen konfliktusaink vannak emiatt, a másik pedig az, hogy a családunk hogy fogadta.

Dylan bólintott, majd nagy nehezen annyit tett még hozzá:

– Akkor háromra.

– Rendben. Mit szólsz ahhoz, ha válaszolok erre a kettőre, aztán elmondod a harmadikat?

– Jó… nekem jó így.

– A konfliktusokról azt tudom mondani, hogy vannak. Nem sűrűn, de akadnak helyzetek, amikor nem lehet elkerülni ezeket. De én sosem aggódom emiatt. Nincs semmi a fejünkre írva, akik idegenek, nem látnak rajtunk semmit, de ennek ellenére nem titkolózunk. Ha valaki megsejt rólunk valamit, és ezzel baja van, az az ő dolga. Ismeretlenek véleményére nem adunk. Tudod, az a jó a felnőtt korban, hogy olyan emberekkel veheted körül magad, akik szeretnek és elfogadnak. A családod tagjaiba nincs beleszólásod, de a barátaidat te választod.

Hagyott egy kis időt Dylannek, hogy eméssze a hallottakat. Majd csak azután beszélt tovább, hogy a fiú rákérdezett:

– És a családotok?

– Steve családja teljesen elfogadó. A szülei még azt is meglehetősen jól viselték, hogy Steve nem tudja annyiszor meglátogatni őket, mint korábban, mert nem akart egyedül hagyni engem. – John nem akkor először beszélt a PTSD-jéről Dylannek. Korábban is mesélt már neki pár dolgot, amikor a fiú érdeklődőbb kedvében volt. – Az enyémek, viszont nem tudnak róla. Nem tudnak rólam. És nem azért, mert homofóbok lennének. Szerintem nincs is idejük, meg agykapacitásuk ilyeneket gondolkodni. Mind a ketten függők. Drog, alkohol, ami csak eszedbe jut. Nem tudom, mikor volt utoljára józan pillanatuk. Bár ha volt is mostanában, akkor sem tudnék róla, mert évek óta nem tartom velük a kapcsolatot.

– És nem hiányoznak? – kérdezte erre Dylan halkan.

– Ők a függőségeikkel, hanyagságukkal, nem. Nem hiányzik, hogy a tudatmódosító szerek fontosabbak az életükben, mint az egyetlen gyerekük. Tudod, sokáig őszintén segíteni akartam nekik. De a saját példám rádöbbentett, hogy a segítségre szorulónak is tennie kell magáért. Erre az döbbentett rá, hogy majdnem elvesztettem Steve-t. De szüleim ott vannak egymásnak a saját nyomorukban, nekem pedig bele kellett törődnöm, hogy nincs helyem ebben. És nem is akarom, hogy legyen. De egy rendes család, az igenis hiányzott. Vagyis addig volt ez így, amíg meg nem ismertem Steve-ét. És ők feltétel nélkül befogadtak, ennél többet pedig nem is kérhetnék. Tudom, hogy miért kérdezted ezt. Nincs azzal baj, hogy hiányoznak, miközben dühös vagy rájuk. Sosem ismertél senkit rajtuk kívül, de már látod, hogy nem ők a család. Minden jogod megvan hátrahagyni, sőt gyűlölni is őket. És ezért egy pillanatig sem kell szégyellned magad.

Dylan csak bólintott, és John figyelmét nem kerülték el a szemében szemében remegő könnyek.

– Lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy gyűlölöm őket – bökte ki alig hallhatóan.

– Ez csak az mutatja, hogy ember maradtál. Nem tudtak megtörni téged, hiába igyekeztek. És azért van lelkiismeret furdalásod, mert normál körülmények között nem kellene így érezned. De ezek nem normál körülmények. Ők a szörnyek ebben a helyzetben, nem te.

– A seregben mit szóltak hozzá? – szúrta közbe hirtelen a kérdést Dylan. John pedig nem tette szóvá az egyértelmű elterelést. Értette a lelki folyamatot, ő is mindig ezt csinálta, amikor túlságosan rá összpontosult a figyelem.

– Nem tudtak róla – felelte könnyedén. – Sosem kérdezték. De miután összejöttünk Steve-vel, szerintem tudták. Hiába nem tettünk semmi feltűnőt, de aki jobban odafigyelt, ki tudta találni. De ha rá is kérdeztek volna, akkor sem kellett volna válaszolnunk rá. Szerintem egyébként csak nem számított. Jó csapat voltunk, az hogy ki kit szeretett a kutyát sem érdekelte, amíg nem volt kihatással a bevetésekre.

Ezen a ponton elhallgatott, arról nem akart beszélni, hogy megtörte a formációt, hogy megmenthesse a sarokba szorított Steve-et. Csak azért nem lett belőle semmi komoly baj, mert őt leszámítva ép bőrrel úszták meg mindannyian, és ha ő akkor nem szeg szabályt, Steve koporsóban jött volna haza. Ahhoz még nem volt elég erős, nem volt eléggé jól, hogy ezekről meséljen. Nem tudta, hogy lesz-e valaha.

– Hadd kérdezzek akkor most én is – vetette be John is az elterelést. Megvárta, hogy Dylan bólintson, és csak azután beszélt tovább. – Tudod, két éve én is kórházba kerültem, amikor Kóbor elgáncsolt – ezen a ponton Dylan annyi mindent kérdezett az esetről, hogy jó időbe telt, mire John egyáltalán eljutott odáig, hogy feltegye az eredetileg eltervezett kérdését. – Jase-től azt hallottam, hogy éppen úgy nem akartál a metró elé ugrani, ahogy én sem akartam vízbe fojtani magam. De akkor mi történt pontosan? Valamelyik barátodhoz igyekeztél?

– Nincsenek barátaim – rázta meg a fejét Dylan. – Magántanuló voltam. Nem mehettem ki a házból, még internetezni sem engedtek. De az egyik tanár, aki házhoz járt, észrevette, hogy valami baj van. Lehet egyébként, hogy a többiek is látták, csak nem törődtek vele… De… ő… adott annyi pénzt, amivel be tudtam jönni a városba, adott egy térképet, amin bejelölte, hogy hova menjek. És nyitva hagyta az egyik ablakot, hogy ki tudjak szökni, aztán gondolom valamivel elterelte a szüleim figyelmét, mert nem jöttek utánam. Egy segítő központba tartottam, viszont sosem utaztam még metrón. És azt hiszem, hogy túlságosan közel álltam meg a peron széléhez. Ezért tudtak lelökni. Én csak… ki akartam szabadulni otthonról.

– De ha szabadulni akartál, miért nem árulod el a neved, hogy segíteni tudjunk? – értetlenkedett John, majd ahogy Dylan lesütötte a szemét, megértette. – Félsz, hogy értesítik a szüleidet, és eljönnek érted.

Erre Dylan csak bólintott. Majd alig hallhatóan, suttogva folytatta:

– Január közepén leszek nagykorú. Ha addig titokban tudom tartani, akkor már nem lesz semmi hatalmuk felettem. Ezért dobtam ki az irataimat is, hogy ne legyen nálam semmi, ha esetleg felfigyelnének rám a rendőrök. Hogy ne találják meg őket, és ne küldhessenek vissza. Jase pedig azt mondta, hogy még egy hónapot egészen biztosan kórházban leszek majd.

– Nézd, Dylan – John olyan komolyan és olyan őszintén beszélt vele, ami csak telt tőle –, nem vihetnek el. Egyértelműen látszik rajtad, hogy bántalmaztak. Nemcsak a verések, hanem az alultápláltság is. Eleve a gyámügy hatáskörébe tartozik az eseted, ők nem pedig nem engednének további veszélyeztetést. Viszont nekem vannak barátaim a rendőrségnél, leszerelt bajtársak, ha én kérem őket, biztos mindent megtesznek azért, hogy igazságot szolgáltassanak neked.

– Tényleg? – Dylan hangjában ott remegett a remény, annak ellenére is, hogy kissé bizonytalanná tette a hitetlenkedés.

– Igen. Mind segíteni akarunk. Tudod, az emberek általában nem viselik jól, ha hozzád hasonló kölyköket bántanak, ezért fel is lépnek ellene. Hidd el, mindannyian jobban alszunk majd, ha végre rács mögé kerülnek a szüleid. Oda, ahová valók.

Dylan szája óvatos mosolyra húzódott, majd zabarában és félszegségében az ágyneműt gyűrögetve annyit súgott:

– Dylan Haggart. A nevem Dylan Haggart.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Kaleb Tapp)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s