Tizenhét

Steve lelkesen vetette – volna – bele magát a receptek, dekorációk és francia karácsonyi zenék keresésébe. Hiába érezte ismét gyereknek magát, és akarta az összes szabadidejét a meglepetés karácsony megszervezésére fordítani, komoly nehézségekbe ütközött. És mindért, ugyanaz a négylábú volt a felelős. Igen, Kóbor, aki teljes mértékben zokon vette, hogy John őt nem vitte magával, csak Porcelánt. Általában sosem szokták külön választani a kutyákat, így mindig kikérték maguknak, ha ilyen esetleg előfordult.

Aznap pedig Kóbor aztán tényleg mindent megtett, hogy Steve idegeire menjen. Eleinte csak az ajtóban ült, és nyüszögött. Ezt még ki tudta küszöbölni egy zajszűrős fülessel, de aztán Kóbor nekiállt az ajtót kaparni. Azt pedig mégsem engedhette neki, hogy a körmeivel összekaristolja a fehérre festett fát. Beráncigálta a nappaliba, és abban bízott, hogy ha felcsábítja maga mellé a kanapéra, akkor amíg fél kézzel a tabletjén internetezik, a másik kezével tudja majd vakargatni a kutya füle tövét, és így csak beletörődik majd abba, hogy a pót-humánnal kell eltöltenie pár órát.

Ez az ötlete működött egy darabig, de aztán Kóbor böködni kezdte az orrával a karját, és egészen addig fokozódott, hogy majdnem kilökte a kezéből a tabletet. És Steve-nek semmi más nem jutott eszébe arra, hogy elejét vegye ennek a folyamatos szabotázsnak, mint az, hogy adott egy agad nasit a kutyának. Ezeket a különlegesen elkészített konzerv húsokat általában ünnepi alkalmakra tartogatták, meg olyanokra, mikor semmi mással nem tudták leszerelni az ebeket.

Kóbor természetesen azonnal hegyezni kezdte a fülét, amint észrevette, hogy Steve afelé a szekrény felé vette az irányt, amiben a nasikat tartották. Nem kellett felszólítani, azonnal odaügetett a táljához, leült mellé, és kilógó nyelvvel, csillogó szemekkel várta, hogy Steve kiöntse bele a konzerv tartalmát. Amint ez megtörtént, és az engedélyt is megkapta, hogy nekiállhat, azonnal vidám csámcsogással esett neki. Steve mosolyogva nézett le rá, és inkább csak magának annyit mondott:

– Remélem ez a mi titkunk marad. Egészen biztosan mindent rád kenek, ha lebuktatsz minket John előtt.

Kóbor erre fel sem nézett a táljából, csupán annyival reagált, hogy még lendületesebben csóválta a farkát. Steve nézte még egy pár pillanatig, majd visszatért a nappaliba, és a kanapén elhelyezkedve rendezgetni kezdte az addig összeszedett ötletit. Annyi mindent talált az interneten szörfözve, és annyi emléke jött elő, pár alkalommal azon kapta magát, hogy a kedvenc ételeit felidézve összefutott a nyál a szájában.

Először csak írt egy listát a kedvenceiből, majd próbálta leszűkíteni a legjobbakra. Így maradt előtelnek rákpogácsa, vagyis galette de crabe, fűszeres sajtkrémmel töltött lazac tekercsek, kéksajttal és camambert-rel töltött paradicsom. Főtételnek természetesen a kihagyhatatlan, gesztenyés töltelékkel készült pulyka, és lazaccal, tojásos omlettel és guacamoléval töltött leveles tészta. Ezek nem voltak annyira bonyolult fogások, viszont viszonylag gyorsan nagy mennyiséget lehetett készíteni belőlük.

Steve eredetileg nem akart desszerteket is nézni, mert ismerte Pault annyira, hogy biztos legyen benne, a süteményeket ő maga szeretné a kávézó kínálatából biztosítani. És természetesen tökéletesek voltak azok a sütemények, senkinek nem lehetett semmi ellenvetése. Viszont a karácsony még sem lehet az igazi a fatörzs sütemény, vagyis a bûche de Noël nélkül. És Steve minél többet gondolt rá, annál jobban érezte gyerekkora kedvenc ízeit a szájában. Kiválasztotta végül a legjobbnak tűnő receptet, és lefordította.

Valamikor, miközben épp nagyon égett a keze alatt a munka, és a billentyűzet is épphogy lángra nem kapott, olyan hevesen csépelte őket, Kóbor jóllakottan felugrott mellé a kanapéra, és elégedetten bújt oda az oldalába. Akkor már nem próbálta akadályozni semmiben. Szerencsére. Steve azt kifejezetten nehezen viselte, ha kizökkentették, amikor épp a mostanihoz hasonlóan belemerült a munkába. Igaz, ezt a mostani receptek után kutakodást nem lehetett munkának nevezni, de quand-même (*), ne zavarják meg.

Egy pillanatra átlépett az e-mailjeire, és az látta, hogy Peter írt neki, és megadta az étterem főszakácsának, Cooknak az elérhetőségeit. Elmosolyodott. Már éppen ideje volt. Bemásolta hát az összes lefordított receptet, és nem felejtett el mindhez képet sem csatolni. A fatörzs süteményhez egy teljes bekezdést írt, amiben felsorolta minden érvét, hogy miért van szükség erre az édességre Paul minden süteménye mellett. Sőt kérte is Petert, hogy próbálja meggyőzni, ha ellenkezni próbálna. Aztán mielőtt elküldte volna a saját válaszát, még az e-mail végére odaírta a saját telefonszámát, annyi kísérő szöveggel, hogy Cook hívja fel nyugodtan, ha kérdése van, vagy valamiről egyeztetni szeretne.

Ezek után kényelmesen dőlt hátra, és teljes lelkinyugalommal adta át magát Kóbor simogatásának. Mivel a szabadon maradt kezével nem tudott mit csinálni, a tableten kikereste a Franciaországban készült családi fotókat, azok közül is a karácsonyiakra koncentrált. Érezte, ahogy a régi képeket nézegetve egyre inkább szétterül arcán a nosztalgikus mosoly. Szerette a családját, elfogadóak voltak, soha semmiben nem próbálták megváltoztatni a döntéseit. És most a fotókat nézve arra jutott, hogy nagyon hiányoznak neki a szülei és a testvérei.

Nem volt mit szépíteni rajta: John miatt hanyagolta őket. De természetesen nem azért, mert a párjának bármi baja lett volna velük, vagy mert a családja nem tolerálta volna a másik férfit… Egyszerűen csak John sokáig képtelen volt társaságban lenni. És ha Steve onnan nézte a helyzetet, hogy az a két választása volt csak, hogy magára hagyja Johnt azért, hogy a családjával karácsonyozzon, vagy inkább kihagyja a családi ünneplést csakhogy ketten együtt tölthessék azt a pár napot, és Johnnak is jó élményeket szerezzen, akkor igazából nem is volt kérdés, mit választ majd.

Gondolataiból az rántotta ki, hogy megcsörrent a telefonja mellette. Majd szinte a tabletjén is azonnal felugrott az értesítés, hogy az anyja akar vele video-beszélgetni. Mintha csak kitalálta volna a gondolatait. Steve mosolyogva vette fel a hívást, és várta, hogy bekapcsoljon a kamera, és a vonal túlvégén megjelenjen az anyja mosolygós arca.

– Szia, Stevie! – köszöntötte vidáman, és ő is érezte, hogy nem tud parancsolni az száját szélesre húzó mosolynak. – Nem hívtalak rosszkor?

– Úgy nézünk ki? – fordította továbbra is mosolyogva úgy a tabletet, hogy az anyja is jól láthassa Kóbort, amint a fejét épp kényelmesen az ő combján nyugtatja. – Az igazság az, hogy épp karácsonyi fotókat nézegettem. Tudod, azokat, amikor még kint éltünk Franciaországban.

– Párizs, Toulouse, vagy Angers? – csapott le a lehetőségre azonnal az anyja.

– Angers. Az volt az első az albumok között. És csak eszembe jutott, hogy mennyire szerettem ott lenni.

– Apáddal épp azon tanakodtunk, hogy felidézhetnénk, milyen volt, és készülhetnénk valami francia dologgal.

– Anya, minden évben van valami francia dolog – kuncogott Steve. – Az ételek, mert azokból sosem engedsz, a dekoráció, már ami még megmaradt abból, amit hazahoztunk… A zene, igen, azt ki ne felejtsem!

– Jó, igen, de most szeretnénk valami még franciábbat!

– Mégis mit? Trikolorra festitek a nappali falat? – nevetett fel a saját viccén, amihez az anyja is csatlakozott könnyed nevetéssel. Majd gyorsan el is vágta.

– Halkabban, hé! Ha apád meghallja, még a végén nekiáll.

– Minek állok neki? – ült oda a nő mellé egy idősebb férfi. Steve anyja egy gyors csókot nyomott az arcára, majd szemrebbenés nélkül annyit mondott neki:

– Lassan fát keresni.

– De nem úgy volt, hogy azt rendeljük? Robie nem azt mondta, hogy megrendeli, hogy kíméljük a derekam?

– És kiválasztani mégis ki fogja? Csak nem bíznád Robie-ra? Ő tavaly a Grincs-fáról is elhitte, hogy fenyő, amikor Vera ezzel ugratta.

Steve mosolyogva hallgatta őket, és ismét arra jutott, hogy mennyire hiányoznak neki. Szeretett volna ott lenni velük, idén együtt ünnepelni a karácsonyt, és jó szorosan megölelni mindüket. A bátyját és nővérét is. Miután az apja és az anyja eleget szívták egymás vérét, figyelmüket ismét rá irányították.

– Igazából azért hívtalak, hogy megkérdezzem, jöttök-e az ünnepekre. Johnnal még sosem találkoztunk, csak a legendákat hallottuk róla. Így nehéz elhinni, hogy tényleg létezik. Néha azon gondolkozunk, hogy pont olyan, mint Columbo felesége.

Ezt hallva kissé összeszorult a torka. Egyikük sem tehetett róla, hogy így alakult. John sem jókedvéből sérült meg, és lábadozott ilyen sokáig. Sőt még mindig nem volt teljesen rendben. Az viszont némiképp túlzás volt az anyjától, hogy sosem találkoztak Johnnal. Személyesen nem találkoztak, de a videó-hívásokon a másik is részt vett néha. Steve mégis egy nagy sóhaj kíséretében válaszolt:

– Szeretnék menni idén. De Johntól függ. Nem fogom egyedül itthon hagyni.

– Persze, megértjük – igyekezett megnyugtatni az anyja –, csak szerettük volna tudni, hogy készüljünk.

– Beszélnem kell majd vele, de szerintem már van annyira jól, hogy el tudjunk menni. Már ha hozhatjuk a kutyákat. Viszont ha megyünk is, van pár dolog, amire figyelnetek kell majd. Nem nagyon bírja a hangos és váratlan zajokat, nem szereti, a tömeget, azt, ha a háta mögött vannak, vagy ha hozzáérnek úgy, hogy nem számít rá. Nem szereti az öleléseket, ha rossz passzban találja egy ilyen testi kontaktus, könnyen reagálhat rosszul – nézett most sokatmondóan a szüleire, mert a családjában mindenki imádott mások nyakába borulni. – Ezek a legfontosabbak.

– Szerintem ezek mind olyan dolgok, amik odafigyeléssel kezelhetőek – jelentette ki elszántan az apja.

– Igen – helyeselt az anyja is. – Például a vacsorához leültethetjük úgy, hogy az ő háta legyen a falnak. A kutyákat meg természetesen hozhatjátok. Szerintem jól kijönnek majd Boomerrel.

Boomer. Az a matuzsálem kort megélt farkaskutya… Senki sem értette, hogy de idén lett huszonegy éves. Már alig voltak fogai, és nehezen mozgott, de a koron kívül nem volt semmi más baja.

– Hát, Kóbor és Porcelán elég hiperaktívak. – Steve figyelmen kívül hagyta, hogy a kutya a neve hallatára felnézett rá, ő továbbra is rendületlenül simogatta –, de John majd megrendszabályozza őket.

Ezek után még a karácsonyi előkészületekről, menüről, tervezett ajándékokról beszélgettek, amikor pár perc múlva hallották, hogy nyílik a bejárati ajtó, majd szinte azonnal Porcelán vágtatott be a nappaliba, és felugrott a kanapéra, odébb kényszerítve Kóbort, hogy üdvözölhesse Steve-et. Őt nem sokkal később John is követte. Amikor észrevette, hogy Steve a szüleivel beszél, udvariasan köszönt, majd a másik mellé lehuppanva maga is csatlakozott a beszélgetéshez.

– Mi akkor nem is tartunk fel titeket tovább – készült elköszönéshez Steve apja. – Akkor majd gondoljátok át, hogy jöttök-e, és jelezzétek.

– Rendben, mindenképp így lesz – felelt John a párja helyett –, nagyon szeretnék végre személyesen is találkozni veletek.

Miután Steve kinyomta a hívást, pár percig csak ültek egymás mellett kéz a kézben. Végül Steve nem bírta tovább a rájuk telepedett csendet, és ő törte meg a köztük felszülő némaságot:

– Tényleg benne lennél, hogy velük karácsonyozzunk idén?

John egyik tenyerét az arcára tette, és úgy fordította a fejét, hogy ne tudjon más felé nézni, csak az ő őszintén csillogó szemébe.

– Igen. Ez ilyen egyszerű. Látom, hogy hiányoznak neked, és sajnálom, hogy miattam kellett ilyen sokáig távol maradnod tőlük.

– De ez nem volt teher nekem. Sőt idén is hajlandó vagyok kihagyni a családi bulit, ha az kell ahhoz, hogy te jól érezd magad.

– Éppen ez az – mosolygott rá John. – Jól leszek. Egyrészt azért, mert te is jól leszel. Másrészt azért is, mert tényleg jól vagyok. Nem tökéletesen, az talán sosem leszek többet, de elég jól. Ha nem így lenne, abba sem mentem volna bele, hogy részt vegyünk Jase nagyszüleinek a karácsonyán. Vagyis te persze mehetnél , hiszen nem vagyunk csípőben összenőve, de én kihagynám.

Steve szólni sem tudott a meghatottságtól. Egyrészt a figyelmesség miatt, másrészt azért, mert tisztában volt vele, hogy mit jelent John szótárában az, hogy jól van. De azt is tudta, hogy ez a „jól” jelenleg egy olyan állapotot fedett, amiről nem gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy a másik képes lesz elérni. De elérte, rengeteget küzdött és gyógyult, aminek köszönhetően mostanra már alkalmassá vált hosszabb társas interakciókra is.

Éppen ezért Stevenek eszébe sem jutott tiltakozni. Inkább előre hajolt, és hálásan-óvatosan megcsókolta John. Minden érzése benne égett abban a csókban, hogy mennyire szereti, hogy mennyire büszke rá. Hogy ezer más nehézség között sem akarna soha senki mást.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Kisoulou)
A kép a bûche de Noël-t ábrázolja, igaz, nem teljesen olyan, mint amilyeneket mi csináltunk gyerekkoromban. Azoknak voltak ágai, pepecs munka volt egyébként, sokszor nem is lett szép, de minden alkalommal nagyon finomra sikerült. 🤩

(*) akkor is

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s