Tizenhat

John idegesen állt meg a kórház kapuban, amit természetesen Porcelán is megérzett rajta, és azzal fejezte ki a saját nyugtalanságát, hogy szinte körbetáncolta a magas, szakállas férfit. Az sem segített a kutya nyugtalanságán, hogy John a cimboráját, Kóbort otthon hagyta Steve-vel. Szinte sosem szokták külön választani a négylábú családtagokat, így ők indulás előtt hatalmas hisztivel és nyüszítéssel juttatták kifejezésre a nemtetszésüket. Ha John tehette volna, és nem süllyedne el szégyenében ilyen viselkedéstől, ő is csatlakozott volna hozzájuk. Hogy utált emberek közt, na meg kórházakban lenni!

Ha nem Jase kéri erre, egészen biztosan nemet mond. Így sem értette teljesen magát, hogy miért ment bele, és jött el, amikor a kórházaktól kellő távolságra, a puszta gondolatuktól is kirázta a hideg. Már az is éppen elég lett volna egy egész életre, hogy a balesete, majd a műtétje után nem kevés időt töltött itt. Emiatt azóta a csak a kötelező kontrollokra jött ide.

Sóhajtott egy nagyot. Miért hagyta magát meggyőzni? Persze tudta, hogy miért. Mert Jase kérte. Mert barátok, és John sosem mondott nemet, amikor a barátai kértek segítséget. Ezt az egészet már akkor elrontotta – korholta magát ironikusan –, amikor jóban lettek az orvossal a balesete után, sőt az élettársával, Floyddal is. Azóta is rendszeresen összejártak ők négyen (vagyis hatan), mert hát a két kutyát sem lehetett kihagyni a buliból. Jase tudott róla, hogy Porcelánt miért tartják. A rohamai miatt, na meg azért, hogy megrendszabályozza Kóbort szükség esetén.

John alaposan meglepődött, amikor aznap reggel megcsörrent a telefonja, mert Jase kereste amiatt, hogy a nap folyamán esetleg el tudná-e hozni Porcelánt. Azt a magyarázatot adta a furcsa kérésre, hogy van egy betege, akiknek nagyon sokat tudna segíteni. Johnnak személy szerint megvoltak ezzel kapcsolatban a kétségei, mégis beleegyezett. Azt a véleményét pedig megtartotta magának, hogy ha a srác ennyire maga alatt van, akkor Porcelán jó eséllyel semmilyen hatással nem lesz rá. Azt sem mondta ki, hogy valószínüleg a kölyöknek valami komolyabb segítség kell, mint egy kutya. Sok ilyet látott a régi bajtársai között, akiket megviselt például Afganisztán, vagy bármilyen keményebb katonai szolgálat. De nem akarta cserben hagyni sem a barátját, így arra jutott, hogy egy próbát azért megtesz.

Ezért vártak most a kórházkapuban, hogy Jase lejöjjön értük, miután John küldött neki egy gyors üzenetet, hogy megérkeztek. Szerencsére a másik férfi nem váratta meg, pár percen belül meg is érkezett a bejárathoz. Annyi időt sem hagyott Johnnak, hogy kényelmesen párat szippantson az elektromos cigarettájából. Bár két érvet is fel tudott hozni az ellen, hogy miért nem kellene úgy általában sem rágyújtania.

Az egyik természetesen az, hogy valószínűleg nem néznék jó szemmel a kórház kapujában. A másik pedig Steve. Ő mindig ki tudta szagolni, hogy rágyújtott-e, annak ellenére is, hogy az a folyadék, amit használt nem tartalmazott nikotint. És következésképp alig volt szaga. Nem úgy, mint amikor még a legerősebb dohányt szívta. Akkor aztán még szerencsétlen kóbor is az ő bagójától szaglott – akkor Porcelán még nem csatlakozott a csapatukhoz.

John a kezében forgatta az elektromos cigarettát, és a tépelődés közben valahogy nem jutott ideje rágyújtani. Aztán Jase odatoppant mellé, és ő még azelőtt a zsebébe süllyesztette a szerkezetet, mielőtt Jase szóvá tehette volna neki. Ha észre is vette nála, John legnagyobb megkönnyebbülésére nem tette szóvá.

– Köszönöm, hogy eljöttél – üdvözölte.

– Miért? – mérte végig szemöldök felvonva, mégis mosolyogva John, és közben nem kerülte el a figyelmét, hogy Jase mennyire rosszul fest. – Tartottál tőle, hogy nemet mondok?

– Hát… megfordult a fejemben, hogy meggondolod magad.

– Sosem volt szokásom – rázta meg a fejét. – Legalább egy hajókötélnek kell elütnie, hogy ne jelenjek meg, ha megígértem.

– Inkább be tegyük próbára ezt a teóriát – vigyorgott Jase. – Mehetünk? Vagy még rágyújtanál? Ha gondolod, fedezlek. Nem te leszel az első. Van pár kollégám, és nekik hála gyakorlott vagyok ebben.

Könnyeden felnevetett a saját viccén – ami meglepően nem irritálta Johnt –, és sokat mondóan a zsebe felé pillantott. John elgondolkozott azon, hogy engedjen-e a csábításnak, de végül inkább megrázta a fejét. Persze jó tudni, hogy Jase megvédené betyár becsületből, de egyszerűen csak nem érezte helyesnek.

– Á, nem, kibírom. Egyébként is le kellene szoknom – húzta ki a kezét a zsebéből, hogy meg tudjon szabadulni a kísértéstől.

Jase bólintott, és kinyitotta az ajtót. Miután John belépett rajta, az orvos vezetni kezdte a megfelelő osztály felé – nem mintha az iménti nem ismerte volna a járást.

– Nem lesz gond abból, hogy behozzunk Porcelánt? – kérdezte, miután a többedik dolgozó mellett haladtak el, akik alaposan megnézték a hófehér, kék szemű kutyát.

– Nem, dehogy. Vannak segítő állataink, kutyák és macskák is. Szerintem csak azért van ekkora sikere Porcelánnak, mert annyira szép. Ki látott már ilyen halvány kék szemeket?

Erre John csak hümmögött. A collie esetében ezt a félalbínóság okozta, de nem volt kedve a magyarázattal untatni Jase-t. Az pedig igencsak büszkeséggel töltötte el, hogy a kutyát mindenhol megcsodálták, bárhova mentek is. Azt sem mesélte el, hogy várhatott volna egy „megszokott” színű collie-ra, vagy más fajta kutyára, de nem akart válogatni, és – bár soha nem fogja beismerni –, ő is első látásra beleszeretett Porcelánba.

– Nem tudom, mire számíthatunk Dylantől – szólalt meg Jase, hogy kitöltse a csendet –, elég gyorsan változik a hangulata. Legtöbbször érdektelen, és nem vesz tudomást a körülötte levőkről, de fordult már elő olyan is, hogy ellenséges, vagy elutasító volt.

– Meg tudom érteni – vont vállat John –, az emberek fárasztóak és tolakodóak tudnak lenni. És ez csak felerősödik, amikor valaki nincs jól. Értem, hogy nem tudják csak úgy elengedni a segítő szándékot, de sokszor nem látják, és nem értik, hogy az, ami egy kiegyensúlyozott személyiségnél működik borzasztóan rosszul tud elsülni valakinél, aki szét van esve.

– Saját tapasztalat? – nézett rá megértően Jase.

– Abszolút. És nekem is időbe telt, hogy erre rádöbbenjek, és akkor már majdnem késő volt. Majdnem sikeresen elmartam magam mellől Steve-et. Az olyanok mint mi, pedig arról hajlamosak elfeledkezni, hogy nemcsak az ő cérnájuk véges, hanem azoké is, akik mindent megtesznek azért, hogy kitartsanak mellettük. Én is ezt csináltam Steve-vel, és észre sem vettem. Sokáig nem is voltam olyan állapotban, hogy ezt fel tudjam ismerni. De nem mentegetem magam… mert a gyógyuláshoz az is kell, hogy az ember jobban akarjon lenni, és belássa, mikor szorul segítségre. Nekem ez volt a legnehezebb.

– Azt hiszem, Dylannal kicsit más a helyet. Bántalmazott, többszörösen traumatizált, és retteg. Ha be is látná, hogy segítségre szorul, nem bízik meg senkiben annyira, hogy elfogadja.

– Ezért nem a miénk lesz most a főszerep – pillantott le büszkén Procelánra John.

– Szerinted tényleg fog működni?

– Nem tudom, de az biztos, hogy velem csodákra volt képes. Persze ő PTSD-re kiképzett kutya, de szerintem az egyéb traumák miatti elszakadtság érzést is tudja kezelni.

Nemsokára megérkeztek a kórterembe, ahol Dylan az ágyában feküdt, és szokásához híven a plafonra meredt. Amikor meghallotta lépéseket, a hangok irányába fordult. Küldött egy vértelen mosolyt Jase felé, de Johnról nem vett tudomást, mintha ott sem lett volna. És ugyanígy nem reagált Porcelánra sem, bár lehet, hogy a kutyát nem is láthatta a másik, üres ágy miatt.

– Dylan – szólította meg Jase, és ezzel elérte, hogy a fiú valamivel hosszabb időre ráemelje a pillantását –, szeretném neked bemutatni két barátomat. Ő itt John, és ő pedig Porcelán.

A neve hallatára a kutya boldogan vakkantott egyet. És amikor Dylan tekintete tovább siklott rá, hevesen csóválni kezdte a farkát, és rántott is egyet a pórázon, mintha azonnal oda akarna rohanni az ágyhoz, hogy felugorjon rá. John egyelőre még visszatartotta, hiába tudta, hogy a kutyában bekapcsolt az, amire tréningelték. Figyelték, ahogy Dylan szemébe Porcelán láttán csodálkozás jelent meg. Ez volt az első igazi érzelem lemondáson, elkesergettségen és a fájdalmon kívül, ami mindig a vonásain ült.

– Porcelán – ismételte el a nevet a fiú, amire a kutya ismét mocorgásba kezdett, de póráz továbbra is visszatartotta.

Dylanen látszott, hogy tépelődik, nem tudta, hogy mit csináljon. Akkor először nézett Johnra, de a tekintetét nem emelte a mellkasánál feljebb. Tipikusan úgy viselkedett, mint a megfélemlített gyerekek. John ezer ilyet látott már, és ehhez még csak más országokba sem kellett utaznia, mert a saját országukban is bőven akadtak bántalmazottak. Soha nem értette, hogy ez ellen miért lépnek fel a hatalmasok éppen olyan vehemensen, mint más vélt vagy valós sérelmek ellen.

Dylan továbbra is méregette őket, és John már épp lekattintotta volna a pórázt Porcelánról, amikor a fiú megszólalt. Továbbra sem nézett a férfire, de egyértelműen hozzá beszélt.

– Kérem… – kezdte bizonytalanul. – Ide jöhet?

– Persze. – John érezte, hogy melegség árad szét a mellkasában a reménnyel kísérve, hogy Porcelán talán képes lesz átjutni Dylan páncélján. – Épp el akartam engedni. De ne hagyd, hogy felmenjen az ágyra.

Amint lekerült a póráz a kutyáról, lelkesen, a farkát csóválva futott oda a fiúhoz, és egyből megpróbált felugrani az ágyra, de John még időben rászólt, amitől meggondolta magát. Engedelmesen leült az ágy mellé, és odatolta a fejét a fiú kezéhez, és nedves orrával böködte, jelezve, hogy készen áll a simogatásra. Dylan száját felfelé húzta egy halvány mosolyka, és a világ egyértelműen megszűnt Porcelán és körülötte, ahogy átszellemülve ujjait mélyen a kutya bundájába fúrta, és vakargatni kezdte füle tövét. Suttogott is neki valamit, de ezt a két férfi nem hallhatta.

– Szerinted magukra hagyhatjuk őket egy kicsit? – bökte oldalba Jonht Jase, miközben nagyon halkan feltette a kérdést.

– Szerintem igen. Ha nem megyünk messzire. Porcelán jelez, ha baj van.

– Rendben, akkor menjünk ki a folyosóra. Meghívlak egy kávéra.

– Az bármikor jöhet – indult az ajtó felé John.

Jase követte, majd a közeli kávéautomatához vezette. A régit talán egy éve cserélték le, és ez viszonylag tisztességes kávét adott.

– Annyira furcsa most így itt lenni – szólalt meg John, miután Jase a kezébe nyomott egy papírpoharat. – Az ott, három ajtóval arrébb, az volt a kórtermem. Mondanám, hogy nosztalgikus érzés… de nem. Kicsit nyomasztó, mert soha többet nem akarok visszakerülni. De… valamennyire kellemes is… mert emlékszem a karácsonyfára. A fényekre, amit láttam, a villogásra, a borzasztó karácsonyi zenékre. Azt hiszen, én akkor találtam meg újra az ünnepet annyi évvel azután, hogy elvesztettem.

John figyelte, ahogy Jase arcán lenyűgözött kifejezéssel hallgatja, szinte issza minden szavát. És John érezte, hogy pír kúszik fel az arcán, sosem szokott ilyen személyes dolgokról beszélni. Még Steve-vel is nehezére esett sokszor, nemhogy Jase-szel, hiába volt nagyon jó barátja.

– Te zseni vagy! – csillant fel az orvos szeme.

– Tudom, de most épp miért? – próbálta korábbi zavaráról elterelni a figyelmét John.

– A fa! Miért nem jutott eszembe! Holnap behozom Dylannak, és megpróbálok egy kis karácsonyi varázslatot visszacsempészni az életébe.

– Ha gondolod, holnap is eljöhetünk Porcelánnal. Van karácsonyi díszes nyakörve, meg részszarvas agancsos fejdísze. És ne röhögj, Steve tehet róla, mert minden ilyen baromságot megvesz a kutyáknak.

– Dehogy röhögök! Szerintem ez tök jó! Ha nem dolgoznánk Floyddal totál hülye beosztásokban, és lenne időnk kutyákra, én is biztos tartanék valamit… Talán agarat. Azokat nagyon szeretem… és én is teljesen elkényeztetném őket, és minden baromságot megvennék nekik.

John ezt hallva felnevetett, azt a véleményét viszont megtartotta magának, hogy Jase-nek elképzelése sincs, mire vállalkozna egy agárral. Ő is szeretett volna egy orosz agarat, de nem ment el az esze, hogy Porcelán és Kóbor mellé még egy ilyen hatalmas mozgásigényű kutyát is bevállaljon.

– Ha úgy van, lehet hogy holnap Kóbort is elhozom. Attól függ, mennyire ment ma szegény Steve idegeire.

– Szerintem Dylan bármelyiküket szívesen látja, de azért talán jobb, ha Porcelán is jön.

– Igen, ő mindenképp itt lesz.

– Kösz, John, igazi barát vagy.

– Ugyan, semmiség.

Félre kellett fordulnia, mert Jase ilyenekkel mindig zavarba tudta hozni. John az esetek nagy részében nem érezte magát nemhogy jó embernek, vagy barátnak, de nem sokkal ezelőttig gyakran embernek sem. És sokszor még most is emlékeztetnie kellett magát, hogy legalább most már jó irányba halad.