Tizenöt

Amennyire kellemesen indult Jase napja, annyira maga alá temette minden a kórházban. Igaz, az intenzív osztályon sosem szokott kellemes piknikként telni egy-egy műszak. De december elejétől valahogy mindig súlyosbodni kezdett a helyzet, az emberek türelmetlensége és feszültsége nem ismert határokat. És ez meg is látszott az esetszámokban. Rengeteg volt a balesetes, akár önhibájából, akár azon kívül… és ilyenkor mindig megnőtt az öngyilkossági kísérletek száma is.

Jase sokszor elmerengett azon, hogy ha az ő osztályára ennyi sikertelen kísérlet jut, akkor mennyi lehet sikeres. De aztán mindig arra jutott, hogy nem akarja tudni, mert csak a szíve szakadna meg tőle.

Úgy meg különösen, hogy pár hete bekerült hozzájuk egy fiatal, a tinédzser korból még ki sem nőtt fiú. Legnagyobb jóindulattal is a húszas évei elején járhatott, de mindenki ennél fiatalabbnak saccolta. A metró elé zuhant, amikor egy kimaradt szerelvény miatt annyian gyűltek össze a peronon, hogy a tülekedők véletlenül a sínekre lökték. Valamilyen csoda folytán túlélte, mivel a szerelvény már eléggé lelassult ekkorra. Így csak az egyik lábát vesztette el, a másikat csúnyán összetörte.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a körülményekhez képest minden esélye megvolt, hogy amennyire lehet ilyen események után, teljesen rendbe jöjjön. A lábára kaphat műlábat, amivel tud majd rendesen járni és mozogni. Vele kapcsolatban az volt az igazán elkeserítő, hogy ez alatt az idő alatt senki sem látogatta meg.

Jase legalábbis az ideje nagy részét az intenzív osztályon töltötte, hogy a karácsonyt kivehesse, és ez alatt az idő alatt nem látott senkit, aki a kamaszt kereste volna. Amikor rákérdezett a nővéreknél, ők sem tudtak mit felelni, náluk sem érdeklődött senki iránta. Mondjuk úgy, hogy a kölyöknek a nevét sem – nem voltak nála papírok –, annyira talán nem volt meglepő ez az egész. Hiába értesítették a gyámügyet és az érintett hatóságokat, eddig még nem történt előrelépés.

Viszont a fiú magához tért pár napja. Ez Jase műszakjában történt, így ő világosította fel, hogy mi történt vele és a sikertelen próbálkozásáról, illetve a tette következményeiről is. A kamasz csak meredt rá némán, semmivel sem reagált az elhangzottakra, hiába tett meg Jase mindent, hogy szóra bírja. Akkor abban sem volt biztos, hogy egyáltalán érti-e az elhangzottakat, hiszen a fejére komoly ütést kapott, nem is tudták még teljesen felmérni a hatásait.

Aztán, amikor már menni készült, hiszen mindent elmondott, amit el lehetett a várható gyógyulásról, a még szükséges vizsgálatokról – sőt barátkozni is próbált, hátha úgy könnyebben megszólal, és legalább a nevét megtudhatja – , a kamasz váratlanul utána szólt:

– Nincs valami mód arra, hogy visszacsinálja?

Jase megtorpant a kérdés hallatán, arcán döbbent kifejezéssel fordult vissza kórterem ajtóból. Nem is értette, mire vonatkozik a kérdés. Visszacsinálni? A lábait nem tudják visszaadni neki. Egyébként is csoda, hogy csak ennyit vesztett el. Éppen emiatt nem is igazán tudta, hogy mit felelhetne neki. De mielőtt még bármit mondhatott volna, a másik tovább beszélt:

– Úgy visszacsinálni, hogy ne ébredjek fel…

Jase köpni-nyelni nem tudott. Hiába volt valamilyen kifacsart, szívfájdító módon teljesen realisztikus a kérdés. A kamasz el akarta dobni magától az életét, talán érthető, hogy nem örül a ténynek, hogy túlélte. Ennek ellenére Jase mellkasa összeszorult a gondolatra, hogy valaki ennyire fiatalon arra jusson, hogy ki akar szállni…

– Sajnos nem áll módomban semmit visszacsinálni – nyomta meg kissé furcsább hangsúllyal az az utolsó szót. – Épp az a dolgunk, hogy visszahozzunk a történtekből.

– De én nem kértem! – Hiába beszélt halk és gyenge hangon, nem lehetett nem kihallani belőle az indulatokat.

Jase nem szeretett erre visszagondolni. A kamasz azóta is bent feküdt az egyik kórteremben, és alig akart javulni az állapota. Ez a stagnálást máskor is látta már, de sosem ennyire fiatal és elvileg életerős fiatalok esetében. Előre összerándult a gyomra, hogy ma is győzködnie kell majd, hogy egye meg a számára kimért adagokat, és vegye be a gyógyszereit, hiszen nem kaphat mindent a végtelenségig intravénásan.

– Hé, Jase! – rántotta ki a gondolataiból a főnővér, Rena hangja. – Ha van egy kis időd, be tudnál nézni Dylanhez? Tudod, ma is nehéz napja van… Nem boldogulunk vele. Volt nála a kórház pszichológus is, de ő sem ért el nála semmit.

Jase sóhajtott egy nagyot. Sosem szeretett erre bejönni… De egyre gyakrabban fordult elő, hogy Dylan mindent elutasított. Nem volt hajlandó mozogni – már mennyire az amputáció után tudott –, a gyógytornász jelenlétére nem reagált, de nem válaszolt a szobatársainak sem, amikor beszélgetni próbáltak vele. Sőt a kórházi pszichológust és pszichiátert is figyelmen kívül hagyta.

Nem nagyon tudtak róla semmit, amíg Jase-nek el nem árulta a keresztnevét, a lázlapján is John Doe (ismeretlen férfi) szerepelt. Azóta sem látogatták, nem is keresték. Senki sem értette az okát. És mindemellett Jase volt az egyetlen, aki jobb napokon együttműködést tudott elérni nála. De ha csak ez működött nála, nem volt mit tenni.

– Körbejárom az osztályt, hogy minden rendben van-e, meg átveszem a feladatokat, és utána benézek rá. Jó lesz így? – kérdezte lemondóan.

– Nekem tökéletesen – vont vállat Rena, látszott, hogy ő is egyre nehezebben viseli Dylant –, nem mintha menne bárhova.

– Oké, akkor első utam hozzá vezet majd.

Jase ezzel magára hagyta a főnővért, és nekilátott, hogy felvegye az előző műszak után a fonalat. Nagyjából egy órájába telt végigmenni mindenen, még az e-mailjeit is elolvasta, de utána már nem halogathatta tovább, hogy felkeresse Dylant. Nem arról volt szó, hogy nem segített szívesen, nem véletlenül választotta éppen ezt a hivatást, de az a fájdalom és magány, ami a kamaszt mindig körüllengte, Jase elszántságát is próbára tette. Ennek ellenére vett egy hatalmas levegőt, és elindult a korterme felé.

Dylant ugyanúgy találta az ágyában, ahogy mindig. Nem reagált arra, hogy Jase belépett a terembe, nem fordult felé, továbbra is csak meredt a semmibe. Volt néhány alkalom, amikor legalább az ablakon nézett ki a kertre, de az utóbbi pár napban már csak azt sem. Igaz, nem is volt sok látnivaló így decemberben a télre lecsupaszodott fák között, de azért még mindig jobban nyugtatta a lelket, mint a kopár, kórházfehér kórterem.

Jase határozott lépésekkel Dylan ágyához ment, odahúzott egy széket, és közben egyáltalán nem igyekezett tompítani a keltett zajokat. Ennek ellenére a fiú továbbra sem nézett az irányába. Egyelőre még Jase sem szólt, csak leült az ágy mellé húzott székre, és próbálta összeszedni a gondolatait.

– Dylan – szólalt meg végül, miután feladta, hogy reménytelenül tovább küzdjön a fiú figyelméért –, hallottam Renától, hogy ma nem…

– Igen – vágott a szavába színtelen hangon a másik, de nem fordult az orvos felé –, nem ettem, és nem vettem be a gyógyszereket.

– És elárulod, hogy miért nem? – puhatolózott Jase. – Te is tudod, hogy nem jössz rendbe, ha…

– Ha mi? Nem hiszem, hogy van értelme ennek az egésznek. Nemsokára karácsony, és egyedül leszek.

Erről lenne szó? Így jobban belegondolva nem tűnt nagy megfejtésnek, elég volt csak Dylan eddigi kórházi történetét ismerni hozzá. Jase mindig azt gondolta – mert ezzel könnyű volt elaltatni a lelkiismeretét –, hogy talán a fiatal paciensének nincsenek rokonai… de hogy barátai sem? Hogy tényleg nincs senki, akinek hiányozna, vagy aki tudni akarna róla? Valami komolyabbnak kellett lennie a dolgok hátterében, mi másról tanúskodhatna az, hogy Dylan még a vezetéknevét sem árulta el nekik.

– Nem akarok tovább egyedül lenni. Nem akarok tovább lenni – fejezte be alig hallhatóan. – Nem terveztem ez a metró elé esést. De, ha már így alakult, akkor úgy voltam vele, hogy miért ne…?

A kijelentés hallatán Jase lélegzete is elakadt. Ezzel a két mondattal többet tudott meg a kamaszról, mint addig bármikor. Ezek szerint lehet, hogy mindent félreértettek, és csak baleset történt? És az adott a fiúnak ötleteket, ahogy ők kezelték? Akaratlanul is a két évvel ezelőtti karácsony és John jutott eszébe. Formálódni kezdett a fejében egy ötlet.

– Mi történt veled? Miért vagy egyedül? – kérdezte azonnal, szinte reflexből Jase, ezzel próbálva elterelni a figyelmét a mellkasát összerántó fájdalomról. Ha valaki, Jase mindenkinél többet tudott a magányról, és ő is képtelen lett volna megnyílni bárkinek, miután a szülei kidobták otthonról. Éppen emiatt igazán választ sem várt.

Emiatt is lepte meg annyira, amikor Dylan felé fordult, és mélyen a szemébe nézett. Jase úgy érezte, hogy egészen a lelke legmélyéig lelát az a pillantás.

– Nem hiszem, hogy megértené – jelentette ki lemondóan. – Maga sosincs egyedül.

– Mostanában nem vagyok egyedül – helyesbített Jase. – De tudod, tizenkét éves voltam, amikor elmondtam a szüleimnek, hogy beleszerettem az egyik osztálytársamba. Eleinte lelkesen hallgattak… egészen addig, amíg ki nem böktem, hogy nem egy kislányról van szó. Azt is bevallottam, hogy már régóta érzem, hogy valami rossz velem… – Azt a szót szinte undorodva bökte ki, mert akkor egy pillanatra ismét érezte a régi öngyűlöletet. – Tudtam, hogy mennyire rossz… Legalábbis azt hittem, hogy tudom. Azt hittem, hogy a szüleim kiabálni fognak, hogy megvernek. De utána megjavítanak, mert szeretnek. És ha a szülő szereti a gyerekét megpróbálja megjavítani, nem? Mind kiderült, ez nem ilyen egyszerű. Vannak dolgok, amikkel a szülők nem vesződnek, mert egyszerűen nem fér bele a világnézetükbe, hitükbe, bármibe, ami önmagukká teszi őket. Tizenkét évesen én voltam az, ki nem fért bele…

Jase nem gondolta, hogy a története ennyire magára vonja majd Dylan figyelmét, de a katatón fiú akkor először hallgatta olyan koncentrációval, amilyenre senki sem számított tőle.

– És… mi lett veled ezután? – kérdezte remegő hangon, amikor Jase nem beszélt tovább azonnal. Az, hogy váratlanul tegezésre váltott, minden akarta ellenére is reménnyel töltötte el.

– Az apám felment a szobámba, hogy lehozza a malacperselyemet, és a kezembe nyomta. Nem emlékszem mennyi pénz volt benne, de egészen biztosan nem sok. Talán pár csoki vagy üdítő ára. Egészen addig nem volt szükségem igazán pénzre, mert a szüleim mindenről gondoskodtak, éppen ezért zsebpénzt sem nagyon kaptam. Nem értettem, mi történik, amikor az anyám a kabátomat nyomta a kezembe, majd bejárathoz vezetett, és szinte kilökött az ajtón. Tornacipőmet is úgy dobta utánam a lábtörlőre. Majd mielőtt kizártak volna az életükből, annyit mondtak, hogy tőlük a akár a pokolba is elmehetek, úgyis oda való vagyok. És nekik nincs fiuk onnantól kezdve. Szóval. Szót fogadtam. Elindultam valamerre. Fogalmam sem volt, hogy fogok boldogulni az utcán… nem tudom, mennyi időt éltem a hajléktalanok között, akik épp csak megtűrtek, összefolynak a napok és hetek, de az egészen biztos, hogy életem leghosszabb és legborzalmasabb időszaka volt. És igen, abban igazad van, hogy az én történetem egy mesebeli fordulattal oldódott meg, amikor betegen rám talált két idős úr… akik egy pár voltak. Ők vettek magukhoz. Ők fogadtak örökbe, és ők segítettek felnőnöm.

Dylan lenyűgözve hallgatta. Leplezetlen csodálkozással meredt Jase-re. Új, addig ismeretlen érzelmek jelentek meg a tekintetében. Felismerés. És Jase-nek ismét összeszorult a szíve, ahogy a Dylan szemébe kiülő könnyeket figyelte.

– Veled is valami hasonló történt, igaz? – kérdezett rá halkan az elkerülhetetlenre.

Dylan csak bólintott. Majd remegő hangon szólalt meg, ahogy a könnyek kicsordultak a szeméből, és legördültek beesett arcán.

– Engem nem zavartak el otthonról, de sokszor azon gondolkozom, hogy jobb lett volna, ha utcára tesznek. Engem megpróbáltak meggyógyítani… Eltiltottak, elzártak minden barátomtól… Nekem is összefolynak a napok, de azt hiszem évekig voltam bezárva, azt mondták, addig nem mehetek emberek közé, amíg ki nem űzték a démonokat belőlem. Aztán egyszer nyitva maradt a folyosóablak… az egyik bejáró tanárom szándékosan hagyta nyitva… és én… megszöktem… Azért jöttem épp ide, mert segítséget kerestem…

Elcsuklott a hangja, de kimondania sem kellett, Jase tökéletesen értette, és egyre erősödött a gyanúja, hogy tényleg baleset történt. Miért akarta volna Dylan eldobni az életét, amikor éppen megszökött? Valószínűleg tényleg csak azért adta fel a kórházi ágyban fekve, mert mindeni – sajnos Jase maga is, ismerte be szívfájdalommal – úgy kezelte. Érezte, hogy ökölbe szorul a keze ennyi kegyetlenség hallatán, az ő szemét is könnyek szúrták.

– Ezért nem mondtad meg nekünk a nevedet sem, igaz? De legalább tényleg Dylannak hívnak?

Figyelte, ahogy a kamasz csak óvatosan, alig láthatóan kétszer bólint, majd annyit súgott:

– Nem akarok visszakerülni oda…

– Miért kerülnél…? – Jase elharapta a kérdést, amikor arcul csapta a felismerés. – Mert kiskorú vagy, és félsz, hogy a gyámhatóság visszaad nekik.

Dylan ismét csak megtörten bólintott, és Jase érezte, hogy elönti a düh. Szinte vöröset látott tőle.

– Soha, senki nem fog visszakényszeríteni oda. Sőt, ha beszélni akarsz erről a megfelelő személyekkel, megígérem, hogy megkapják majd nekik járó büntetést – fogadkozott Jase.

Dylan bizonytalanul figyelte. Nem mondott semmit, összeharapta a száját, hogy más szó ne szökhessen ki ajkain. Egyértelműen vibrált róla a rettegés. És Jase fájó szívvel döbbent rá, hogy nem tud semmi olyat mondani neki, ami meggyőzhetné arról, hogy higgyen neki. Ennek ellenére tudta, hogy nem tarthatja magában azt, amit Dylantől megtudott. Egy kiskorú elleni ilyen kegyetlenség nem maradhat megtorlatlanul.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Benjamin Wong)

Ez megint egy keményebb fejezet lett, de muszáj volt Dylannek is belekerülnie, mert nem mindenkinek boldog a karácsony. Nem mindenkinek van családja vagy barátai, hogy körülvegyék és átsegítsék a nehézségeken. De itt még nem ér véget Dylan története, a későbbi fejezetekben visszatér.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s