Tizennégy

Steve meglepődött, amikor Robert az ebédszünetben félrehívta. Nem azonos nyelvekre specializálódtak, éppen ezért nagyon beszélgetni sem szoktak. Kollegák voltak, de nem igazán mentek túl munkakapcsolaton, köszönésen és a kötelező könnyed irodai csevegésen. Sőt, ha már itt tartunk, Steve Robert barátjáról, az állatorvos Kyle-ról is többet tudott, mint a saját kollégájáról. Ennek természetesen John volt az oka, aki a kutyák miatt eleve mélyebb, szinte már baráti viszonyt ápolt vele.

– Mit tehetek érted? – kérdezte szinte azonnal, amint becsukódott mögöttük a teakonyha ajtaja.

Steve figyelmét természetesen azt sem kerülte el, hogy Robert mennyire zavarban van. Nem tudta, mire számítson, semmi közös nem volt a munkájukban azt leszámítva, hogy mind a ketten szakfordítók voltak, de amíg Steve francia nyelvet vitte, addig Robert a japánt.

– Tudom, hogy nem igazán szoktunk beszélgetni, de az az igazság, hogy nem nagyon tudom, hogy kihez fordulhatnék segítségért – kezdett magyarázkodásba Robert, majd az arca összerándult, ahogy rádöbbent, hogy ez így mennyire rosszul vette ki magát.

– Valami baj van? – Steve fejében azonnal megszólaltak a vészcsengők. Nem is tudta, mire számítson, de az addigi tapasztalatai azt mutatták, hogy az sosem jelent jót, ha valaki, akivel egyébként nem nagyon volt könnyed kollegialitáson más kapcsolata, úgy érzik, hogy csak egy kvázi-idegenhez fordulhat. Jelen esetben hozzá.

– Jaj, nem dehogy! – próbálta oldani a feszültséget Robert. – Ne haragudj, hogy ennyire idétlenül kezdtem neki. Igazából, csak szívességet szeretnék kérni.

Azzal azonnal bele is kezdett a mondandójába, és Steve mellkasában is rögtön kiengedett az aggodalom. Az ötlet, amit felvázolt neki, határozottan szívet melengető volt, fel is villanyozta Steve-et. Szerette a francia karácsonyokat. Ez az érzés pedig kifejezetten régre nyúlt vissza, és azóta sem változott semmit.

A szülei nyelvészek voltak, és az ófrancia nyelv és vulgáris latin kapcsolatait, illetve az ezzel kapcsolatos fennmaradt nyelvemlékeket kutatták. Ezt pedig hol tehették volna jobban, mint Franciaországban? Steve gyerekkorában jó pár évet Párizsban töltöttek, amikor a szülei kutatói ösztöndíjjal vendég professzorokként a Sorbonne-ra kerültek. Aztán persze éltek máshol is, mert kutatni ezer helyen lehet. Ennek köszönhetően Steve az általános iskola és a gimnázium felét Franciaországban járta is, és minden nehézsége ellenére is élete legizgalmasabb és legboldogabb időszakának tartotta ezeket az éveket. De talán éppen ez adta neki a bátorságot és felszabadultságot, hogy mindig minden körülmények között önmaga merjen lenni.

A mai napig nem is értette, hogy jöhetett össze Johnnal, a katonával, aki a kapcsolatuk elején rettegett bevallani az érzéseit, vágyait még magának is. De valahogy a szél összefújta őket, és azóta elválaszthatatlanok voltak. Steve sosem fogja megbánni, hogy elvállalta azt a hivatali munkát Afganisztánban. Az idegességet, amikor John megsérült az egyik bevetés alatt persze kihagyta volna az életükből – annak ellenére is, hogy az hozta őket össze igazán. Persze Johnt azóta is gyötörték az elszenvedett traumák, de eddig még mindent sikerült megoldaniuk együtt.

– Szóval összefoglalva, arra gondoltam, hogy talán tudnál segíteni dekorációban és karácsonyi programokban? – kérdezte kissé bizonytalanul a mondandója végére érve Robert.

– Tényleg? Ez egy kiváló ötlet! – lelkendezett Steve. – Nem tudom, ki főz, vagy készül ételekkel, de millió ötletem van, hogy egy tökéletes, francia karácsonyt varázsoljunk nekik.

Elhallgatott, mert megcsörrent a zsebében a telefonja. Ösztönösen húzta elő, John miatt sosem késlekedett sem hívásokkal, sem üzenetekkel.

– Úgy hallottam, hogy az Északi Csillag Étterem szakácsai főznek majd.

– Ismered személyesen őket? – kérdezte szinte önkéntelenül, miközben megnyitotta az üzenetet. Legnagyobb meglepetésére Peter írt neki az Északi Csillag étteremből.

Paul kávézójából ismerték egymást, és ha barátoknak nem is, de a barátság határán táncoló, nagyon jó ismerősöknek bármikor nevezete volna magukat. Az éttermet mindig is imádta, és ezen a rajongáson nem segített az, hogy Paul és Peter is minden alkalommal szinte áhítattal meséltek róla. Idejét sem tudta, mióta szeretett volna egy vacsorát a legendás 46-os asztálnál. Igaz, John állapota miatt egy ideje nem próbálkozott vele, de talán nem sokára újra felvethetné az ötletet.

– Inkább Pault a Mindenizű Kávézóból – felelt meg a kérésére Robert –, vele szoktam sokat beszélgetni, de pár alkalommal Peterrel is dumáltam már. Ő az egyik főpincér az Északi Csillagban.

– Igen, tudom – mosolygott Steve –, mennyire kicsi a világ. Én is Paul kávézójából ismerem őket. Nem semmi, látom, minden fontos kapcsolattal rendelkezel, ami csak kell ahhoz, hogy programokat tudj szervezni a városban – tette még hozzá vigyorgott.

– Á, annyira nem. Peter sajnos nem részrehajló, de amennyire hallottam néha előfordul, hogy engedékeny kedvében találja az ember.

– Én is ebben bízom, a bakancslistámon szerepel a 46-os asztal. – Majd szinte azonnal lemondó sóhaj hagyta el az ajkát. – Tudod, évek óta álmodozom egy vacsoráról abban az étteremben… De egy ideje már letettem arról, hogy helyet próbáljak szerezni. Mert nem tudom, hogy John mikor fog tudni elviselni akkora tömeget.

– Hallottam, hogy mi történt vele. Nagyon sajnálom.

– Gondolom, Kyle mesélt róla – mosolygott Steve, és egyáltalán nem zavarta ez a fejlemény, ami meg is lepte kissé, mert azért zavarni szokta, ha vájkáltak az életükben. De Roberttel beszélgetve mégsem érezte az a tolakodó kíváncsiságot.

– Igen. Remélem, nem baj. Nem szoktam mások életén katasztrófa turistáskodni. És hidd el, Kyle sem róla szokott beszélni első sorban, hanem Kóborról, és Porcelánról. Imádja azt a két kutyát. Néha árulónak is érzem emiatt, hiszen a macskákat kellene szeretnie. Magick biztosan imádni valóbb, mint bármilyen kutya.

Ezen a kijelentésen Steve kedélyesen felnevetett. Mindenki tudta Robertről, hogy mekkora macskabolond. Az asztala tele volt Magickről készült képekkel, sőt egyik évben egy olyan utazós bögrét kapott a kollégáktól, amire rá nyomatattatták a hófehér macska egyik legjobban készült fotóját. Steve egyébként mindig borzalmasan szomorúnak találta azt az asztalt.

Robert magának való volt, Magicken kívül sokáig senki nem volt az életében. A kollégáival sem igen barátkozott. Azután kezdtek változni a dolgok, hogy összejött Kyle-lal. Ez a kapcsolat valahogy olyan önbizalmat adott neki, amivel végre nyitni mert az emberek felé. És amióta megjelentek a Kyle-lal közös fotók az asztalán, már nem tűnt annyira elkeserítően szomorúnak a látvány, ahogy Robertet is mintha kicserélték volna. Azóta sugárzott róla a boldogság. Kyle teljesen átformálta, és Steve örült neki, hogy Robert neki köszönhetően végre kapcsolódni tudott a világhoz.

– Nem hiszem, hogy a szemére lehet vetni – vigyorgott Steve tovább folytatva a könnyed beszélgetést –, Kóbor nem is annyira, de Porcelán tényleg imádni való. Elég ha csak rád néz, és megvett kilóra. Nem csoda, hogy Kyle is elveszett.

Ezen viszont Robert kezdett nevetni.

– És én még azt hittem, hogy ez a macskák specialitása. De látom, hogy Magicknek van még mit tanulnia.

– Az egészen biztos.

– Egyébként visszatérve még az Északi Csillagra – váltott kissé komolyabb hangra Robert –, Kóbor és Porcelán segítő kutyák, nem? Nem engednék be őket? Talán akkor Johnnak is könnyebb lenne.

– Gondolkoztam rajta, de eddig még nem jutottam el odáig, hogy foglaljak, így pedig megkérdezni sem láttam igazán értelmét. Meg őszintén megvallva, tartottam az elutasítástól is. Az ilyen elegáns éttermek nem szokták engedni a kutyákat. De azzal egyetértek, hogy egy próbát mindenképp megér. Meg talán Peter közben járna az érdekünkben.

– Ha már kutyák… Az el is felejtettem mondani, hogy ha segítesz tető alá hozni ezt a karácsonyt, akkor természetesen ti is meg vagytok hívva. Remélem eljöttök majd.

– Nagyon szívesen jönnénk. – Steve még maga is meglepődött rajta, hogy mennyire megmelengette a szívét a felajánlás. – Én mindenképp. De beszélnem kell Johnnal, amíg ő nem mond valamit, addig én sem tudom biztosra mondani. És ha jövünk is, hoznunk kell a kutyákat. Szóval még Paullal is beszélnem kell. Tudom, hogy a Mindenizű kutyabarát hely, de azt nem tudom, hogy az idősek örülni fognak-e nekik.

– Persze ezt megértem. Egyébként Kóbor és Porcelán mennyire macskabarátok?

– Csak nem elhoznád Magicket is? – csillant fel Steve szeme. – Jó lenne őméltóságát élőben is látni.

– Hát még nekem is beszélnem kell Paullal – vakarta meg a füle tövét Robert. – Magicket egyáltalán nem zavarják a kutyák. Szerintem teljességgel embernek hiszi magát, egy despotának, és ezért meg sem fordul abban a kemény fejében, hogy esetleg tartania kellene a kutyáktól.

– Kóbortól és Porcelántól nincs miért. Nagyon jól vannak nevelve. Semmi sem vonja el a figyelmüket a rájuk bízott emberről. Szerintem a fülüket is megpróbálhatja lerágni, akkor sem fogják zavartatni magukat.

Ezen Robert még felszabadultabban kezdett nevetni. Bizonyára éppen úgy elképzelte a jelenetet, ahogy Steve is. Vidámságtól könnyező szemét törölgetve szólalt meg ismét:

– Nem hiszem, hogy ilyen kemény erőfeszítést akarna kifejteni. Szerintem inkább csak megpróbál majd aludni valamelyiken, ha megfelelően puhának találja majd a bundájukat. Tudod, ágy az egész világ, mint minden macskának.

– El tudom képzelni. Mind kényelmesek, az biztos. Viszont, ne haragudj, de vissza kell mennem, mert épp egy határidős szerződést fordítok. Meg azt is meg kell néznem, amit Peter írt.

– Peter? Mármint az a Peter az étteremből? – csapott le azonnal Robert.

– Igen, ő.

– Akkor ne rohanj már! Biztos, hogy a karácsony miatt keres. Nézd meg!

Volt abban valami, amit Robert mondott, és a lelkesedése Steve-re is átragadt. És mit ad isten, Robertnek igaza volt, mert Peter tényleg amiatt kereste, hogy segítse ki őket pár hagyományos, francia karácsonyi fogással. Cserébe természetesen ő is és John is meg vannak hívva az eseményre.

– Látod, én megmondtam! – lelkendezett Robert.

– Örülök ennek az egésznek, már most millió ötletem van. De tényleg mennem kell, mert a szerződés nem fejezi be magát. Viszont dumálhatnánk gyakrabban.

– Ja, persze, menj csak. És köszönöm, hogy áldoztál rám az idődből.

– Nem volt áldozat, én köszönöm, hogy rám gondoltál.

– Ugyan ki másra? – veregette meg a vállát vigyorogva. Kissé ügyetlenre sikerült a mozdulat, de a mindig félénk és távolságtartó Roberttől hatalmas előrelépésnek számított. Steve pedig örült neki, hogy érzi magát ennyire kényelmesen a társaságában, hogy ezt meg merte tenni. – Viszont, ha jutottál valamire a tervezésben, beavatsz majd?

– Természetesen. Te leszel az első. Sőt ha úgy látod, hogy belegyógyult a fejem a monitorba, rángass ki nyugodtan bármikor.

– Benne vagyok. Szólj, hogy mikor érsz rá egy kávéra. Ha nem jelzel záros határidőn belül, jövök és kirángatlak.

– Mindenképp.

Roberttel együtt mentek vissza az irodába, ahol gyorsan magára is hagyta, nem akarta feltartani Steve-et a munkában. Pedig akár maradhatott volna, annyira képtelen volt eleinte ismét rászánni magát a szerződés fordítására. Ahogy mondta, megszámlálhatatlan ötlet kergette egymást a fejében. Ezer éve nem volt része francia karácsonyban. És most valamilyen csoda folytán része lehet egynek a megszervezésében. Hát hogy lehet ilyen boldog és felvillanyozó felelősséggel a vállán dolgozni?

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Toa Heftiba)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s