Tizenhárom

Mivel aznap Jase-nek csak délutánra kellett bemennie a kórházba, így reggel együtt tudtak elindulni Floyddal. Jase általában szerette az ilyen reggeleket. Mert szinte minden alkalommal volt valami megismételhetetlen hangulata annak, amikor együtt készülődtek. Jase elvezetett az öregek otthonáig, ahol a kissé távol eső parkolóból kézen fogva sétáltak be Floyddal, hogy meglátogassák a fogadott nagyszüleiket.

De aznap reggel viszont nem az a könnyed boldogság vette körül őket, ami mindig szokta. A buborék is más volt körülöttük, nem az, ami mindig szokott. Hiába választotta le őket a külvilágról, mégis nehéz érzésekkel volt tele. Lilly elvesztésének fájdalmával. És azzal a szomorúsággal, hogy a három még élő öreg ideje is előbb vagy utóbb, de kérlelhetetlenül a végéhez közeledik.

És aznap reggel Jase hiába igyekezett, nem tudta kiűzni fejéből ezeket a fekete gondolatokat. Annak ellenére sem, hogy tudta, minden percért hálásnak kellene lennie, amit csak az örökbefogadó nagyszüleitől kapott. Amikor a szülei kidobták az utcára, sosem gondolta, hogy valaha is lesz még boldog. Sem azt, hogy annyira boldog lesz, mint Henryvel és Markkal. A lehetőségekről, amiket kapott tőlük pedig álmodni sem mert különböző szállókon és állami gondozásban eltöltött magányos, gyötrelmes éjszakái alatt.

Floyd egy kicsit erősebben szorította összefűzött ujjaikat, hátha ezzel ki tudja rántani a gondolataiból. Jase igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, amikor rá emelte a tekintetét.

– Kicsit tartok attól, hogy fogadják majd az ötletet – bökte ki végül.

Nem kellett külön hozzátennie, hogy Henry-re és Markra gondol. Jase amióta az eszét tudta a négy öreg a második világháború óta volt elválaszthatatlan, nem is töltöttek hosszabb időt egymás társasága nélkül. Egyfelől ezért volt kifejezetten szívmelengető Paul felajánlása a karácsonnyal, ahhoz kétség sem fért, hogy illő tisztelgés lenne Lilly egész élete előtt. Abban nem volt csak biztos, hogy mennyire friss és éles még az elvesztése fájdalma. Az ő mellkasa néha annyira szúrt a gyásztól, hogy levegőt is alig kapott tőle. Logikus volt hát a következtetés, hogy Henry és Mark az ő fájdalmának sokszorosát érzi.

Kijelentésére Floyd csak megértően bólintott, majd pár pillanatig mérlegelte, hogy mi legyen a válasza. Csak ezután szólalt meg.

– Nézd, nincs arról szó, hogy ez a terv kötelező érvényű lenne rájuk nézve. Ez csak egy felajánlás. Az persze más kérdés, hogy mennyien lennének hajlandóak áldozatot hozni értük azért, hogy boldog legyen a karácsonyuk. De ha azt mondják, hogy nem állnak készen egy ilyen eseményre, akkor sem történik semmi. A barátaink szerveznék ezt nekik. És addig úgysem állnak neki semminek, amíg mi azt nem mondjuk.

– Végülis igen, ebben igazad van – sóhajtott egy nagyot Jase. – Csak tudod, nem akarok sem fájdalmat okozni, sem kellemetlenséget… a barátainknak.

– Persze, én ezt értem. Ahogy azt is, hogy mennyire friss még ez a fájdalom. De tudod, szerintem rosszul állsz most a dolgokhoz.

Jase egy pillanatra megtorpant, az ujjai kicsúsztak Floyd szorításából. Rosszul állna a dolgokhoz? Miben? Mit jelent ez? Természetesen Floyd azonnal visszalépett mellé, és ismét a tenyerébe fogta a kezét. Egymásba kulcsolta az ujjaikat, és egészen közel rántotta magához, hogy Jase az oldalába simuljon. Keze egy finom rántásával jelezte neki, hogy haladjanak tovább, és amikor ismét elindultak, Floyd óvatosan, szavait megválogatva beszélt tovább.

– Te tudsz Robinról… – elkadt kissé a hangja. Kamasz volt még, amikor egy gyógyíthatatlan betegség miatt elvesztette a legjobb barátját. – Az emberek nem jól értelmezik a gyászt. Azt hiszik, hogy a fájdalom idővel kisebb lesz. De nem lesz az. Sosem. Ez nem egy ruha, hogy összemenjen a mosásban… Egyszerűen csak az élet nő a fájdalom köré. Emiatt tűnik kisebbnek. (*) És ezért mondtam, hogy szerintem most rosszul állsz a dolgokhoz. Szerintem ez a karácsony egy kiváló lehetőség arra, hogy segítsünk az életnek a fájdalom köré nőni. Nemcsak nekik. Neked is.

Jase nem tudott mit felelni erre. Pár percig csak némán sétáltak egymás mellett, miközben átgondolta Floyd szavait. Egyértelműen hallatszott a hangján, hogy mennyire tapasztalatból beszél – ha nem tudta volna az igazságot mögötte, akkor sem lettek volna kétségei az őszintesége felől. És tényleg! Világosodott meg ő is abban a pillanatban. Ugyan hogyan lehetne másképp? Hiszen most olyan monumentálisnak és legyőzhetetlennek tűnt minden, amit érzett… csak ez lehet a megoldás, ő sem, hitte, hogy bármi csökkenthetné a fájdalmat.

Végül nem mondta ki, hogy Floydnak szerinte is igaza van. Mind a ketten tudták. Nem igényelt ez több szót köztük. Beszélnek az öregekkel, és meglátják, hogy mit mondanak majd az ötletre.

– Először Davie-hez megyek – szólalt meg az otthonhoz közeledve Flyod –, úgy tervezem, hogy elmondom neki én. És megkérdezem, mit gondol róla. Te meg beszélj Henry-ékkel, ha gondolod.

– Nem, előbb megvárom, hogy mit mondd neked, és csak utána beszélek velük. Nem szeretném, ha túlságosan fellelkesednének, aztán Davie döntése miatt mégsem lenne belőle semmi.

– Ahogy gondolod. De persze én is úgy terveztem, hogy a végső döntés Davie-é, hiszen az ő felesége emlékére készülne ez az egész.

Ebben meg is állapodtak. Aztán természetesen az öregek keresztülhúzták a számításaikat, mert mert Henry és Mark lakását zárva találták, a kopogásra sem reagált senki, ellenben a szomszéd lakásból éles hangok, szinte kiabálás hallatszott ki. Egy pillanatra megdöbbentek ezen, aztán, amikor kihallották a szavakat, megkönnyebbülten nyugtázták, hogy az idősek csak valami kártyajáték miatt osztozkodnak, és nincs semmi gond. Amikor beléptek, mind a három öreget a nappaliban találták – természetesen kártyával a kezükben –, és a nagy tiltakozás alapján úgy tűnt, hogy Davie áll nyerésre.

– Mivel játszotok? – kérdezte vidáman Floyd, miután üdvözölték egymást.

– Robbanó cicákkal! – felelték egyszerre, majd az értetlen kifejezést látva az arcán alaposan ki is nevették.

– Tudod, ezt kapta tőlem Davie a szülinapjára – sietett segítségre a magyarázattal Jase –, mert már unták a régi kártyajátékokat. Az a lényeg, hogy mindenféle cicás lapok vannak, amiket felhúzhatsz a pakliból, és amikkel meg tudod szívatni a játékostársaidat. Aztán ha felhúzol egy robbanó cicát, és nem tudod hatástalanítani, akkor vesztettél.

– Érdekesnek hangzik… – próbálkozott Floyd, de látszott rajta, hogy nem igazán tudja elképzelni, hogy működik ez a játék.

– Lilly nagyon szerette – szólalt meg halkan Davie –, bár nem játszottunk vele sokat. Aztán azóta, hogy… hát, azóta egyáltalán nem. De ma valahogy ehhez volt kedvem. És amióta játszunk, folyamatosan nyerek, pedig korábban csak Lillynek ment ilyen jól.

Jase figyelte az öregúr arcára kiült szomorkás, de mégis boldog mosolyt. Miután Lilly meghalt, és Davie kénytelen volt összecsomagolni a dolgait, tényleg azt hitte, hogy sosem fog előkerülni többet ez a pakli kártya. Mindenképp jó jelnek találta, hogy az idősek most ezzel játszottak. Váltottak is egy sokat mondó pillantást Floyddal.

– Beszálltok egy körre ti is? – kérdezte Henry, miközben összeszedte a lapokat, majd kiválogatta a bomba hatástalanító kártyákat és a robbanó cicákat a pakliból. Megkeverte, és a választ meg sem várva osztott. – Játszunk egyet nyílt lapokkal, és akkor Floyd is könnyebben megérti majd a szabályokat.

Összenéztek egy pillanatra. A kártyajáték bár jó szórakozásnak ígérkezett, a beszélgetés elodázásának tűnt. De talán nem is baj az, ha valami könnyedebb dologgal kezdenek. Ha felvázolták a tervet, utána már lehet, hogy senkinek sem lesz kedve játszani.

– Rendben – egyezett bele végül Floyd –, tegyünk vele egy próbát.

Henry fülig érő mosollyal kezdett osztani mindenkinek, majd mind az öten úgy helyezték el a lapjaikat, hogy láthassák az összeset az asztalon. Aztán Henry és Davie egymás szavába vágva magyarázni kezdték a szabályokat, miközben a saját lapjaikon demonstrálták is a játék menetét. Jase ismerte már, neki nem tartogatott újdonságokat, de az idősek lelkesedését bármikor szívesen nézte. Na meg a Floyd arcán átsuhanó kifejezéseket, ahogy igyekszik követni a csapongó gondolatokat és magyarázatokat.

Aztán pár ilyen kör után élesben is nekiálltak játszani, és jó hangulatban, sok nevetés közepette hamar elszaladt az idő. Olyannyira, hogy Jase-nek már csak fél órája maradt indulásig. Az utolsó játék után Floyd összeszedte a kártyákat, hogy egyik lelkes öreg se tudjon újra osztani.

– Azt igazság az, hogy szerettünk volna beszélni veletek valamiről – szólalt meg a művelet végeztével, miközben Jase-re pillantott támogatásért.

A komoly hangot hallva, az idősek is nyugtalanul néztek össze, szinte a fejükben megforduló aggodalmas gondolatokat is le lehetett olvasni ráncos homlokukról. Természetesen nem ez a felvezetés az, amit bárki hallani szeretne egy ilyen vidáman, családi körben eltöltött délelőtt után.

Jase azonnal látta, hogy mennyire megijesztette az elhangzott pár szó az időseket, ezért magához ragadta az irányítást. Nyitásként viccesen oldalba könyökölte Floydot, hogy elhallgattassa.

– Inkább én – kacsintott rá –, mielőtt még bárki szívrohamot kapna…

Ezek után megpróbált annyi könnyedséget erőltetni a hangjába, amennyi csak tőle telt, miközben felvázolta az ötletüket. Eleinte nyugtalansággal töltötte el a csend, ami a szavait követően a nappalira ereszkedett, de gyorsan rá kellett döbbennie, hogy ez csak feszült figyelem és érdeklődés. Sőt a végére mindannyiuk tekintete, de kifejezetten Davie-é, elmondhatatlan lelkesedéstől és hálától csillogott.

– Ez egy remek ötlet! – kiáltott fel az öregúr. – Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe!

Jase abban a pillanatban úgy érezte, hogy hatalmas kő gördült le a mellkasáról. Nem számított teljes elutasításra, de ekkora lelkesedésre sem. Mindenesetre Davie öröme őt is felvillanyozta, és sokkal bátrabban sorolta el azokat a részleteket, amikről már valamennyire egyeztettek egymás közt.

– És ez a karácsony még egy dologra kiváló lehetőség lenne – tette hosszá csillogó szemmel Davie, és Jase nem volt biztos benne, hogy nem könnyeket lát remegni abban a pillantásban.

– Mire? – tudakolta a pillanatnyi hatásszünet után Floyd is.

– Tarthatnánk egy kis felolvasást a Hasonlótlanságokból!

Henry és Mark azonnal csatlakoztak Davie-hez, és sorolni kezdték a kedvenc részeiket Lilly év elején megjelent könyvéből. Floyd is közbeszúrta a saját javaslatait, amikor az öregek egy-egy pillanatra elhallgattak.

Közben Jase felkelt a nappali asztal mellől. A munka nem várt.

– A megbeszélésnek ezt az utolsó részét rátok bízom. Nekem viszont mennem kell sajnos. De örülök, hogy tetszett nektek az ötlet, akkor majd mindenképp szervezzük tovább.