Tizenkettő

Peter lelkesen sétált be másnap reggel az étterembe. Még előző este küldött egy üzenetet a barátaival közös chatbe, hogy mindenki, aki bent lesz, ha lehet érkezzen meg negyed órával korábban, mert valami nagyon fontosról akar velük beszélni. Azóta Maya ezer üzenetet küldött válaszképp, hogy kiszedje belőle, miről van szó, Joseph csak leokézta egy feltartott hüvelykujjal, Cook pedig egy káromkodós-cenzúrázott emojit küldött. Peter ezt úgy értelmezte, hogy a maga módján mindenki beleegyezett a kérésébe.

Amint megérkezett, és gyorsan átöltözött, az első útja az étterem egyetlen fenntartott meeting termébe vezetett, és szerencsére már mindenki ott várta. Maya szinte vibrált a lelkesedéstől és a kíváncsiságtól, Josephet az őrületbe kergetve ezzel, Cook pedig… ő csak magához híven morózusan várta, hogy mit tartogat számára ez a reggeli megbeszélés.

– Először is nagyon köszönöm, hogy eljöttetek – fogott bele a mondandójába késlekedés nélkül Peter. – Nem is szeretném nagyon húzni az időtöket, ezért csak egyszerűen kibököm, hogy szívességet szeretnék kérni tőletek.

Kissé félve fogott bele, bizonytalanul csengett a hangja, amikor arról beszélt, hogy nagyon kedves barátai elvesztették a nagymamájukat, aki a világot jelentette a számukra, és hogy ezért szeretnék őket egy varázslatos francia karácsonnyal meglepni. Aztán lassan felbátorodott, ahogy észrevette Mayán, hogy már a lelkesedéstől vibrál, és máris tervezni és szervezni kezdett fejben. Joseph-fel mindig is adták-kérték a szívességeket, éppen ezért nem tartott attól, hogy őt nagyon győzködni kelljen, egyébként is Peteren volt most a szívességkérés sora.

Az egyetlen kemény dió a csapatban kétség kívül Cook volt. A morózus szakácson múlt minden, hiszen ha ő nem segíti ki őket azzal a mágiának is beillő művészettel, amit főzés címen űzött, akkor kútba esik minden minden elképzelésük még azelőtt, hogy bármi érdemlegesbe belekezdtek volna. És először úgy tűnt, hogy pontosan ez fog történni.

– És miért kellene nekem ebben benne lenni? – kérdezte azonnal Cook, amint Peter a mondandója végére ért, ő pedig érezte, hogy összeszorul a gyomra. – Miért kellene vadidegenekre áldoznom a saját karácsonyomat?

A kérdés jogos volt, természetesen Peter sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért várja el a feltétlen segítséget tőlük. Az első reakciója erre azt volt, hogy azért mert a barátai. De az, hogy barátok, tényleg feljogosítja arra, hogy ekkora elvárást támasszon? Cook kérdése egyértelműen azt sugallta, hogy nem.

– Jaj, ne csináld már! – esett neki azonnal Maya. – Szerintem mindent meg tudunk csinálni az előző nap, és akkor Pete-nek csak el kell jönnie érte. Így pedig senkinek nem kell feláldoznia a karácsonyát.

Peter azonnal látta, hogy Cook kevésbé kedvesen készül visszavágni, ezért gyorsan közbe szólt, hogy visszaszerezze az irányítást.

– Igazság szerint szerettelek volna meghívni titeket is. Tudom, hogy Jase nagyszüleit nem ismeritek, de mindenki mást a társaságból igen. Ott lenne Kyle és Robert, szerintem még John és Steve is eljönnének, Paul kötelező kellék, és persze Floyd sem maradna ki. Már régóta tervezek egy ilyen baráti nagykarácsonyt. Kicsit persze sajnálom, hogy egy ilyen szomorú alkalom vet árnyékot rá, de nekem nagyon sokat jelentene, ha mind itt tudnátok lenni.

Joseph csak bólintott beleegyezése jeléül, és Peter már ennyitől megkönnyebbült egy kissé. Felőle igaz nem is igazán voltak kétségei, ahogy Maya felől sem, aki lelkesedésében szinte körbetáncolta a meeting termet. A végén pedig azt kiáltotta Cook fülébe fejhangon:

– Tudom, hogy csak kéreted magad! – Az idősebb férfi minden igyekezete ellenére is összerándult a hangerőtől. – Mind tudjuk, hogy te vagy a legfontosabb, és csak tőled függ ez az egész. Mit szólsz hozzá, ha én leszek a segéded, aznap? És akkor kedvedre ugráltathatsz.

Cook szája széle alig észrevehetően felfelé görbült, miközben annyit mondott:

– Meg kell néznem a naptáramat.

– Mind tudjuk, hogy nincs naptárad – Joseph akkor először szólalt meg –, mindent a telefonodba írsz fel.

– Abban is van naptár – dohogott Cook.

Ezen mindneki jót nevetett, tudták, mikor nem kell komolyan venni. És ekkor már ő is vigyorgott, leplezni sem próbálta.

– Persze, hogy benne vagyok – jelentette ki. – Tényleg azt hittétek, hogy tönkretennék egy ekkora napot? Csak hallani akartam, hogy mennyire fontos vagyok nektek. Most viszont rekesszük be ezt a megbeszélést, mert a munka nem vár, és mivel nem nagyon ismerem a francia karácsonyi menüket, még recepteknek is utána kell járnom. Kapunk egyébként valakitől segítséget, étel ötleteket, amik alapján készülnünk kell, vagy elég ha, én böngészek az interneten?

Joseph erre viccesen felhorkant. Cook és az internet nem ugyanabban a dimenzióban léteztek. Számát sem tudta, hányszor mutatta meg már az idős szakácsnak, hogyan kell használni a böngészőket. Így tehát arra a következtetésre jutott, hogy „böngészek” kifejezés azt takarja, hogy őt és Mayát tervezi megkérni erre. Persze ezt a felismerését bölcsen megtartotta magának, és hagyta, hogy Peter válaszoljon.

– Ti is nézhettek recepteket, ha gondoljátok. De van egy ismerősöm, aki viszonylag sokat élt Franciaországban, arra gondoltam, hogy őt faggatnám ki.

– Add meg neki a telefonszámom meg az e-mail címem – ajánlotta fel mindenkit megdöbbentve Cook –, és akkor közvetlenül nekem is küldheti. Majd megnézzük a többiekkel, hogy mi tehetünk az ügy érdekében.

Maya ezt hallva a szakács nyakába vetette magát lelkesedésében, mit természetesen az idősebb férfi felháborodott tiltakozása kísért – de annyira azért mégsem tiltakozott, hogy kiszabaduljon a lány öleléséből.

– Tudtam! – lelkendezett Maya. – Mindig is tudtam, hogy nem vagy Grincs! Én már csak azt nem értem, miért akarod, hogy mindenki annak higgyen…

– Nem hagyhatok mindenkit fejemre nőni! – protestált Cook, de nem volt igazi hév akkor a hangjában.

– Persze, hogy nem – hagyta rá Joseph is –, így legalább mindannyian tudjuk, hogy hol a helyünk.

– Az a minimum! Az kéne még, hogy öregségemre mindenféle sihederek dirigáljanak nekem! Itt húzom meg a határt.

Ez a kijelentés annyira viccesre sikerült, hogy Peter bármennyire is igyekezett, nem tudott parancsolni meg-megránduló szája szélének. Mindezt úgy, hogy ő tulajdonképpen mindannyiuknak a főnöke volt. Lassan már másfél éve lett az étterem vezetője, és annak ellenére, hogy továbbra is pincérkedett, rengeteg egyéb szervezési feladat is hárult rá. Amiket természetesen egyáltalán nem bánt, sőt imádott.

Az előléptetését Cook a szokásos ál-morózus modorával fogadta, viszont az ő életét egyáltalán nem keserítette meg nehéz természetével, ellentétben az előző étterem vezetőével – azt csiripelték a madarak, hogy Cook személye is sokat nyomott a latba, hogy végül a felmondás mellett döntött. Mindig is egyértelmű volt az ellentét közte, és a személyzet többi tagja közt, és az idős szakás egyáltalán nem igyekezett véka alá rejteni az ellenszenvét. Viszont minden rigolyája ellenére is Peterrel mindig támogatóan viselkedett vele, aki pedig nem lehetett elég hálás ezért.

Cook akkor sokat mondóan Peterre emelte a tekintetét, és ennyit mondott, és a másik már ennyiből tudta, hogy nyert ügye van:

– Csak miheztartás végett, nehogy elbízd magad.

– Sosem merném. És nagyon köszönöm. Mindannyiótoknak. – Peter alig tudta kipréselni ezt a pár szót, annyira összeszorult a torka a meghatottságtól. – Nem is tartalak fel tovább titeket.

Ezzel berekesztette a reggeli meetinget, és a dolgára engedte a barátait. Ahogy sorra kivonultak a tárgyalóból még hallotta Cookot az orra alatt dörmögni:

– Mindig bedőlnek ennek. Miért gondolják azt, hogy nem segítenék?

Peter már épp válaszolni készült, amikor Maya megelőzte. Játékosan könyökkel oldalba taszította Cookot.

– Talán jobban hinnének neked, ha nem lennél mindig olyan, mint aki pokrócot reggelizett! Mármint én értem, hogy ez az imidzsed része, de hidd el, mi megleszünk nélküle. Vagy kevesebbel belőle… – suttogta neki kiáltásnak is beillő hangerővel, amit természetesen a többiek felszabadult nevetése kísért.

Cook erre nem felelt, csak magához tökéletesen passzoló módon morózus képet vágott.