Tizenegy

Floyd nem bánta volna, ha marad még annyi ideje, hogy a hamburgereket kipakolhassa tányérra, hogy legalább úgy tűnjön, látszólag fektetett némi energiát a vacsorába, már azon kívül, hogy elrohant megvenni ezeket pár sarokkal arrébb. De végülis annak is van valami bája, ha a dobozból eszik meg. Legalábbis Jase mindig ezt szokta mondani, amikor nem maradt erejük vagy idejük ennél többre. És bár Floyd is elismerte, hogy ennek a helyzetnek is megvan a maga hangulata, azért mégiscsak más elképzelése volt a romantikáról.

Tényleg csak annyi ideje maradt, hogy lepakolt, lerúgta a cipőjét, és lerakta az ételes dobozokat az étkező asztalra, már nyílt is a bejárati ajtó, és Jase lépett be a lakásba. Floyd továbbra is a konyhában tett-vett, és hallgatta a megszokott zajokat, ahogy a másik kihámozza magát a kabátjából, kibújik a cipőjéből, és mindent megfelelően elrendez. Szándékosan nem ment elé, hiszen nem fértek volna el a szűkös előszobában. Egyébként is csak idő kérdése volt, hogy belépjen hozzá a konyhába.

És tényleg nem kellett sokat várnia, mert Jase első útja hozzá vezetett. A megszokott kimerült látványt nyújtotta, amikor megjelent az ajtóban. Nem volt ezen semmi csodálkozni való, minden brutálisan hosszú, éjszakába nyúló műszak után pontosan így festett. Floyd szeretett is azzal viccelődni, hogy eldönteni sem lehet róla, egy zombis filmben vajon a túlhajszolt áldozat vagy a zombi szerepe passzolna-e jobban hozzá.

Viszont aznap este nem került sor viccelődésre. Egyértelműen látszott Jase-en, hogy mennyire kimerült, és a hangulata közel sem jó. Olyannyira nem, hogy Floyd azt is rögtön tudta egyetlen pillantásból, hogy nem akar beszélni róla. Mindketten tisztában voltak vele, hogy az orvosok életében időről időre felbukkannak betegek, akiknek a helyzete jobban megérinti, vagy egyenesen megviseli őket. Azt is tudta, hogy az intenzív osztályon van most egy ilyen beteg, de ennél többet nem tudott kiszedni Jase-ből. És tiszteletben tartotta annyira, hogy ne is akarja a kíváncsiságával terhelni sem korábban, sem most.

Vannak napok, amikor nem kell erőltetni sem azokat a kérdéseket, hogy milyen volt a napja, sem az egyébként köztük már hagyománynak számító zombis humort. Floyd ennyiben maradt magával. Inkább egy gyors csókkal üdvözölte Jase-t, majd a székéhez terelte, és utána ő is az asztalhoz ült vele szemben.

– Egész nap erre vágytam! – derült fel Jase arca, ahogy óvatosan elkezdte kicsomagolni a dobozt. – Azt is mondhatnám, hogy ez tartott életben.

– Sosem gondoltam volna, hogy valaha féltékeny leszek egy hamburgerre – morogta az orra alá Floyd, de természetesen szigorúan úgy, hogy a másik kristálytisztán hallhassa. Jase ezen felhorkant. Nevetésnek még nem illett volna be, de némi felszabadultság és jobb kedv egyértelműen ott bujkált abban a hangban.

– Ha nem ismernélek jobban, még a végén tényleg azt hinném, hogy féltékeny vagy egy hamburgerre – kacsintott Floydra. – Pedig tudhatnád, hogy nincs miért. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy kinek köszönhetem.

Ekkorra sikerült kibontania a fóliát és kinyitnia a dobozt. Pár pillanatig csak döbbenten meredt a hamburgerre, és Floydot kifejezetten szórakoztatta, hogy még kézbe venni sem merte.

– Te, ez mindig ekkora volt? – emelte csodálkozástól elkerekedett szemét Floydra.

– Jaj, tényleg, el is felejtettem mondani – vigyorgott rá ő –, hogy dupla ananásszal kértem neked, hogy ebből is lásd mennyire szeretlek. És ne nézz így rá, ott van benne mind a két szelet, csak az egyik grillezett, a másik meg panírozott.

Jase közelebb hajolt az ételhez és gyanakodva méregette. Floyd pedig hagyta. Ez már egy régóta megszokott rituálé volt kettejük között, amikor valami új dologgal akarta megismertetni a párját. Korábban erről sokat beszéltek. Még a kapcsolatuk legelején.

Amíg Henry és Mark örökbe nem fogadták, Jase embertelen nélkülözésben élt. Az étel pedig mindig egyfajta zsarolásként lebegett a feje fölött. Ha valakitől enni kapott, az általában valamilyen szívességet is elvárt cserébe. És mindenki másképp küzd meg az ilyen jellegű traumákkal. Jase-nél ez a megküzdési mechanizmus egy nagyon erős berögződés kialakulása volt, miszerint nem mozdult ki a komfortzónájából.

Mindig, mindenben ugyanazokat a bejáratott dolgokat választotta, amikkel sosem fogott mellé – amiket senki sem tarthatott a feje fölött, és zsarolhatta vele –, lehetett szó ruhákról, ételekről, italtokról, emberekről, bármiről. Nem engedett be új embereket az életébe, akik felboríthatták volna mindennapjai megszokott menetét. Az ételekhez és ruhákhoz is hasonlóan állt, ha mindig csak azokat veszi meg, amikről tudja, hogy minden körülmények között beleférnek a költségvetésébe, akkor nem kerülhet újra függő helyzetbe. (*)

Alig akadtak olyan emberek Jase életében, akikkel szemben leengedte a pajzsait. Az első kettő ilyen Mark és Henry voltak, majd később Floyd is csatlakozott a szerencsések köréhez. Azóta fokozatosan javult ugyan a helyzet, Jase-nek lassan, de biztosan lett még pár barátja, de abban senki sem kételkedett, hogy a gyerekkori berögződéseit sosem fogja teljesen levetkőzni.

A barátai – vagy inkább azok hiánya – kapcsán Mark és Henry egyszer sem tettek megjegyzést, szavak nélkül is értették az elzárkózását. Éppen ezért sosem mondták neki, hogy többet kellene társaságba járnia, vagy barátkozóbbnak lennie. Emberek kapcsán magától összesen kétszer tett kísérletet. Az egyik a fogadott nagyszüleivel volt, amikor őket közel engedte magához. A második alkalommal pedig engedett a vonzásnak, ami ellenállhatatlanul húzta Floydhoz. A többi ember az életében, például John, akit a legjobb barátjának tartott, egyszerűen csak a „nyakán maradt” az két évvel korábbi balesete után.

Ételek és ruházkodás tekintetében mindig elnézőek voltak vele a fogadott nagyszülei, sosem tukmáltak rá semmit, amit nem akart. És Jase nem is próbálkozott újdonságokkal. Általában. Nagyon ritkán. Akkor is csak Floyd kedvéért. Az ananászt is miatta próbálta ki, és az egyik kedvenc étele lett. Ha tehetné, talán még a húslevesbe is azt tenne.

Egyébként több olyan dolgot megszeretett, amire Floyd vette rá, és éppen azok, amik a kedvencei lettek eredményeztek olyan szörnyszülött ételeket, mint a Hawaii hamburger, ami nem titkoltan neki köszönhetően került fel a bódé menüjére. Floyd sosem értette, hogy miért jön be az embereknek, de valakiknek mégiscsak szeretniük kellett Jase-en kívül is, mert azt aztán tényleg nehezen hitte volna, hogy csak az ő kedvéért tartják a választékban.

Jase kissé bizalmatlanul méregette a hamburgernek azt a részét, ami feltehetőleg a rántott ananász volt, de aztán erőt vett magán, és beleharapott. És Floyd tudta, miatta teszi. Minden olyan dologgal, amiben elsőre nem bízott meg, az ő kedvéért tett próbát. És ez végtelen büszkeséggel és meghatottsággal töltötte el.

Egy darabig semmiségekről beszélgettek, vagy épp szótlanul ették a hamburgert, és Floyd azon kapta magát, hogy halogatja a beszélgetésnek azon részét, amire tulajdonképpen egész este készült. Egyszerűen nem érezte magát elég erősnek, hogy felhozza. Jase az utóbbi időben nagyon szótlan és letört volt, ritkának számított mostanában az, hogy ennyire felszabadult és könnyed legyen. És Floyd rádöbbent, hogy fél. Félt attól, hogy mi lesz, ha megemlíti Lilly-t és Paul ötletét. Annak ellenére is, hogy a világ legjobb és legtiszteletteljesebb ötletének tűnt, amikor még a kávézóban beszéltek erről.

Valami viszont minden igyekezete ellenére kiülhetett az arcára, mert Jase észrevette. Foyd pedig annak ellenére is tudta, hogy lebukott, hogy eleinte a másik csak figyelte, és nem tette szóvá. Viszont ahogy a kínos nyugtalanság és csend egyre hosszabbra nyúlt köztük, nem bírta tovább, és neki szegezte a kérdést:

– Történt valami? Amiről úgy érzed, hogy nem beszélhetsz velem? Nagyon ritkán vagy ilyen, és ez aggaszt.

– Nem, nem történt semmi – villantott egy mosolyt Jase-re, amivel remélte, hogy megnyugtathatja. – Beugrottam egy kicsit Paul kávézójába, és beszélgettem vele meg Peterrel is, amikor ő is benézett.

Floyd tartott egy pillanatnyi szünetet, ami alatt megpróbálta rendezni a gondolatait, hogy innen hogyan is menjen tovább, és ez épp elég ahhoz, hogy Jase közbeszúrja a saját aggodalmait:

– Akkor velük történt valami?

– Senkivel sem történt semmi – igyekezett azonnal megnyugtatni Floyd. – Csak… elmeséltem Paulnak, hogy mi történt Lilly mamával, és hogy ez mennyire megvisel minket. És… felvetette, hogy szervez nekünk… Lilly mamának a kávézóban egy igazi, hamisítatlan francia karácsonyt. És… nagyon fellelkesedtem – Jase arckifejezését látva elbizonytalanodott, ezért sokkal óvatosabban folytatta –, mert szerintem nagyon örülne neki… és azt akarná, hogy jó legyen nekünk ez az ünnep. – Amikor Jase szipogni kezdett, szinte kétségbeesve tette hozzá: – De, nem akartam semmi olyat tenni, amivel elkeserítelek. Ezért ha szerinted nem jó ötlet, akkor holnap visszamondom.

Azt már megemlíteni sem merte, hogy nem csak Paultól kell majd elnézést kérnie, hanem Petertől is minden okozott kellemetlenségért. Persze, számításba vehette volna, hogy ennyire rosszul fog elsülni ez a jószándék, hiszen annyira friss volt még a mami elvesztése miatti fájdalom, de azt sem hitte volna, hogy ennyire rosszul érinti majd.

Jase ekkor már leplezetlenül sírt, és Floyd legszívesebben átkarolta volna, és szorosan magához húzza, de azt is tudta, mikor jobb várni az öleléssel. De nem bírta nézni ezt a szomorúságot, ezért amellett döntött, hogy a kezébe fogja Jase arcát, hogy legalább a könnyeket kitörölhesse a szeméből.

– Nézd, tényleg sajnálom – suttogta, és iszonyatosan szúrt a mellkasa a másiknak okozott fájdalom miatt. De akkor Jase a szavába vágott:

– Nem… nincs miért – szipogta. – Ez egy kiváló ötlet. A mami tényleg imádná. Csak azt sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe. Hogy nem csináltuk meg, amíg még velünk volt… Mindig annyira vágyott Franciaországba. Szóval, szeretném… és tényleg csak azért keseredtem el, mert nem az én ötletem volt.

Hagyta, hogy Floyd ismét megtörölje a szemét, és villantott egy szomorú mosolyt a másikra, akinek ettől egyből enyhült a szorítás a mellkasában. Talán mégsem szúrt el mindent, mint ahogy az utóbbi percekben hitte.

– Akkor nem bánod? – tudakolta óvatosan.

– Nem, dehogy. Sőt örülök neki. És szeretném, ha megszerveznétek. Szerintem Henry és Mark is nagyon boldogok lesznek, ha meghallják. És szívesen meghallgatnám azt is, hogy álmodtátok meg.

Floyd érezte, hogy az a buta, szerelemes mosoly szétterjed az arcán, ahogy lelkesen mesélni kezdett. És csak még tovább nőtt a mosolya, ahogy látta visszatérni Jase szemébe a fényt, és felszáradni a könnyeit.

Amikor az elbeszélés végére ért, Jase a nyakába vetette magát – hamburgertől maszatos kéz ide vagy oda. Olyan lelkesen és hálásan csókolta meg Floydot, hogy még őt is meglepte az összes heves érzés, ami akkor átjárta az egész testét. Jase ajkai szinte égettek az övén, de mégsem akarta, hogy véget érjen a csók, vágyott erre a forróságra, akarta minden pillanatát ennek a heves örökre-összetartozás érzésnek.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Tommy Lucena Villar)

(*) Nem tudom, mennyire tűnnek hihetőnek Jase berögződései, de van egy barátom, aki nagyon súlyos nehézségeken és bántalmazásokon ment át gyerekkorában. Ő pont így viselkedik, annyival egészül ez ki még nála, hogy óramű pontossággal mindig ugyanabban az időpontban kell ennie, mert mi lesz, ha később nem nyílik rá módja/nem hagyják. Ő is tudja, hogy irreális ez a félelem, de nem tud tenni ellene.