Nyolc

Paul, mielőtt kivitte volna a kávét Floydnak, még gyorsan odalépett az ajtóhoz, belülről ráfordította a zárat, és kitette zárva táblát. Már csak nagyjából negyven perc volt zárásig, mégiscsak az lesz a legjobb, ha zavarja meg őket senki. Amennyire látta, Floydnak arra volt a legnagyobb szüksége, hogy hallgatóság nélkül tudjon beszélni valamivel.

Paul visszalépett a pult mögé, tányérokra szedett pár süteményt, amik megmaradtak, fogott két villát, és mindent tálcára pakolt Floyd kávéjával együtt, és ezzel a halom mindennel lépett oda az asztalhoz, ahol korábban a másik helyet foglalt. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy eleinte észre sem vette Pault, amikor letette elé a tálcát, amit addig egyensúlyozott. Majd ahogy tudatosult benne, hogy mennyi minden sorakozik előtte, megdöbbenve pillantott fel a barátjára, aki arcán halvány mosollyal ült le vele szemben.

– Wow, nem számítottam ennyi mindenre – bukott ki a döbbenet Floydból.

– Láss neki nyugodtan. Bármelyiknek, amelyik tetszik – bíztatta Paul.

– Mert nincs kedved elcsomagolni éjszakára a süteményeket? – Floyd viccelni próbált, de nem sikerült igazán, inkább csak hálátlannak hangzott. Grimaszba is szaladt az arca a saját szavaitól. Szerencsére Paul ismerte annyira, hogy ne vegye magára.

– Sosem szoktam elcsomagolni a süteményeket – adott magyarázatot mosolyogva. – Van a közelben egy hajléktalan szálló, pont útba esik hazafelé. Oda szoktam elvinni este azt, ami megmarad. Egyébként is van több fajta, amit nem tehetnék el másnapra a szabályozások miatt, viszont mivel egész nap a zárt pultban vannak, nincs semmi bajuk. Így engem nem büntetnek meg semmiért, valakiknek meg jól esik.

Elhallgatott, amint tudatosult benne, hogy valószínűleg jóval hosszabban válaszolt, mint amennyire az Floydot érdekelhette a jelenlegi állapotában. Igaz, a másik a érdeklődve – és nem csak kötelességből – hallgatta, ennek ellenére nem akarta semmivel sem terhelni.

– De nem azért jöttél, hogy az én élelmiszerkezelési kötelezettségeimről értekezzünk – próbálta átadni a szót Floydnak. – Mesélj, mi történt.

A vele szemben ülő férfi először csak óvatosan megrázta a fejét, és Pault megdöbbentette a szemében remegő könnyek látványa. Fogalma sem volt, hogy mi történhetett, de találgatnia sem kellett, hogy tudja, csak komoly lehet. Nem akarta sürgetni Floydot, aki egyértelmű időhúzásként maga elé vette a kávésbögrét, és egy véletlenszerűen kiválasztott szelet süteményt, aminek nem állt neki, csak a tányér szélére támasztotta a villát.

Paul követte a példáját, ő azt a süteményt vette le a tálcáról, amiről tudta, hogy a másik nem szereti. Viszont ő sem állt neki a magáénak, csak forgatta a villát az ujjai között. Fogalma sem volt mit kellene mondania, vagy kellene-e egyáltalán bármit. Az volt ugyanis a tapasztalata, hogy mindenki addig erős, amíg vigasztalni nem kezdik. Így afelől sem voltak kétségei, hogy Floyd mindennél jobban szeretné elkerülni, hogy összeomoljon a szeme láttára.

– Nemsokára karácsony – szólalt meg végül elhaló hangon a nyugtalan hallgatás után. Paul erre csak bólintott, és várta, hogy kifejtse. – Nem igazán várjuk Jase-szel.

Floyd a szájához emelte a kávésbögrét, és óvatosan kortyolt belőle párat, hogy addig se kelljen többet mondania. Aztán erőt vett magán, és ismét letette a bögrét. Majd fátyolos hangon folytatta:

– Lilly mami a nyáron halt meg. És ez lesz az első karácsonyunk nélküle.

Paul erre is csak bólintott. Az idős hölgy nagyon sok betegségben szenvedett, és hiába volt minden odaadó gondoskodás, amivel Floyd őt és a férjét ápolta az otthonban, ahol dolgozott, hiába volt minden orvosi beavatkozás, egyre romlott az állapota. Egészen addig, míg nem ébredt fel többet egy július közepi reggelen. Egyszerűen csak elaludt. (*)

Paul élesen emlékezett arra a napra. Floyd épp a szokásos kávéját rendelte nála munka előtt, amikor megcsörrent a telefonja. Az öreg hölgy férje hívta kétségbeesve, hogy akárhogy próbálkozik is, Lilly nem ébred fel. Floyd nem várta meg a kávéját aznap, úgy rohant el, mintha a világ is végetérni készülne.

– Davie teljesen maga alatt van azóta is. De Jase-t is nagyon megviselte – beszélt tovább Floyd –, azok az öregek a családja, és hiába Henry és Mark fogadták örökbe, Lilly és Davie is olyanok voltak neki, mint a nagyszülei. Minden karácsonyt velük ünnepeltünk. Nem biztos, hogy pont karácsonykor, de valamikor mindenképp sort kerítettünk a közös ünneplésre. Általában az otthonban a saját lakrészükben, hogy nekik kényelmesebb legyen. És tudod, lassan el kellene kezdenünk szervezni a karácsonyt, de Jase-nek semmi ereje ehhez, látom, hogy a szíve szakad meg, akárhányszor szóba kerül…

Elhallgatott. Kitörölte a könnyeket a szeméből, és a legkevésbé sem igyekezett leplezni a fájdalmat. Szipogott kicsit, amikor folytatta, és Paul még mindig nem szólt közbe.

– Én én sem tudom igazán, hogy mit kellene tennem. Több, mint tíz évig gondoztam őket. Vagyis először Henryt és Markot, de ezt te is tudod. Nekem is olyanok, mintha a nagyszüleim lennének. Az életem részei lettek, Paul. És látom, hogy Jase képtelen idén az ünneppel foglalkozni. Én is épp csak működök… tényleg egy család voltunk… vagyunk… És tudom, hogy ha Lil’ ma lát minket fentről, mindennek elhord minket… Imádta a karácsonyt, biztos fel van háborodva azon, hogy egyáltalán megfordul a fejünkben, hogy nem ünnepeljük meg méltó módón.

Paul csendben figyelte a barátját. Tökéletesen értette a fájdalmát. Ő imádott nővérét vesztette el évekkel korábban egy autóbalesetben. Tökéletesen ismerte ezt a bénító fájdalmat, amikor funkcionálni is alig képes az ember. Amikor legszívesebben lefeküdne valahol, ahol senki sem talál rá, és hagyná, hogy a föld nélküle forogjon tovább. Nem szorult magyarázatra, hogy Floyd pontosan így érzett.

– Milyennek szerette a karácsonyt? – kérdezte csendesen Paul, amivel sikerült egy szomorú mosolyt csalnia a másik arcára.

– Azt hiszem, bármilyennek. Imádta a színes fényeket, a hatalmas fákat rengeteg dísszel. Mindig teleaggattuk az apartmanjukat karácsonyi égőkkel, az ablakokba meg jégcsap alakúakat tettünk. Tudod, azokat, amik amikor világítanak, olyanok, mintha olvadna és csöpögne a jégcsap.

– Hogyne tudnám! – vigyorgott Paul. – Emlékszel? Egyik éven kölcsönkérted az én szettemet, mert Lillyéké kiégett.

– Igen, tényleg. Így már emlékszem – szipogott Floyd. – Arra is emlékszem, hogy azóta sem hoztam vissza.

– Én sem kértem – vont vállat Paul –, tudtam, hogy jó helyen van náluk.

– Igen, tényleg az volt. Imádták. Lil’ ma mindig mondta, hogy sokkal szebben világit, mint az övék. Tényleg azt meséltem, hogy a második világháború után pár évig Párizsban éltek? Ott maradtak Henryvel és Markkal. Segítettek az újjáépítésben. Ott is házasodtak össze. Lilly mindig is imádta Franciaországot. Sosem mondta ki, de én mindig úgy éreztem, hogy kissé egész életében bánta, hogy nem telepedtek le ott.

Floyd ezer apróságot mesélt a nagyiról, hogy mennyi élményt és boldogságot hozott haza magával Franciaországból. Hogy mennyire szívesen anekdotázott az ott töltött idejükről, hogy sosem hagyta Davie-t közbeszólni, vagy kijavítani a történeteiben. És Floyd mindig szívesen hallgatta ezeket, akár ezredjére is. Sosem tudta megunni ezeket a kalandokat.

Paul pedig figyelmesen hallgatta. És Floyd minél többet mesélt, annál jobban körvonalazódott a fejében egy ötlet. Tudta, mit kell tennie. Remélte, hogy ezzel visszaadhat mindannyiuknak egy kicsit a karácsonyból. Boldoggá akart tenni mindenkit, és abban bízott, hogy Lilly is éppen egy ilyen ünnepre vágyik.

– Azt hiszem, tudom, mit kellene tenned – szólalt meg bizonytalanul Paul. Elhallgatott, és barátja arcát figyelte, és amikor csak érdeklődő kíváncsiságot talált rajta, annyit kérdezett: – El tudják hagyni az otthont Davie-ék?

– Persze – felelte kissé értetlenül Floyd –, néha el szoktuk őket vinni étterembe, vagy vásárolni. Egy-két alkalommal még kirándulni is mentünk velük. Bár, amióta Lil’ ma nem tudott járni, nagyon meg kellett válogatnunk, hogy hova mentünk. Miért?

– Azt hiszem, el kellene hoznod őket ide huszonnegyedikén. Én pedig szervezek nekik egy olyan francia karácsonyt, amire Lilly is büszke lesz onnan fentről.

– Hogy?

Paul nem tudta eldönteni, hogy ez a döbbent kérdés a felajánlásának szól-e, vagy Floyd csak arra kíváncsi, hogy akarja ezt megvalósítani. Ezért erre az utóbbira válaszolt:

– Szerintem, ha elmondom Peternek, ezer ötlete lesz. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy az étteremből is segítenek majd a kollégái. Én meg arra gondoltam, hogy huszonnegyedikén nem nyitok ki, hanem délelőtt megcsinálom az édességeket, és némi segítséggel feldíszítjük a kávézót.

Paul figyelte, ahogy Floyd szeme felcsillan a felajánlását hallva. Ennyi elég volt ahhoz, hogy melegség járja át a szívét. Egészen biztos volt benne, hogy Peter és az éttermi barátai benne lesznek, még csak győzködnie sem kell majd őket. Sőt olyan menüt készítenek, amit elfelejteni is képtelenség lesz. Persze a logisztikát meg kell majd oldani, hogy mindent ide hozzanak, de ez a kisebbik gond.

– Meg kell beszélnem Jase-szel… De te tényleg megtennéd ezt értünk?

– Persze. Ha ettől könnyebb lesz nektek, és ha ez szebbé teheti az idei karácsonyotokat, akkor tényleg ez a minimum.

Floyd szava szegetten meredt rá, remegő hangon megköszönni is alig volt képes.

– Köszönöm. Őszintén. Ez tényleg a világot jelenti most nekem. És szerintem Jase-nek is azt fogja.

– Rendben. Felhívod most, hogy megkérdezd? Amíg rá nem bólint, addig úgysem állnék neki szervezni semmit.

– Nem. Dolgozik, és tudod, milyen az intenzív. Nem biztos, hogy fel tudná venni. És egyébként is inkább személyesen mondanám el neki. Meg… bár nem hiszem, hogy így alakulnának a dolgok, de azért van rá egy minimális esély, hogy rosszul fogadja majd, és nemet mond.

– Persze értem, nem akarod, hogy sarokba szorítva érezze magát a hívásod miatt. Ha nyugodt körülmények közt veted fel neki, akkor lesz módja mindent átgondolni.

– Igen, én is…

Floydnak nem nyílt módja befejezni a gondolatot, mert ekkor kopogás zavarta meg beszélgetést, ami elvágva a társalgást.

– Bocs, de meg kell néznem ki az – állt fel az asztal mellől Paul.

– Persze, nyugodtan, én úgysem megyek sehová.

Még kétszer kopogtak, mire Paul elérte az ajtót. És még ki sem nyitotta, már tudta, hogy kit fog ott találni. Ezer hasonló ember között is azonnal felismerné Petert. Az arcán szétterülő vigyorral, nyitotta ki az ajtót. Végre minden ismét rendben volt köztük, tudta, hogy nem kell tartania a korábbi feszengéstől.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Dilyara Garifullina)

(*) Azt hiszem, tartozom némi magyarázattal ezért a szomorú fordulatért. Pár hete meghalt egy nagyon jó barátom, akivel az utóbbi időben egyáltalán nem tudtam találkozni. És egyszerűen annyira sokat járt ez a fejemben, minden elszalasztott lehetőség, a tervezett kávézások, amikre munka meg minden egyéb miatt nem jutottunk el, és már nem is fogunk. Akármennyire igyekeztem, képtelen voltam csak könnyed és vidám dolgokról írni… és igen… valahogy magától így alakult a történet.