Hét

Paul oda-odasandított Kyle-ra és Robertre, miután kivitte az utóbbinak a rendelését. Bár a másik kettő többször invitálta, hogy csatlakozzon hozzájuk, amíg épp nincs rajtuk kívül senki a kávézóban, mégis udvariasan nemet mondott nekik. Egyrészt látta, hogy ők is valami fontosról beszélnének, és mivel Robert nem tudott könnyen elszakadni a fordítóirodából, ahol dolgozott, Paul úgy érezte, az a legjobb, ha nem alkalmatlankodik bele a társalgásukba.

A másik dolog, ami visszatartotta, Peter volt, egészen pontosan az, hogy még mindig a korábbi beszélgetésükön jártak a gondolatai. Úgy érezte, hogy valamennyire sikerült átbeszélni vele a konfliktusukat. Elmondta neki őszintén, hogy mi zavarja a másik családjának viselkedésében, de arról is igyekezett biztosítani, hogy soha meg nem fordulna a fejében elvárni, hogy Peter válasszon köztük, vagy állást foglaljon ezekben a problémás kérdésekben. Még azt is hozzátette, hogy jó eséllyel ő a paranoiás, és végig Peternek volt igaza, és tényleg teljesen ártatlan megnyilvánulások ezek. Még akkor is, ha hiába erősködött a hangocska a fejében, hogy nem, nem azok, még akkor is, ha neki személy szerint nagyon rosszul estek ezek.

De a fülében még mindig ott csengett, amit Peter utoljára mondott, és ez segített lecsillapítani hullámzó, háborgó érzéseit:

„Azt hiszem, van, amiben neked van igazad. Én is lehettem volna megértőbb. Lehet, hogy ők nem akartak bántani senkit, de ha te jelzed, hogy ezt rosszul esik neked, és ők csakazértis folytatják, azt már nem lehet véletlenekkel, vagy eltévedt jószándékkal magyarázni. A jószándék az lett volna, ha egyszerűen nem csinálják tovább. És igen, én is rájuk szólhattam volna.”

Ez a kijelentés mindennél jobban megmelengette Paul szívét, annak ellenére is, hogy még mindig úgy érezte, nem sikerült tökéletesen elsimítaniuk ezt a konfliktust. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi volt a gond, de egészen biztosan érezte, hogy annak ellenére is maradt Peterben tüske, hogy állítólag mindent megbeszéltek. Ki kell majd találnia a módját, hogy ezt kiszedje belőle. Lehetőleg minél előbb, mert nem bírná sokáig elviselni, hogy ez a feszültség ott lebegjen köztük.

Annyira elmerült a saját gondolataiban, ahogy próbálta kiötleni a legjobb megoldást, hogy azt is alig vette észre, hogy Kyle és Robert távozni készülnek. Épp csak meghallotta, hogy köszönnek neki.

– Fel a fejjel, minden rendben lesz – intett még vissza neki az ajtóból az előbbi.

Paul mosolyt erőltetett az arcára, és amikor intett a másik kettőnek, már valamivel jobb kedve volt. Eddig is minden problémájukat megoldották Peterrel. Ezentúl sem lesz ez másképp. Lehet, hogy most egy kicsit több időre és odafigyelésre lesz szükség ehhez, de jól jönnek majd ki ebből is, mint eddig mindenből.

Aztán utána már gondolkozni sem volt ideje, mert megindult a délutáni roham, és alig győzte a sok munkát addig, míg be nem futott a másik két barista, akik ki szokták segíteni ebben a pörgős időszakban. Hárman azért már könnyebben boldogultak a rengeteg vendéggel. Meg sem álltak nagyjából este nyolcig, akkor kezdett végre kiürülni a kávézó.

És akkor érkezett meg Floyd teljesen kimerülten. Legalábbis elég volt egy pillantást vetni rá, hogy azonnal lássa, pokoli napja volt. Mi a fene történt most ezzel a december elejével? Mindenkinél most üt be valamilyen katasztrófa?

– Szedjétek le az asztalokat, és utána menjetek ki nyugodtan szünetre – szólt oda a két lánynak, akik egészen addig rendületlen elszántsággal tüsténkedtek a pult mögött –, én meg intézem a többit.

Ők pedig lelkesen nevetgélve tették hasznossá magukat máshol Paul kérésének megfelelően. Így ő azonnal Floyd felé fordította minden figyelmét.

– Hé, haver, minden rendben?

– Nem, és ne mondd, hogy pocsékul festek, mert tisztában vagyok vele – felelte köszönés helyett, és ez csak még jobban megerősítette Pault a korábbi gyanújában.

–Tudok segíteni valamivel? – tudakolja óvatosan, mert tolakodni sem szeretett volna.

– Hát… valami boldogsághormon kávé jól esne – felelte egy vértelen mosoly kíséretében Floyd –, meg egy kis beszélgetés. Ha tudsz rám szánni az idődből.

– Bármikor, ne viccelj! Bármeddig ráérek.

– Nem akarom nagyon húzni az idődet, tudom, hogy nemsokára zártok.

– Másfél óra az a nemsokára. De tudok tovább maradni, ha úgy van, csak dobok egy üzenetet Pete-nek.

– Hát, ha tényleg nem gond.

– Dehogy. És mit értesz boldogsághormon kávé alatt? Sok csoki bele?

– Az jól hangzik. És legyen koffeinmentes.

– Ha gondolod, a kávét is kihagyhatjuk belőle, a csoki miatti cukorsokk úgyis felpörget majd.

– De az már nem forrócsoki? – vigyorog cinkosan Floyd, és ez volt az első őszinte kifejezés az arcán.

– Van az a gyerekkávé, tudod, aminek csak az íze kávé, de semmi köze a rendeshez. Ha azzal csinálom, észre sem veszed majd a különbséget.

– Rendben, akkor legyen azzal. Jó lenne végre rendesen aludni ma éjszaka. – ahogy ezt kimondta, eltűnnek a korábbi, addig sem teljesen felszabadult, de valamivel vidámabb vonások az arcáról.

– Oké, ülj le akkor, én meg hozom a kávét, amint kész van.

Floyd csak bólintott erre, és az egyik félreeső sarok felé indult, hogy minél kevésbé legyen szem előtt. A kényelmes fotelban elhelyezkedve egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkait.

Paul pedig nekiállt tejet forralni ahhoz a tömény-csokis rettenethez, amit Floydnak ígért. Nagyjából félig készült el, amikor érezte, hogy csörögni kezdett a zsebében a telefon. Egy pillanatra lepakolta a kezéből a dolgokat, amíg előhúzta a készüléket. A felvillanó hívóképből látta, hogy Peter keresi. Más körülmények között örült volna a hívásnak, de a korábbi nem teljesen megoldott ellentétek miatt most kissé összeugrott a gyomra. Arról nem is beszélve, hogy Floyd miatt nem nagyon volt ideje telefonálni. Ennek ellenére vállával a füléhez szorította a mobilt, miután felvette a hívást.

– Szia… – pontosan eddig jutott, amikor Peter sietősen a szavába vágott.

– Paul… Sajnálom, hogy az előbb olyan morcosan beszéltem veled… És azóta sem tudok a munkára figyelni, ezért hívtalak most…

– Pete… – súgta elakadó hangon –, tényleg örülök neki, de most nem tudok beszélni…

– Persze megértem. Gyors leszek. Szóval, csak annyi, hogy a világot jelentette nekem az az előző hívásod. Hogy végre megbeszéltük… már annyira rágott belülről, de nem tudtam, hogy hozhatnám fel. És köszönöm, hogy te megtetted. És nem vagyok dühös rád… meg úgy általában nem vagyok morcos sem. Csak épp roham volt az előbb, és Cook meg Maya természetesen pont akkor akarták megölni egymást valami hülyeség miatt… Szóval nekik szólt, és nem neked.

Paul ezt hallva elmondhatatlanul megkönnyebbült. Amíg le nem gördült a mellkasáról az a hatalmas kő, maga sem tudta, mekkora súly húzza.

– Köszi, Pete. Már ennyitől sokkal, de sokkal jobb lett a napom – remélte, hogy a párja kihallja a hangjából, hogy mosolyog. – Most viszont tényleg mennem kell. Floyd az előbb jött be, és nagyon maga alatt van. Nem tudom, mi történhetett, de az biztos, hogy komoly.

– Rendben, akkor nem tartalak fel. Odamenjek, ha végeztem? Vagy találkozzunk otthon?

– Nem, nem, gyere nyugodtan. Sosem titkolóztunk egymás előtt, ahogy ők sem. Szerintem Floyd is tudja, hogy amit elmond nekem, arról te is értesülsz majd.

– Oké, megyek, amint itt bezártunk. Ha esetleg nem sikerül szétválasztanom Mayát és Cookot, hanem agyoncsapom őket, akkor gyere letenni értem az óvadékot.

– Nem hiszem, hogy ilyen könnyen megúsznád, hogy a város legjobb szakácsát agyoncsapod. Szerintem a rajongói meg is lincselnének érte…

– Jaj, ne is mondd – kuncogott Pete. – De most már tényleg menj, ne várakoztasd Flyodot.

Ezzel letették a telefont, és Paul gyorsan befejezte a kávét, amit a barátjának ígért.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Ksenia Yakovleva)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s