Két életút, közös sors – Petróczki Kitti könyvei

Lujzi élete és Alfonz ikerlángja

Már egy ideje terveztem formába rendezni a gondolataimat erről a két könyvről, és most végre eljutottam odáig, hogy bejegyzés is legyen belőle. Előjáróban annyit azért elmondanék, hogy nem szoktam ilyen könyveket olvasni, nem igazán állnak közel hozzám az ilyen típusú regények. Viszont időről időre szeretek kilépni a komfortzónámból, és a mostani alkalommal egyáltalán nem bántam meg, hogy megtettem.

Lujzi élete

Fülszöveg (Moly)

Vedd a saját kezedbe végre az irányítást és tegyél magadért!

Hidd el van hova tovább!
Meglátod! A történet, Lujzi élete, téged is magával fog ragadni, és ki fog rángatni a szürke hétköznapokból.
Itt az ideje, hogy belefogj ma, a saját jövőd építésébe!
„A régi szép idők most vannak” Én meg vagyok győződve róla, hogy ez a könyv, megadja neked azt az apró lökést az életedben, amely elindíthat a saját jövőd felé!

Lujzi történetét egyszerűen imádtam. Már csak azért is, mert az ő életeseményeiben és érzéseiben a sajátjaimat ismertem fel. És nem, nem azért, mert én is ugyanazokon mentem keresztül, mert közel sem. Az én életem egy könnyed séta volt Lujzi sors-tragédiáihoz képest. Egyszerűen az írásmód, és az, ahogy az érzéseket megélte emlékeztetett saját magamra. Lujzi rettenetesen emberi, minden amit az életében csinál, lehetne bármelyikünk. Ahogy dönt helyzetekben, ahogy jól/rosszul csinált dolgokat, ahogy átlátott/félreértett embereket, eseményeket, cselekedeteket. Mind ilyenek vagyunk, akkor is, ha nem akarjuk ezt beismerni.

Egy apróság zavart, de nem annyira, hogy a véleményem megváltozzon a könyvről. Ez a rengeteg név, ami szerepelt a könyvben. Sok-sok olyan szereplő bukkant fel a könyvben, akikről esett pár szó, teljesen mellékes események kapcsán, majd soha többet nem kerültek elő újra. Vagy megjelentek még egyszer, de már első alkalommal is annyira súlytalanok voltak, hogy másodjára nem is tudtam, miért és honnan kellene emlékeznem rájuk.

És hogy ez miért nem bosszantott jobban? Mert ez egy napló regény. Aki írt naplót valaha, az tudja, hogy a saját magunk naplójában nem magyarázunk túl olyan dolgokat, amik abban az időpillanatban evidensek az életünkben. Például, ha előveszem az általános iskolás naplóimat, rengeteg név szerepel bennük (barátok, osztálytársak, évfolyamtársak, tanárok, a szüleim ismerősei/barátai), sokukra már csak alig emlékszem, hiába voltak évekig napi szinten az életem részesei.

Egy időben egyébként egy általam kitalált, titkos nyelven írtam a naplóimat, és ezeket már el sem tudom olvasni, mert egyszerűen ennyi év elteltével már elfelejtettem a kulcsot hozzá. Volt egy olyan időszak, amikor álneveket használtam a felbukkanó személyekre, hogy ha valaki beleolvas a naplómba, ne tudja azonosítani, hogy kikről van szó. És természetesen azt sem írtam le sehova, kit hogy hívtam, így sokszor már én sem tudom, kikről is szólt egy-egy történet, amit megírtam.

Ennek ellenére még mindig jó érzés visszaolvasni az életem olyan részleteit, amiket szinte teljesen, vagy azóta már egészen el is felejtettem. Valahogy így voltam Lujzival is. Nem feltétlenül tudtam és követtem, hogy kikről beszél, ki az a tengernyi ember, aki az életében megfordult, és valamilyen módon nyomott hagyott. De nincs ez így sokszor a mi életünkben is?

Szóval igen, imádtam Lujzit, akkor is, ha néha adtam volna neki egy verbális baráti taslit. De ugye, kívülről könnyen okos az ember, ha az én életemet olvasná valaki úgy, mint én az övét, biztos, hogy lennének olyan dolgaim, amiken a haját tépné.

Alfonz Ikerlángja

Fülszöveg (Moly)

“Hadd égjen porig minden…”

Tizenhárom évesen traktoron dolgozni, szántó melletti fán akasztott embert találni és amerikai útról álmodozni. Alfonz élete egy külső szemlélő naplószerű leírásán keresztül bontakozik ki előttünk. Motorok, zene és nők. A valóságon alapuló könyvben végigkísérhetjük Alfonz útját, ahogyan a sok nehézségen túljutva megtalálja az igaz szerelmet, eljut a megértésig, és élete addigi minden mozaikdarabja a helyére kerül.

Alfonz történetét könnyebben, és gyorsabban olvastam el, mint Lujziét. Vele kissé kevésbé tudtam azonosulni, talán emiatt is az ő életeseményeit sokkal objektívebben tudtam figyelni, mint bármit, ami Lujzival történt. Érdekes ember, ő is sok mindenen ment keresztül, és bár azt állítja, hogy Lujzi élete sokkal nehezebb volt, mint az övé, én úgy látom, hogy azért neki is megvoltak a maga küzdelmei, a maga szenvedései. Meg az élet egyébként sem verseny, mindenkinek a saját a terhe cipelését kell megoldania.

Amit nagyon szerettem, hogy láttuk a másik oldalról is a két címszereplő közös útját. Tetszettek a félreértéseik, ahogy elbeszéltek egymás mellett, vagy amikor csak spontán mellébeszéltek, hogy az igazán fájdalmas dolgok ne kerüljenek szóba, és ezzel sikerült nagyobb fájdalmat okozniuk maguknak és egymásnak.

Lujzi könyvében voltak események, amiket akkor nem igazán értettem, amikor az ő elbeszélésében olvastam őket, ahhoz, hogy a saját motivációjával kapcsolatban minden helyre kerüljön, Alfonz szemén át kellett látnom őt. És ez volt az, ami igazán megragadott ebben a regényben, hogy Alfonz jobban kiismerte Lujzit, mint ő saját magát, és segített végül mindkettejüknek megérteni, hogy mi miért történt velük.

Lehet, hogy a fentiekből úgy tűnik, hogy Alfonz könyve kapcsán is inkább Lujziról beszélek, de ez azért van, mert egyszerűen nem lehet kivágni az ő életéből a lányt. Alfonz teljes léte körülötte forog, míg Lujziéba csak a könyve legvége végén ég bele Alfonz. Ez is tetszett, hogy mennyire más pontokon jön el az életükben a felismerés.

Összehasonlítás
(Spoilereket tartalmaz, szóval csak óvatosan)

Lujzi története egy én-elbeszélés, ezért az ő könyvében tényleg csak az ő vetületét látjuk az eseményekből. Mindent a saját szűrőjén át mutat be, ezért tűnhet úgy, hogy Alfonz könyvében bizonyos szereplők, mintha valamelyest mások lennének. Ami nem baj, csak színesebbé, összetettebbé teszi azt, ahogy leképezik magukban a világot, és elhelyezik önmagukat ebben.

Éppen emiatt az én-elbeszélés miatt számítottam arra, hogy Alfonz könyve is hasonlóan Lujziéhoz, egyes szám első személyű lesz. Kicsit meglepett ezért a harmadik személyű elbeszélés. Pár esetben éreztem úgy, mintha a narrátor túllépett volna Alfonzon, és tudna olyanokat is, amiket ő nem tudhat. Ez picit zavaró volt, de mivel a narrátor sosem ment át igazán mindent tudóba, és súlyos kiszólásai sem voltak, ezen könnyen túl tudtam lépni. De azt hiszem jobban tetszett volna, ha Alfonz része is inkább én-elbeszélés. Akkor még jobban egymáshoz illeszkedett volna az életük kirakósának minden közös darabja.

Az üzenetváltásaik voltak a kedvenceim mindkét könyvben. Jó volt mindkét szemszögből látni az eseményeket, ahogy azt is, hogy melyikük mire koncentrál inkább, és mi érintette meg jobban az adott eseményben. Nagyon jó volt ezeknek a beszélgetésnek a dinamikája, remekül színesítette az elbeszélő részeket.

Mindkét könyv tartalmaz QR kódokat zenékkel, amik az adott jelenetek hangulatát hivatottak visszaadni. Bevallom őszintén, hogy én csak egy-két esetben álltam meg az olvasásban meghallgatni ezeket. Általában azért, mert annyira vitt magával a történet, hogy nem akartam kiszakadni Lujzi és Alfonz világából. Ahol belehallgattam, azok inkább azok a szakaszok voltak, ahol annyira nem szippantott be a történet. A könyvek végén van egy-egy QR kód, ami azt összes zeneszámot tartalmazza, ezeket néztem át inkább.

Egyébként szerintem ez egy zseniális ötlet, még akkor is, ha nekem nem adott ott helyben hozzá az élményhez, hanem inkább utólag. Miért nem nekem jutott ez eszembe?

Konklúzió és ajánlás

Ezt a két könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a komolyabb hangvételű, memoárba hajló történeteket. A regények egyike sem hagyományos értelemben vett „Love Story”, és pont emiatt jók. A „Happy End” sem egy tündérmese befejezése, inkább egy szakasz lezárulása az életükben, és új megpróbáltatások kezdete, mint bárki más halandóéban is. Ajánlom azoknak is, akik szeretnének másokban kicsit magukra ismerni, és megérteni pár dolgot akár a saját életükkel kapcsolatban is.