9. Cseberből vederbe?

Aksel figyelmeztetése a torkomra forrasztja a szót. Addig jutottam csak a mesélésben, hogy titokban olvastam a takaró alatt, amikor hallottam megérkezni a nagybátyámékat. Innentől képtelen vagyok folytatni, mert vívódok magammal. Közben Aksel is teljes lelkinyugalommal beszél belel a gondolataiba. És sajnos be kell látnom, hogy nem mond hülyeségeket.

„Figyelj rám!” – győzköd. – „Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem valami miatt nagyon ellenszenves ez a nyomozó. Nézd meg, hogy figyel minket. Szerintem nem szabad elárulnunk semmit magunkról.”

„Jó, de akkor mit fogsz mondani a szüleimnek?” – kérdezem kissé ellenségesebben, mint szeretném. Szándékosan azért így tettem fel a kérdést, mert így elodázhatom még egy kicsit, hogy be kelljen ismernem; egy hanggal beszélgetek a fejemben.

„Sajnálom, ha én közlöm veled a hírt, de egy hang vagyok a fejedben – jelenti ki gunyorosan. – Addig legalábbis, amíg ki nem derítjük, hogy kerültem ide, és miért vagyok itt.”

De utálom, ha igaza van! Viszont a nyomozó és Elin is kezd nagyon furcsán nézni rám, és a szüleim is sürgetnek a vonal túlvégéről. Sőt, apa még arra is rákérdez, hogy egyáltalán itt vagyok-e még, vagy elvittek innen.

„Rendben! Oké!” – adom meg végül az engedélyt Akselnek. – „Beszélj velük, de ne szúrj el semmit!”

„Nyugi, vigyázok a bőrünkre.” – Ha itt ülne velem szemben ebben a teremben, biztosra venném, hogy rám kacsintana. Mindenesetre nem vesztegeti az időnket, hanem azonnal felel.

– Igen, apa, itt vagyok. Csak nehéz erről beszélni… mert én sem tudom, mi történt pontosan.

Még engem is meglep, hogy Aksel mennyire jól imitál engem. Bár talán annyira nem nehéz, hogy a fejemben a legféltettebb gondolataimhoz is hozzáfér.

„Sosem néznék meg semmi olyat, ami önszántadból nem akarsz megmutatni” – biztosít, majd hangosan így folytatja:

– Furcsa zajokat hallottam… és kimentem megnézni…

– És Pernek küldtél üzenetet ahelyett, hogy a szüleidet felébresztetted volna? Vagy bárki felnőttet, aki még abban a házban volt? – Vág Aksel szavába apa. – Nem is értem, hogy jutottál erre…

– Azt hittem, a családi csoportba is elküldtem az üzenetet – mentegetőzik, mintha nem tudnánk mind a ketten egészen biztosan, hogy pontosan ezt tettem. – És… nem tudtam, kik azok… nem akartam, hogy bárkinek baja essen.

Én nem vagyok ilyen hősies, de azért jól esik, hogy anya megdicsér a bátorságomért, majd rögtön utána feddő hangon így folytatja:

– Ettől függetlenül felelőtlenség volt tőled. És nem, nem várt minket üzenet tőled.

Ez kifejezetten furcsa, de jelen helyzetben nem tudok ezzel mihez kezdeni, sem magyarázattal szolgálni rá. Viszont Aksel nem esik kétségbe, tovább beszél:

– Nem tudom, mi történt. Elküldtem nektek is az üzenetet, hogy ne aggódjatok. Aztán kimentem megnézni, hogy mi történik. Furcsa fényeket láttam a ház körül. – Egyikünk figyelmét sem kerüli el, hogy a nyomozó ennek hallatán kissé merevebb háttal ül az asztal túloldalán, majd szinte azonnal észreveszi magát, és ismét nem látszik rajta semmi. Tovatűnik róla a pillanatnyi feszültség. – Zseblámpafények voltak, és a közeli fák közül jöttek. Én csak tudni akartam, hogy kik settenkednek a ház körül…

Aksel elhallgat, és egy pillanatig nem vagyok benne biztos, hogy a hatásszünet miatt teszi, vagy azért mert nem tudja, hogyan folytassa. Aztán rádöbbenek, hogy csak a szüleimből próbál reakciót kicsikarni.

– Mi történt ezután? – kérdezi anya most kedvesebben, mint ahogy az imént beszélt.

– Hát ez az… nem igazán tudom. – Aksel olyan ártatlanul folytatja, ahogy én nem is tudnám. – Rémlik, hogy ott voltam a fák között. De utána nem tudom, mi történt. Kabelvågban tértem magamhoz.

– Megsérültél? – Ezt apa kérdezi nyugtalanul.

– Nem. Csak nagyon koszos vagyok – felelem neki bizonytalanul.

– Ne aggódjanak, sértetlennek tűnik a gyerek – szól most közbe a nyomozó. – De amint itt végeztünk, átviszem a Legevaktba, és alaposan megvizsgálják majd a kórházban.

Nem bánnám, ha most Aksel itt ülne a teremben velem szemben, és nyugtalanul össze tudnék nézni vele. Van valami ebben a nyomozóban, amitől feláll a szőr a tarkómon. Egyáltalán nem bízom benne. Ebben tökéletesen egyetértünk. Azzal meg csak még ellenszenvesebb lesz, hogy a szüleim engedélyével, és Elin jelenlétében kikérdez – természetesen tájékoztatta őket arról, ő és a férje találtak meg, és én kértem, hogy legyen jelen. Azt sem felejti el közölni velük, hogy ha a szüleimet zavarja, hogy egy idegen is jelen van, akkor kiküldik. Szerencsére mielőtt akár Aksel, akár én tiltakozásba kezdhetnénk, anya közbekérdez:

– Ole, szeretnéd, ha Elin ott maradna veled? Nyugodtabban éreznéd magad?

– Igen, szeretném, ha maradna – felelem azonnal.

– Akkor maradjon – jelenti ki –, és nagyon köszönjük a támogatást.

Ezek után zúdulnak a nyakamba a kérdések. Még filmekben sem láttam egyetlen olyan embert sem, aki egy személyben ilyen tökéletesen vitte volna a jó zsaru és rossz zsaru szerepét. Néhány kérdésével kifejezetten tudathasadásos benyomást kelt. Tudni akarja, hogy fogyasztottam-e bármilyen drogot, amit még azelőtt kikérek magamnak, hogy Aksel jóval nyugodtabban válaszolni tudna.

Drogok? Még ahhoz sem voltam soha elég bátor, hogy leigyam magam! De a nővéremet már többször láttam hazatántorogni bulik után. Többször könyörgött már nekem részegen, hogy fedezzem anyáék előtt, amikor észrevettem, milyen állapotban ért haza, amikor a lábán is alig bírt megállni. Persze minden tőlem telhetőt megtettem, ami középső testvérként kötelességem, de azért legyünk őszinték, nem kellett még csak túl gyakorlottnak lenni, hogy bárki kiszúrja a nővéremen a másnaposságot. Arról nem is beszélve, hogy Pert is láttam már úgy, hogy nagyon szétcsapta magát. Nem volt szép látvány, sőt határozottan megijesztett, hogy nem sok híján detoxban kötött ki. Egy szó mint száz, semmi nem vonz sem a drogokban, sem az alkoholban. Inkább megijeszt…

„Elég legyen!” – szól rám szigorúan Aksel. – „Azért kérdez ilyeneket, hogy hibázzunk és elszóljuk magunkat. Ha most hagyod, hogy az indulataid elragadjanak, abból egyikünk részére sem fog kisülni semmi jó.”

„Oké, de akkor mit csinálunk?” – tudakolom nyugtalanul.

„Te most csöndben maradsz, én pedig megpróbálom felmérni, hogy mekkora bajban vagyunk. Ami biztos, hogy szükségünk van Elinre. Nem hagyhatjuk, hogy elküldje mellőlünk.”

Ezt nem is kell túlmagyaráznia. Egyetlen porcikám sem vágyik megtapasztalni, hogy mi történik, ha egyedül maradunk ezzel a nyomozóval. Amíg záporoznak ránk a kérdések, és Aksel sorra kerül el minden csalit, amikre én jó eséllyel ráharaptam volna, a szüleimnek is kezd fogyni a türelme a kihallgatással kapcsolatban.

– Nézze nyomozó – szól közbe apa ingerülten –, igazán értékeljük, hogy ennyire szeretne alapos lenni, de azt nem értjük, hogy miért szükséges ez az egész. Nekem a fiam elbeszéléséből úgy tűnik, hogy akarata ellenére vitték tőlünk ilyen messzire. Ezért szeretnénk, ha mielőbb visszakerülhetne hozzánk.

Apa ezután nem hagyja, hogy tovább győzködje ennek az egésznek a fontosságáról és halaszhatatlanságáról, hanem egyenesen követeli, hogy intézze el a vizsgálatokat. Végül a bergeni rendőrség vezetőjével abban állapodnak meg, hogy a szüleim idejönnek, és személyesen bizonyosodnak meg róla, hogy jól vagyok. Ha minden jól megy, még ma ide érhetnek. Nagy megkönnyebbülés lenne végre itt tudni őket, de Aksellel mind a ketten attól tartunk, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű.

„El kell érnünk, hogy Elin velünk jöjjön a kórházba” – foglalja össze a helyzetünket Aksel. – „Ott talán el tudunk majd szökni, és kivárni valahol, amíg a szüleid megérkeznek.”

„Engem azért aggaszt két dolog” – vallom be neki őszintén. – „Az egyik az, hogy szerintem itt egyáltalán nem lesz nagy a kórház. Nem hiszem, hogy annyi lenne a beteg, hogy észrevétlenek maradhassunk. A másik meg, ha elmenekülünk valahova, hogy fogjuk megtalálni a szüleimet?”

„Ezekre én is gondoltam. És most nem tudok erre válaszolni, de kitaláljuk menet közben.”

– Rendben, Ole – emelkedik fel a konferencia asztal mellől a nyomozó, miután elköszöntünk a szüleimtől, és abban maradtak, hogy este nyolc és tíz között érkeznek –, akkor menjünk.

– Jöhet Elin is? – kérdezem, és a hangom most vékonyabb, mint amilyennek hallani szeretném.

– Nem vagy már elég nagy ahhoz, hogy az orvosok egyedül is megvizsgáljanak? – vág vissza ingerült hangon. – Másrészt arról se feledkezzünk el, hogy munkanap van, Elin és Kjell így is sokat áldoztak rád az idejükből.

„Engedj előre, intézem.” – lök maga mögé Aksel.

– Igaza van – feleli bűnbánóan és félrenéz, majd a tekintetét Elinre emeli. – Köszönöm, hogy eddig tudtatok maradni…

– Semmi gond – mosolyog rám. – Ha szeretnéd, a kórházig el tudok menni veled.

Érzem, hogy felragyog a szemem, és Aksel megkönnyebbülten mosolyog rá.

– Nagyon hálás lennék. Onnan majd boldogulok egyedül.

Ezt a helyzetet jól kezeltük, a nyomozó nem tudott megszabadulni Elintől. Én pedig biztosan érzem, hogy Aksel tervez valamit, de egyelőre még nem mond és nem mutat belőle semmit. Visszamegyünk a váróba, ahol Elin gyorsan megbeszéli Kjellel, hogy jöjjön utánunk kocsival, és a kórháznál vegye fel. Egyébként megint nem utazunk sokat, tényleg csak egy pár perc, már ott is vagyunk.

A bejáratnál a nyomozó kisegít a kocsiból – mintha magamtól nem tudnék kiszállni –, elköszönünk Elintől, aki bíztatóan ránk mosolyog, és megígéri, hogy minden rendben lesz. Ezután a nyomozó megfogja a vállam, és a bejárat felé kezd terelni. Ha eddig nem gyanítottam volna, hogy valami nem stimmel vele, ez a szoros fogás, amivel szándékosan okoz kellemetlen, épphogy nem fájdalmas érzést, meggyőzne róla.

Ahogy belépünk az épületbe, egyenesen a recepcióhoz terel, ahol elmondja az ott ülő férfinek, hogy miért jöttünk. Ő csak bólint, felemeli a telefont, és kéret egy orvost. Nem igazán követjük a beszélgetést, mert Aksel minden figyelmével a kórház folyosót pásztázza, és kiutat keres. Aztán megállapodik a pillantása egy ajtón. Mosdó. Azt hiszem, kezdem sejteni, hogy mire készül.

De mielőtt bármelyikünk megszólalhatna, megérkezik egy magas szőke férfi – az orvos, gondolom. Érdeklődve méreget minket, és mi is épp olyan kíváncsian figyeljük. A szavam is elakad attól, hogy mennyire hasonlít Myde-re. Vagyis… olyan tizenöt-húsz évvel idősebbnek tűnik nála. Ez a kijelentés azért vicces, mert amikor az erdőben láttam, abszolút kortalannak tűnt. De a haja most rövid, a bőre nem ragyog, szárnyai sincsenek. Az egyetlen dolog, ami tényleg Mydre-hasonlít belőle, az a szeme.

Ahogy végignéz rajtunk, semmi felismerés nem csillan a tekintetében, nem ül semmi olyan kifejezés az arcán, amiből akár Aksel, akár én olvasni tudnánk. És ez ijesztő… Fogalmam nincs, mire kellene számítanunk, vagy hogy ez egy véletlen egybeesés-e.

– El kell mennem mosdóba! – Aksel szinte a kiáltva jelenti ezt ki.

Azonnal meg is indulna a korábban kiszemelt ajtó felé, de ez a nem-egészen-Myde elénk lép.

– Ez le van zárva – ahogy odanézek, észreveszem a feliratot, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy korábban is ott volt-e. Az orvos teljes lelkinyugalommal beszél tovább. – Pár napja eldugult az egyik fülke, és még nem sikerült megcsináltatni. Gyere, mutatok egy másikat.

Int, hogy kövessem, én pedig azonnal elindulok utána. Érzem a tarkómon a nyomozó dühös pillantását, szinte éget, de nem törődök vele. Aztán meghallom a lépéseit a hátunk mögött. Természetesen jön utánunk. Az orvos egyáltalán nem törődik vele, csak vezet minket a kórházban. Egy-két folyosóval arrébb megállunk egy ajtó előtt. Még egy mosdó.

– Menj nyugodtan – int a fejével –, megvárunk itt.

Úgy helyezkedik, hogy a nyomozó ne tudjon utánunk jönni, és azonnal faggatni kezdi, hogy kiderítse, mit is tud a velem történtekről pontosan. Mi viszont nem húzzuk az időt, bemenekülünk a mosdóba. A szemközti falon, a kézmosók mellett egy széles ablak ásít a külvilágra. És Aksel nem is vesztegeti az időt, odalép, kinyitja és kinéz. A túloldalon zöldellő fű és fák látványa fogad. Aksel azonnal ki akar mászni, de én visszatartom.

„Mi van már megint?” – mordul a fejemben.

„Szerinted ez az orvos nem Myde?” – kérdezem bizonytalanul.

„Fogalmam sincs” – feleli ő ellenségesen –, „de ha ő is volt, akkor sincs kedvem visszasétálni a nyomozó társaságába. A hideg futkos tőle a hátamon. És ha már itt tartunk, akkor ettől a Myde-től is.”

„Sosem fogunk ebben megegyezésre jutni, igaz?”

„Remélem, ez csak költői kérdés volt, és nem akarod ilyen hülyeségekkel húzni az időnket. De ha már rágódni akarsz valamin, miért nem azon gondolkozol inkább, hogy szerinted miért épp ide hozott minket? Ez az ablak szinte üvölt azért, hogy szökjünk meg.”

„Épp ez az, ami zavar. Neked nem tűnik túl egyszerűnek?”

„Remélem, tévedek, és nem azt hallom ebből, hogy maradni akarsz.”

„Fogalmam sincs, mit lenne most jó!” – tör ki belőlem.

„Akkor határozz gyorsan, mert nincs sok időnk” – jelenti ki, amikor dühös szóváltás csapja meg a fülünket az ajtó túloldaláról.

Mit tesz Ole és Aksel?
1. Kiszöknek az ablakon át.
2. A maradás mellett döntenek.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Nikolas Solerieu)