8. Újra a valóságban

Többször elrontom a számot, annyira remegnek az ujjaim a virtuális billentyűzet felett. A szüleimet akarom felhívni. Három nap után biztos tűkön ülnek, hogy megtudják merre voltam. Bárcsak el tudnám nekik mondani! Fogalmam sincs mit és mennyit meséljek nekik, ha végre felveszik a telefont. Várom, hogy a többszöri csörgés után végre kattanjon a vonal, jelezve, hogy végre elértem őket. Most épp az sem zavar, hogy életem végéig, de legalább nagykorúságomig szobafogságban leszek ezek után.

Remegve kapaszkodok a telefonba, és hiába csöng, nem veszi fel a túlvégen senki. Aztán szétkapcsol a vonal. Azonnal újra hívom előbb anya, majd apa számát, de egyik számon sem érek el senkit. Végső kétségbeesésemben Pert is megpróbálom tárcsázni, de legnagyobb döbbenetemre ő sem veszi fel. Fogalmam sincs, hogy lehetséges ez… Több számot pedig nem tudok fejből… Átkozom magam, hogy miért nem hoztam el a telefonomat. Bár lehet, hogy a zseblámpa sorsára jutott volna, és ugyanúgy elhagytam volna azt is valahol.

Az idős nő látja rajtam, hogy egyre inkább kétségbeesek, mert leguggol velem szemben, és együttérző pillantásokkal méreget, míg a férfi tőlünk valamivel távolabb áll, de minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. Nem tudom, mit hisz, mit fogok tenni. Jelen pillanatban egyetlen értelmes gondolatom sincs… Vagyis, egyre inkább elhatalmasodik rajtam a pánik, ahogy eszembe jut, hogy senkit sem tudtam felbéreszteni aznap éjszaka, amikor bementem az erdőbe. Sőt, még Pert sem tudtam elérni.

Ez persze csak egy az akkori furcsaságok sorában, de mi van akkor, ha ez az egész valami komolyabbat jelzett előre, de akkor én képtelen voltam észrevenni ezt? Mi van akkor, ha valami nagyon súlyos dolog történt? Ha mondjuk azért nem érek el senkit, mert még mindig nem ébredtek fel? És most próbálom azt magam elé képzelni, hogy még mindig alszanak, és egy orvosgárda próbálja kitalálni, hogy mi okozza ezt, nem pedig valami sokkal rosszabbat vizionálni.

– Fiam? – ráz fel a borzalmas képek közül a nő hangja. – Hogy hívnak?

Őszintén megvallva ez az utolsó kérdés, amire számítok. Valahogy mégis annyira normálisnak és természetesnek hat ebben az őrületben, amiben még mindig nyakig benne vagyok, hogy még én is megdöbbenek, mennyire megnyugtat.

– Ole – bököm ki végül pár pillanat döbbent pislogás után, majd még annyit teszek hozzá: – Ole Jørgensen.

– Rendben, Ole – mosolyog rám bátorítóan –, én Elin vagyok. Ő pedig a férjem, Kjell Selland.

A két név hallatán csak bólintok. Nem hiszem, hogy vagyok olyan mentális állapotban, hogy bármelyiket megjegyezzem. Bár Elin határozottan kedvesnek tűnik. A férje annyira nem, de az is lehet, hogy csak távolságtartó.

– Mi történt veled? El tudod mondani? – faggat tovább kedvesen.

– Nem… nem tudom – felelek neki kétségbeesve –, csak… senki nem veszi fel a telefont… több számot pedig nem tudok…

– Biztosan Bergenben voltál? – puhatolózik tovább a nő. – Nem lehet, hogy a barátaiddal elmentetek inni a közeli erdőbe, és kicsit rosszul sült el a móka?

– Nem! – tör ki belőlem, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Kiabálnom kell, különben sírva fakadok. – A családommal Bergenben nyaraltunk! És éjszaka megjöttek a nagybátyámék… Aztán nem tudom, mi történt! Azt sem tudtam, hogy eltelt három nap! Nem tudom, hogy kerültem ide…

Elcsuklik a hangom. Mert ez a része minden elhallgatott információ ellenére is igaz. Érzem, hogy a könnyeim kicsordulnak, ahogy remegő hangon tovább beszélek:

– Valami furcsa volt az éjjel… Felébredtem, és furcsa zajokat hallottam, meg, fényeket láttam. Mindenki aludt… Nem akartam felébreszteni őket, ezért egyedül mentem ki megnézni. Aztán nem tudom, mi történt…

„Tedd hozzá, hogy egy erdősáv van a nyaraló mellett, és esett, ezért vagy ilyen sáros” – figyelmeztet a fejemben Aksel, én pedig hálás vagyok neki, mert így talán kevésbé tűnök őrültnek. Elismétlek mindent, amit súg:

– …arra gondoltam, hogy megpróbálok segítséget kérni, a város szélén van a szállásunk, és onnan nem messze lakóházak állnak. Oda akartam menni… akkor történhetett valami.

Abban mind a ketten egyetértünk Aksellel, hogy a furcsa utazást, amire Myde vitt minket, jobb nem említeni. Így is valószílűleg őrültnek néznek, jobb nem tetézni a bajt.

Miután mindent elmondtam, a férfi is közelebb lép, és talpra segíti az idősebb nőt. Két lépéssel távolabb mennek, mintha ez megakadályozná, hogy eljusson hozzám azt, amiről suttogva beszélnek.

– Nekem még mindig zavartnak tűnik a fiú – mondja a nőnek. – El kell vinnünk a rendőrségre Svolværba. Ha tényleg igazat mond, és valóban Bergenből tűnt el, akkor ők biztosan ki tudják deríteni, mi történt pontosan. Ha nem mondott igazat, annak is a végére járnak.

Egy pillanatra felém fordulnak, majd ismét egymásra néznek, és a nő bólint. Olyan sok megoldás nincs a helyzetemre. Bár nem örülök neki, hogy a rendőrségre akarnak vinni, de nekem sincs jobb ötletem. Ha ők ki tudják deríteni, hogy mi történt a családommal, nekem egyelőre az is elég.

A férfi odalép hozzám, és határozott, de annyira nem durva mozdulattal tapra segít. Ahogy vezetni kezd, akkor érzem csak, mennyire fáj a cipőtlen, zokniban kisebesedett lábam. Szerencsére az autójuk nem parkol messze, ott áll az út túlsó oldalán. Amikor a férfi látja, hogy milyen nehezen mozgok, mellém lép, és átfogja a derekam. Úgy tart, hogy ne nagyon kelljen a sebes lábamra nehezednem.

Segít beszállni az autóba, majd gondosan rám csukja az ajtót. Aztán a vezető oldalhoz megy és beszáll. A nő is követi a példáját, és beül az utasoldalra. Erőltetnem kell az agyam, de már most nem tudom felidézni a nevét.

„Elin és a férje, Kjell” – segít ki azonnal Aksel. Ő láthatólag annyira nincs kétségbeesve, mint én. Az sem zökkenti ki a lelkinyugalmából, amikor Kjell ránk zárja a gyerekzárat, hogy ne tudjunk kiugrani az autóból.

„Ha csak feleannyira nézünk ki őrültnek miattad, mint amennyire érzem magunkat” – beszél bele a gondolataimba Aksel –, „akkor semmi csodálkoznivaló nincs ezen az óvintézkedésen. Én sem akarnám, hogy kivesd magad… pardon, magunkat az autóból.”

Annyi mindent tudnék felelni erre, de félek, hogy véletlenül még kimondanám hangosan, ezért inkább a nyelvemre harapok és nem válaszolok semmit. Sem szóban, sem gondolatban. Inkább figyelem a mellettünk elsuhanó tájat. Fogalmam sincs igazán a távolságokról a Lofoten szigetcsoport települései köztött, csak azt tudom, hogy nincsenek messze egymástól. Ha Kabelvågból Svolværba akarnak vinni, az tényleg nem lehet messze.

Azt tudom, hogy a szigeteket hidak kötik össze, és nagyjából semmi perc alatt ott lehet lenni bárhol. Ez olyannyira igaz, hogy szerintem negyed órába sem telik, és Kjell – ahogy Aksel mindig készségesen emlékeztet rá –, már le is állítja a kocsit a rendőrség épülete előtt.

Kezdek igazán aggódni, hogy mi van akkor, ha teljesen elment az eszem? Ha ez az egész nem történt meg…

„Az kifejezetten kellemetlen lenne rám nézve. Mivel én még mindig itt vagyok a fejedben, azt hiszen, azt teljes biztonsággal kijelenthetjük, én egészen biztosan valóságos vagyok.” – kotyog közbe a gondolataimba, teljesen vakon az aggodalmaimra.

„Lévén, hogy csak egy hang vagy a fejemben, engedd meg nekem, hogy kételkedjek a saját épelméjűségemben…” – vetem ellen ellnségesen.

Nagyon furcsán nézhetek, mert Kjell összevont szemöldökkel nyitja ki az ajtót és hajol közelebb hozzám.

– Ole? Minden rendben? – A hangja nem barátságos, de nem is olyan ellenséges, mint amilyen korábban volt.

– Igen, csak próbálom felidézni, mi történt – hazudom gondolkodás nélkül Aksel súgását követve.

– És jutottál valamire? – Nyúl felém, és fogja meg a karom, hogy kisegítsen a hátsó ülésről.

– Eddig még semmire. – Legalább ebben őszinte tudok lenni.

Elin és Kjell bekísérnek, majd az előbbi leül velem, míg az utóbbi keres valakit, akinek elmondhatja a történetemet. Annyit leglábbis, amit korábban megtudtak tőlem. Az egyik civil ruhás nyomozóval beszél, akinek megáll a kávésbögre a kezében annak hallatán, amit mond. Felénk fordul, és engem méreget. Nekem pedig ettől a nézéstől feláll a szőr a tarkómon. Elég egy pillantást vetnem rá, és azonnal biztos vagyok benne, hogy tudja, ki vagyok. Erőt vesz rajtam a paranoia, lehet hogy tud valamit Myde-ről és a kalandokról, amiken keresztülmentünk?

„Szerinted van erre esély?” – rezdül meg nyugtalanul Aksel a bőröm alatt.

„Fogalmam sincs” – felelem neki hasonlóan idegesen –, „de nem szimpatikus ez a csóka.”

„És akkor mi lesz?” – tudakolja aggodalmasan. – „A Fay ki akart szedni belőled… jelentsen ez akármit… tartok tőle, hogy leginkább azt jelenti, hogy megszűnök utána létezni. Ole… nem akarok meghalni…”

Az a könyörgő hang a lelkembe mar. Egészen biztos vagyok benne, hogy van valami ellentét Aksel és Fayek között, de nem tűnik helyesnek az, hogy egyszerűen csak megöljék, amíg ő sem tudja pontosan, mit keres a fejemben. Épp valami megnyugtatót próbálok válaszolni neki, hogy találunk megoldást, amikor a nyomozó odalép elém.

– Ole Jørgensen? – Nem értem, miért kérdezi, hiszen Kjell egyértelműen megmondta neki a nevem, mindenesetre bólintok, és ő tovább beszél. – Országos keresést adtak ki rád. Gondolom, szeretnél beszélni a szüleiddel.

Érzem, hogy felcsillan a szemem, és reménykedő mosoly terül szét az arcomon.

– A szüleimmel? – bukik ki belőlem az ostoba kérdés. – Próbáltam hívni őket Elin telefonján, de nem értem el senkit.

A nyomozó ismét végigmér, de továbbra sem tetszik, ahogy vizslat.

– Minden rendben van veled, fiam? Nem érzed magad furcsán?

– De igen! Nagyon is furcsán érzem magam! – tudom, hogy nem kellene kiabálnom, de nem tudom megállni. – Mégis hogy kéne éreznem magam azután, hogy eltűntem Bergenből? Állítólag három nap telt el, és csak úgy felbukkantam Kabelvågban! Nem értek semmit!

Továbbra is méreget, de nem mond semmit a kirohanásomra. Felém nyúl, hogy felsegítsen, de én ösztönösen elhúzódok előle.

– Nyugalom – próbál nyugtatni –, csak egy tágyalóba viszlek, ahol nyugtod lehet.

– Nem akarok… egyedül! – Ezt Aksel sikítja, nem én mondom, én csak annyit teszek hozzá, hogy enyhítsem a helyzetet: – Jöhet Elin is?

A nyomozó szóra nyitja a száját, és hiába nem hagyja még el hang sem, egészen biztos vagyok benne, hogy tiltakozni készül. Aksel megint megelőz abban, hogy válaszolhassak neki:

– Kiskorú vagyok. Elvileg nem maradhatok egyedül kihallgatás alatt.

– Kihallgatásról szó sincs – próbál megnyerő képet vágni a nyomozó. – De fel kell tennem pár kérdést neked.

Erre már Elin is felkel a kényelmetlen műanyag székről, amin addig ült.

– Ha Ole azt szeretné, hogy menjen vele egy másik felnőtt is, akiben megbízik, szívesen vele tartok – lép mellém, és én mindennél hálásabb vagyok neki ezért.

Valami azt súgja, hogy nem lenne jó ötlet négy, vagyis… Akselt is beleszámolva hatszemközt maradnunk a nyomozóval. Szerencsére Elin eléggé eltántoríthatatlan, így a férfi kénytelen beleegyezni, hogy velünk tartson. Miközben a tárgyaló felé tartunk, Aksel új információkkal lát el:

„Valószíüleg őrizetben vannak a szüleid. Gyerek eltűnése esetén sok esetben a szülőket és a közeli rokonokat is meggyanúsítják. Te pedig elég megmagyarázhatatlanul tűntél el. Ha helyes a feltételezésem, akkor ezért nem érted el őket.”

„És Pert? ” – faggatózom tovább.

„Fogalmam sincs. Az alapján, amit a fejedben látok róla, elég furák a szülei. Nem tilthatták le a telefonálásról?”

Ez egy jogos kérdés. Tartok tőle, hogy de… Eddig nem raktam össze azokat a dolgokat, amiket Per elhallgatott, de most, hogy Aksel a fejemben van, ezer dologra rá tud mutatni. Fogalmam sincs, hogy ki ő, és mióta kísért, de az egészen biztos, hogy döbbenetesen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik.

„Tudod, én lennék a legboldogabb, ha tudnám, hogy mi történt velem” – súgja az idegpályáimra.

Eddigre érkezünk meg egy tárgyaló elé, és a nyomozó betereli Elint és engem is. Egy nagy asztalon, akörül székéken, és egy konferenciatelefonon nincs itt semmi. A nyomozó leültet minket, majd azonnal a bergeni rendőrkapitányságot tárcsázza. Hamarosan válaszolnak is a hívására, ő pedig elmondja, hogy szeretné a szüleimet a telefonhoz kérni, mert találtak egy gyereket, aki könnyen lehet, hogy Ole Jørgensen.

Némi matatást, lépéseket és tompa hangon átszűrődő utastásokat lehet hallani, majd pár perc elteltével anya és apa szinte egyszerre szólnak bele a teledonba.

– Ole? Fiam, tényleg te vagy az? – kérdezi apa.

– Mi történt veled? – tudakolja szipogva anya.

A hangjuk, ami kissé recsegve érkezik a konferenciatelefonon át, megtöri az addigi bátorságom. Sírva faladok, és azonnal mesélni kezdem azt a bizonyos bergeni éjszakát. Alig hallom meg Aksel figyelmeztetését:

„Ne feledd, hogy nem kelthetsz feltűnést! A Fay is megmondta, hogy ne tégy semmi olyat, amivel bárkinek gyanússá válhatsz! Hagyd, hogy én meséljem el, mi történt velünk!”

Mit tesz Ole?
1. Átengedi Akselnek a beszédet.
2. Háttérbe kényszeríti Akselt, és mesél mindenről, ami eszébe jut.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Arlington Research)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s