7. Vissza?

Mivel ebben a részben több norvég településről is szó lesz, a fejezet végén találhattok majd egy térképet, ami segít elhelyezni ezeket.


Félve követem a Fayt. Azon gondolkozom, hogy legalább a nevét megkérdezhetném, hogy legalább őt szólítsam valahogy, ha már a valaminek nincs neve a fejemben. Alig veszem észre, hogy egyre távolodik tőlem. Időbe telik, hogy rádöbbenjek, nem ő ennyire gyors, hanem én vagyok egyre lassabb. Nem értem, a tagjaim ólomsúlyúak, alig mozognak, de szerencsére még uralom őket valamennyire.

”Miért követjük?” – kérdezi a fejemben a valami. – „Bennem miért nem bízol annyira, mint benne? Miért nem teszünk ketten próbát a túléléssel?”

– Miért kéne megbíznom benned? – Nem is értem, honnan veszi a bátorságot erre a javaslatra. – Az a Fay nem költözött bele a fejembe, nem próbálta meg átvenni felettem az uralmat!

Először nem is tűnik fel, hogy hangosan válaszolok a hangosan el nem hangzott kérdésre. És akkor egyszerre két dolog is történik; a Fay megtorpan, majd lendületesen felém fordul, a fejemben mocorgó valami pedig mintha szégyenkezve összehúzná magát.

– Akármit is mondd neked, nem bízhatsz meg benne – lép elém.

– Abban azért igaza van, hogy rólad is épp annyit tudok, mint róla – felelem indulatosan, mert már nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindenki irányítani akar. Azóta legalábbis, hogy bementem abba az átkozott erdőbe Bergen mellett. Vajon ott vagyunk még, csak egy másik dimenzióban? Vagy ez hogy működik? Annyi mindent mondott a Fay, de a legalább a felének nem volt semmi értelme…

– Nézd, embergyerek – emeli rám összevont szemöldökű tekintetét –, szívesen elmesélnék neked mindent, ami épp történik veled, de nincs most időnk. Nemcsak mi keressük azt, ami a fejedben van, de mi nem akarunk ártani neked.

A valami ennek hallatán megborzong bennem, aminek hatására az egész testemen remegés fut végig. A Fay egy szóval sem mondta, hogy neki nem akarnak ártani… És mivel nem reagálok, félreérti a hallgatásomat.

– Segít, ha megmondom a nevem? Akkor egy kicsit jobban bíznál bennem? – puhatolózik tovább, én pedig önkéntelenül bólintok. Ha legalább a nevét tudom, az már több, mint a semmi, nem? – Myde.

– Myde? – bukik ki belőlem a döbbenet. Nem is értem, miért. Ugyan mire számítottam? Talán azért lep meg ez az egyszerű név, mert a Myde-ben nincsen semmi epikus. Nem kellene valami lenyűgözőnek lennie inkább? Ami passzol ahhoz a szavakban ki nem fejezhető tünde-szépségéhez?

– Igen. Most hogy tudod, mehetünk végre?

Bólintok, és akkor sem késlekednék tovább, ha a valami előállna a világ legjobb ötletével kettőnk megmentésére. Már csak azért sem akarom tovább akadályozni Myde-et, mert a korábbi üvöltés már egészen közel a hátunk mögött hallatszik. Úgy látszik, ez elég volt ahhoz, ahogy a valami kedvét is elvegye a tiltakozástól. Mind a ketten egyetértünk abban, hogy a legjobb esélyünk a túlélésre az, ha szapora léptekkel követem Myde-et.

„Van nevem is” – mordul a gondolataim közé. – „Aksel. Akselnek hívtak régen.”

„Örvendek, Aksel” – felelem neki de szigorúan csak gondolatban, amire egy horkanással felel, mind a ketten tudjuk, mennyire nem őszinte ez a kijelentés. – „Én Ole vagyok.”

„Tudom, te ökör” – erre félig nevet –, „már egy ideje a fejedben vagyok.”

„Ha már szóba jött, mit csinálsz a fejemben?”

„Fogalmam sincs. Csak felébredtem, amikor te is. Tudod, amikor az a valami leesett éjszaka.”

– Azóta a fejemben vagy? – tör fel belőlem a döbbenet, már megint későn veszem észre, hogy hangosan kimondtam, Myde rosszalló pillantása hívja fel erre a figyelmemet.

– Értékelném, ha nem árulnád el minden szörnynek és vadásznak, hogy éppen hol vagyunk, és merre tartunk! – torkol le.

– Bocsánat – suttogom, miközben Aksel tovább beszél a fejemben:

„Eleinte azért nem mondtam semmit, mert nem értettem, mi történik. Az utolsó emlékem az volt, hogy valami pincébe vagyok bezárva. Vagyis… nem is, de minden olyan zavaros. Nem értettem, hogy lehetek egy másik testben, és hogy mi van a sajátommal… aztán, amikor a fák közt bolyongtunk, rádöbbentem, hogy ismerem ezt a helyet. És abban voltam csak biztos, hogy el kell tűnnünk előle.”

Előle. Nem kell külön elmagyaráznia, hogy Mydre-gondol.

„Nem értem. Én nem félek tőle. Még úgy sem, hogy láttam a másik arcát.”

„Mert neked nem akar ártani. Hallottad, neked nem akarnak ártani.” – nyomja meg alaposan a neked szót.

„Azt lehet, de azt sem jelentette ki, hogy téged bántani akarnának. Akkor te miért félsz tőle?”

„Azon kívül, hogy egy szörnyeteg? Azt is mondta, hogy azért látom olyannak, mert van mitől tartanom tőle, emlékszel?”

Erre csak grimaszolok. Akselnek ebben igaza van. És ahogy jobban belegondolok, arra jutok, hogy tőle sem félek. Az ő jelenlétét is éppen olyan biztonságosnak érzem, mint Myde-ét. Az persze megijesztett, és bármikor megijesztene, hogy képes mozgatni a testemet. De egyébként nem érzek ártó szándékot belőle, soha nem is éreztem.

„Ez kedves tőled.” – Bár csak a fejemben hallom a hangját, el tudom képzelni, hogy vigyorog. Kicsit tudathasadásos érzés ez, lévén fogalmam sincs róla, hogy néz ki. – „Te vagy az első. Úgy értem, aki nem fél tőlem.”

„Ezek szerint mások fejében is megfordultál már?” – Erre a kérdésemre összerezzen, és most én szégyellem el magam. Nem volt szép erre emlékeztetni, különösen úgy nem, hogy ő maga sem érti, mit keres a fejemben.

„Nem. Még sosem. Olyan volt csak, hogy valakik láttak a tükörben, vagy a ház tükröződő felületein, mint az ablakok.”

„Ezek szerint te valami kísértet vagy?” – esik le a húszfilléres, és tudom, hogy rettegéssel kellene eltöltenie a felismerésnek, hogy egy szellem szállt meg, épp ahogy Myde is mondta, mégsem félek. Oké, a szellemet nem említette, csak azt, hogy valami megszállt.

„Ezek szerint igen. De nem tudom, mi történt velem. Sokszor a létezésemnek sem voltam tudatában. Csak úgy voltam… nem tudom jól elmondani, de amikor valaki meglátta a tükörképem, és rám meredt, és a legtöbb esetben sikoltozni kezdett, olyan volt, mintha az ébresztett volna fel…”

Erre nem tudok mit felelni, mert Myde megtorpan mellettem, és engem is visszaránt. Annyira elvonta a figyelmemet a beszélgetés Aksellel, hogy észre sem vettem.

– Azt hiszem itt most elválnak az útjaink – vonja magára a figyelmem a Fay.

– Hogy mi? Itt? – nézek körül elhűlve, és érzem, ahogy szétterjed ereimben a rettegés. Ha Myde itt hagy ennek a végtelen sötét erdőnek a közepén, mi lesz velünk?

– Igen, itt – feleli ő teljes nyugalommal, majd egyik kezével bonyolult mintákat kezd rajzolni a feketeségbe. – Itt van egy átjáró a te világodba. Most át kell menned, én pedig megpróbálom lerázni az üldözőinket.

– De miért nem megyünk együtt? – értetlenkedek. – Te miért nem jössz velünk?

– Mert nem lennék a hasznodra, és mert az emberek nem láthatnak így – néz végig magán, és ismét az a megtépázott démonszerű lény áll előttem, mint akit Aksel mutatott meg nekem. – Erőt gyűjtök, utána visszajövök, és segítek neked. Megígérem.

Egy részem nem akar nélküle maradni, a másik részem meg nem akarja, hogy segítsen. Akkor nem, ha azzal árt Akselnek. Van itt valami, amiről én nem tudok, és nem lenne igazságos csak úgy hagyni, hogy kitépje a fejemből. Úgy, hogy egyikünk sem érti, miért történt ez velünk. Eddigre Myde már megnyitotta az átjárót, és azt várja, hogy átlépjek rajta.

Az erdő feketeségébe vágott nyíláson át egy falut látok, de egyáltalán nem ismerem fel. A kapu túloldalán világos van, azok a jellegzetes északi fényviszonyok uralkodnak, amik a nyári hajnalokat jellemzik. El sem tudom mondani mekkora megkönnyebbülést érzek a világosság láttán.

– Menj most – sürget Myde –, amint újra elég erős leszek, eljövök, ahogy megígértem. Addig is ne csinálj semmit, amivel gyanússá válsz az embereknek.

Nem vár választ, karon ragad, és áttaszít az átjárón. A következő pillanatban elveszítem az egyensúlyomat, és felbukok a hűvös aszfalton. A súrlódás lenyúzza a bőrt a tenyeremről, fel is szisszenek a fájdalomtól. Hátrafordulok, de az átjáró eltűnt, nem látom az erdőt, csak az élénkpiros falu házakat. Megpróbálok feltápászkodni, és jobban szétnézni Myde után, hiába tudom, hogy ő a kapu másik oldalán maradt, de ahogy a kezemre emelem a súlyomat, a sebeken át éles fájdalom robban végig a karomon, és ez annyira váratlanul ér, hogy visszaesek.

– Hé, jól vagy? – lép oda mellém egy idősebb nő, megfogja a karom, és talpra segít.

Kihasználom a lehetőséget, hogy jobban körülnézzek. Továbbra is arra megállapításra jutok, hogy nem ismerem ezt a falut, azt viszont azonnal látom, hogy csak most ébredezik.

– Hol vagyok? – kérdeztem azonnal önkéntelenül a segítőmet.

– Mi történt? – lép mellénk egy idősebb férfi is, azt feltételezem, hogy a nő férje lehet.

– Csak itt találtam ezt a fiatalembert – fordul a férfi felé –, eléggé zavartnak tűnik.

Erre ő is közelebb lép, a háta mögé tereli a nőt, és úgy helyezkedik, hogy szükség esetén meg tudja védeni. Bizalmatlanul méreget, és a pillantása arra késztet hogy, én is végignézzek magamon. Ekkor veszem csak észre, hogy a nadrágom és pólóm csupa sár, az egyik cipőmet elhagytam valahol, fedetlen lábamat sebek borítják. Ha anyám látna, azt mondaná, úgy nézek ki, mint akit a kutya pofájából rángattak ki.

Kaparni kezd a torkom, könnyek kezdik szúrni a szemem. Rettenetes kétségbeesés ostromol.

– Hol vagyok? – csak ezt a kérdést tudom ismételgetni, mert abban egészen biztos vagyok, hogy nem Bergenben, de még csak a közelében sem. A felismerés, hogy legalább Norvégiában – lévén eddig norvégul szóltak hozzám – megnyugtat valamennyire. Szerencsére Aksel most csöndben van a fejemben, és feszülten figyel. Az pedig egyikünk figyelmét sem kerüli el, hogy a férfi nagyjából úgy néz ránk, mintha az eszünk is elment volna. Mondjuk azok után, hogy megint többes számban gondolok magunkra, lehet, hogy nem is téved nagyot.

– Kabelvågban vagy – adja meg a választ a kérdésemre végül.

Kabelvåg… Kabelvåg… Erőltetnem kell az agyam. Aztán leesik… A Lofoten szigetcsoporton van… Hogy a fenébe kerültem ide? Mármint tudom hogy, Myde ide lökött át. De miért pont ide? Miért az ország másik végébe Bergen helyett? A döbbenet hatására a lábaim feladják alattam, és fenékre esek az aszfalton. A nő nem törődve a férfi aggodalmával kilép mögüle és leguggol velem szemben. Már palástolni sem próbálom, hogy sírok, annyira ellep a kétségbeesés.

– Én… én – nyögöm –, tegnap este még Bergenben voltam…

– Ne bolondozz velünk, fiú! – dörren rám a férfi, majd amikor a nő vet rá egy lesújtó pillantást, egy fokkal kedvesebben folytatja. – Ide a turisták általában repülővel jönnek. Aki autóval érkezik, az csak komppal tud átjutni a szigetre. A tegnapi járaton egészen biztosan nem voltál rajta!

– Elég legyen! – hurrogja le a nő, aztán sokkal halkabban beszél tovább, mégis meghallom, amit mond. – Ki tudja mi történt vele… nézz csak rá…

Nem bírom tovább. Valakivel beszélnem kell. Aki nem egy hang a fejemben – az sem érdekel, hogy Aksel most erre mennyire felháborodva tiltakozik – és aki nem egy tünde vagy Fay, vagy a franc se’ tudja, mi… aki jó eséllyel nem is létezik. Kétségbeesve nézek fel a nőre.

– Kérem – könyörgök neki –, szeretnék telefonálni…

– Persze kedves – nyúl bele a táskájába, hogy előhúzza a telefonját. – Kit szeretnél felhívni?

Tényleg, kit szeretnék felhívni? Az első gondolatom Per, mindennel, amivel nem tudok egyedül megbirkózni, őt hívom fel. Aztán eszembe villannak a szüleim. Mivel semmi sincs nálam, se pénz, sem iratok, még a nyomorult zseblámpámat is elhagytam valahol az erdőben bóklászva, mindenképp őket kellene hívnom. Ők biztos tudnák, mit kell tenniük. A nő a kezembe nyomja a telefont, én pedig azelőtt tárcsázni kezdek, hogy felfognám melyik számot ütöm be.

– Milyen nap van ma? – kérdezem remegő hangon, miközben megnyomok még pár gombot a kijelzőn.

– Július 24-e – adja meg a választ azonnal, és nekem megáll az ujjam a billentyűk felett.

Három nap! Három teljes nap telt el azóta, hogy Bergenben otthagytam a szállást, és önként bementem a fák közé. Hol a fenében voltam eddig? Egyáltalán nem éreztem három napnak az eltelt időt, legfeljebb pár órának…

Kitörlöm a számot, amit elkezdtem beírni, és újra tárcsázok.

Kit hív Ole?
1. Pert.
2. A szüleit.
3. Akárkit hív, nem veszik fel.

Ezen a linken, vagy kommentben tudtok szavazni a történet folytatásáról.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jonas Geschke)

Honnan hova kerül Ole (Google maps):

Repülővel az út két és fél óra, ami Stokmarknesben lanndol, innen még át kell jutni Kabelvågba. Ha autóval jönne valaki, legalább 22 óra az út, és a szigetcsoport előtt még kompra is kell szállni.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s