6. Máshol

Pár pillanatig súlytalannak érzem magam, és abban sem vagyok biztos, hogy tényleg zuhanok. Aztán ahogy felfogom a szél süvítését a fülem mellett, minden kétségem szertefoszlik. Ha ilyen magasságból érek földet, vajmi kevés esélyem lesz túlélni. Ennek a felismerésnek meg kellene rettentenie, legalább kapálóznom kéne tehetetlenségemben. De mindenre képtelen vagyok. Csak zuhanok tehetetlenül, mintha beletörődtem volna a sorsomba.

Azt is lassítva érzékelem csak, hogy a tünde utánam lendül, és sérült szárnya ügyetlen csapásaival igyekszik elérni engem. Annyira szép, hogy szavakat sem találok rá, ahogy vaskos szőke fonata úszik utána, ahogy az onnan kiszabadult tincseket érdekes alakzatokba kényszeríti a repülés szele. Nem értem, hogy a valami miért fél tőle. Biztosan tudom, hogy nincs benne semmi félelmetes, ahogy az ártó szándéknak még csak szikrája sem.

Talán kettőt pislogok, és akkorra már mellém is ér. Megragad, magához szorít, és már ketten zuhanunk tovább. Engem pedig annyira megnyugtat, hogy ismét a karjaiban tart, már az sem érdekel, mi fog történni velünk.

– Sajnálom – súgja a fülembe a tünde –, hidd el nekem, nem így terveztem. Már túl kellene lennünk az egészen…

Nem értem, miről beszél, de amíg ezeket mondja, a fejemet védelmezőn a mellkasára szorítja, és úgy fog magához, hogy mozdulni se tudjak. A következő pillanatban elérjük a sziklás talajt, amin úgy hullámzik a felgyűlt esővíz, hogy akár felkorbácsolt óceán is lehetne. Épp csak sikerül levegőt vennem, és átszakítjuk a vízfelszínt, és egyre mélyebbre süllyedünk a zuhanás lendületétől. Fogalmam nincs mi történik, de a sziklák, amiken össze kellett volna zúznunk magukat nincsenek sehol, csak feneketlen, fekete víz.

A tünde továbbra is mozdulatlanságban tart, és nem érzem belőle a félelemnek a legkisebb szikráját sem. Ez engem is megnyugtat, legalább egyikünk tudja, mi történik körülöttünk. Még mindig süllyedünk és egyre sűrűbb körülöttünk a feketeség. Aztán hirtelen valami megváltozik, már nem a mély húz, hanem az az irány, amiből süllyedünk.

A tünde pedig ebben a pillanatban suhint a víz alatt a szárnyával, hogy tovább gyorsítsa a haladásunkat a mély felé. Még pár csapás, és világosodni kezd körülöttünk a víz, a halvány, éjszakai holdfény újra lejut hozzánk. Nem tudnám megmondani, mikor fordult át körülöttünk a világ, de már emelkedünk. Eddigre már nagyon feszít a tüdőm, szinte sikolt egy korty levegőért.

Kezd elviselhetetlen szintre emelkedni a belülről feszítő, oxigénhiányos fájdalom, amikor végre ismét áttörjük a víszfelszínt. A háborgó óceán egyszerűen csak kiköp minket, aztán tovatűnik alólunk. Ismét a sziklákon találjuk magunkat, de valahol teljesen máshol, soha még csak hasonlót sem láttam életemben. Sem ilyen erdőt, sem ilyen göcsörtös fákat… És még mindig éjszaka van, a holdfény és a csillagok ragyognak csak alá ránk.

Eleinte azt sem veszem észre, hogy a tünde még mindig mellettem fekszik, a karjai még mindig körülfognak. Kicsit gyengült a szorítása, de még nem engedett el. Ahogy felszárad a bőrömről a víz, úgy párolog ki a pórusaimból az engem megbénító varázs. Érzem, ha akarnék, újra tudnék mozogni is. Kissé felemelkedek, hogy jobban szemügyre vehessem a minket körülvevő erdőt. És ekkor szúr szemet tünde bőrének színe. Már nemhogy nem ragyog, hanem egyenesen szürke… ujjai végén a körmei feketék, és inkább egy macska visszahúzott karmaira hasonlítanak.

Összerándulok a rémülettől, ahogy felrémlik pár kép lelki szemeim előtt a korábbi küzdelemből, amikor olyan könnyedén vágta ketté a támadóinkat. Kiszabadulok két keze közül, kissé távolabb húzódok – annyira, amit még biztonságosnak érzek, de nem annyira, hogy ne tudjam alaposan szemügyre venni. Semmi nem emlékeztet most a korábbi, csodálatos szépségű és elbűvölő tündére. Az arca is szürke, beesett, félig nyitott szájában agyarakon csillan meg az éjszakai fény, szárnyai sem pillangószárnyak, tépett bőr feszül a csontok között rajtuk.

Moccanni, lélegezni sem merek, nehogy felriadjon a legkisebb zajra. Ennek ellenére félni sem félek tőle. Mármint, én, Ole, nem félek tőle. De ekkor a valami megrezzen a bőröm alatt. Ő fél, amennyire érzékelni tudom, mindkettőnk helyett retteg.

– Látod, én megmondtam, hogy egy szörnyeteg – suttog az idegpályáimon, mintha a nem-tünde meghallhatná a gondolatainkat.

– Mi vagy te? – A kérdés megállíthatatlanul tör elő belőlem, és nem tudnám megmondani, hogy melyiküktől kérdezem.

De abban egészen biztos vagyok, hogy mind a kettejüktől magyarázatot várok. Természetesen a valami nem méltat válaszra, a nem-tünde viszont csak most kezd ébredezni mellettem. Kinyitja a szemét, ami vörösen izzik szürkés-sápadt arcában, és amikor meglátja a bőre színét, ijedten néz rám. Felül, és ő is kissé távolabb húzódik, mintha a pillantásomat sem állná.

– Sajnálom, hogy így alakult… – Nem mer rám nézni közben.

– Ezt már mondtad korábban – vágok türelmetlenül a szavába, ahogy eszembe jut, hogy nagyjából ezt mondta akkor is, amikor zuhantunk. Annyira zavarosak az érzéseim, hogy képtelen vagyok szétválogatni őket. Nem tudom, hogy a valami, vagy én vagyok-e ennyire ellenséges a vele. Kissé szégyellem is magam, mert végülis még élünk, egyelőre megmentettet minket. Veszek egy nagy levegőt, próbálom hátrébb szorítani fejemben a valamit. Én akarok most válaszolni, nincs rá szükségem, hogy helyettem beszéljen. – Mi történt velünk?

Tudom, hogy inkább megköszönnöm kéne, hogy egyáltalán még élünk, de mivel még egyértelműen nem vagyunk biztonságban, nem tűnik jó ötletnek, hogy elkiabáljam.

– Hosszú történet. – Most egy kicsit magabiztosabban cseng a hangja.

– Akkor csak a lényeget mondd el – próbálom bíztatni.

– A lényeget… – Még a sötétben is látom, ahogy ráncolja a homlokát, biztos vagyok benne, hogy próbálja összeszedni a gondolatait, majd vesz egy nagy levegőt és hadarva belekezd. – Megszállt téged valami. Azért küldtek, hogy szedjem ki belőled. De nem sikerült, mert a gúlok megtámadtak minket, te pedig elmenekültél. El akartalak vinni Fentre, ahol tudnának segíteni rajtad, de túl sokan voltak a gúlok…

– Akkor most gondolom nem Fent vagyunk, akármit is jelentsen ez – próbálok értelmet kinyerni abból, amit mondott. Tudom, hogy azon a részen kellene inkább fennakadnom, hogy megszállt engem valami. A valami, ami azóta is mondja a magáét a fejemben. De ez a része annyira hihetetlen és félelmetes, hogy képtelen vagyok még csak gondolni is rá.

– Nem – veszi vissza a szót a nem-tünde –, ez itt… a Lent.

Ó. Na hát ennek tényleg semmi értelme nincs. Fent és Lent… És gondolom egyik sem az én sivár, minden csodától és természetfelettitől mentes világom, ahol még csak hasonlónak sem lenne szabad megtörténnie, amint amiken én az eltelt pár óra alatt keresztülmentem. Vezetnem kell ezt a beszélgetést, különben nem fogok semmi értelmeset kinyerni ebből az egészből.

– Mi vagy te? – szegezem neki a következő kérdést.

Erre elkomorodik az arca, félrefordul a pillantásom elől. Vesz egy nagy levegőt, majd visszanéz rám.

Fay – jelenti ki olyan határozottsággal, mintha ebből tudnom kellene, hogy ez mit jelent.

Fay? – ismétlem meg ostobán, mint valami beszélni tanuló papagáj. – Köze van ennek ahhoz, ahogy kinézel most? Ahhoz, amilyen az erdőben voltál?

– Igen. Mi vagyunk a lelkek őrei. Mindenkit ott tartunk, ahova tartozik. És mindenki olyannak lát minket, amilyen a lelke. Akinek nincs mitől tartania tőlünk a fenti arcunkat látja. Akinek van… Nos… – néz végig magán sokatmondóan. Akkor gondolom ez a lenti arca. Mi a fene? Ez valami elfuserált Menny és Pokol?

– Akkor nekem van félnivalóm tőled? – Nem teljesen értem, akkor most meg kellene ijednem?

– Nincs… Vagyis… Neked nincs. Csak annak van, aki megszállt téged. De most nem miatta látsz ilyennek. Ahogy mondtam, ez itt a Lent. Itt így nézünk ki. Fent viszont… úgy, amilyennek korábban láttál.

– És hol van ebben az egészben az én világom? Az emberek világa? Középen?

Elmosolyodik, mintha valami butaságot kérdeztem volna.

– Ez nem ilyen egyszerű. Nincs a Fent és a Lent között. Nem tudom jól elmagyarázni. Sehol sincs. Épp mint ahogy az én két hazám sincs sehol számotokra. Viszont kóbor lelkeknek sincs helye a ti világotokban. Őket mi szoktuk hazavinni oda, ahova tartoznak.

– Ez valami olyasmi, mint a kereszténységben? A jó lelkek kerülnek fel a rosszak le?

Ezen kedélyen felnevet. A fejét rázza a sületlenségeim hallatán. Én pedig kezdem kifejezetten ostobán érezni magam.

– Nem. Nekik megvan a helyük a fátyol túloldalán – semmivel sem tűnik világosabbnak, amiről beszél –, itt Lent a szörnyek élnek, akiknek nincs máshol helyük. Fent pedig mi, onnan könnyebb figyelni minden réteget.

– Réteget?

– Ezer kérdésed van, embergyerek, de nem tudom mindet megválaszolni most. Én itthon vagyok Lent is. De te nem. El kell menned innen. El kell vigyelek innen.

Ennek hallatán a valami megmozdul a bőröm alatt. Nem tetszik neki az ötlet, hogy a Fay-jel tartsunk. Arra akar rábírni, hogy szökjünk el, hogy meneküljünk. Mert itt még nem olyan rossz, mint amit a nem-tünde népe tesz majd velünk. De nekem egy életre elég volt a menekülés a gúlok elől, nem akarok ismeretlen szörnyek prédájává válni. Ez az elhatározásom annyira erős, hogy a valami hiába próbálkozik, nem tud mozgásra bírni.

– Mi van a fejemben? – kérdezem inkább.

– Nem tudom – feleli a tünde egyszerűen és őszintén.

– Nem tudod? – Elegem van magamból, hogy csak ostobán ismételgetni tudom a kijelentéseit. Ez annyira felkorbácsolja az indulataimat, hogy neki támadok. – Akkor mégis hogy akartad kiszedni belőlem?

– Úgy, hogy akkor még azt hittem, tudom, mi szállt meg. De az nagyon ritka, hogy a lelkek átvegyék élő emberek fölött az uralmat. Nem sokan képesek rá.

Hát ez nem hangzik jól, és természetesen ezer újabb kérdést szül. De mielőtt bármit mondhatnék, állat üvöltés hangzik nem túl messze tőlünk. A nem-tünde felkapja a fejét, és aggodalmasan kémlel körbe.

– Mennünk kell! – pattan fel, kinyúl, megragadja a kezem, és engem is talpra ránt.

– Gondolom, akkor ők annyira nem a barátaid – csúszik ki ajkaim közül a gúnyolódás.

– Még nem tudom – feleli ő, miközben megindul a fák közé, a hanggal ellentétes irányba, és engem is magával húz –, de nem szeretném itt megvárni, hogy kiderüljön.

Egyelőre még követem, de a valami egyre jobban vonakodik a bőröm alatt.


Hova vezeti a Fay Olét?
1. Egy újabb átjáróhoz.
2. Nem derül ki, mert a valami átveszi Ole fölött a uralmat.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.


Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Keita Senoh)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s