5. Megmenekülés…?

Nem vagyok büszke arra a sikolyra, ami elhagyja az ajkaimat, miután az a számomra nem látható lény megragadott és rántott egy hatalmasat rajtam. Igaz, fél pillanattal később már abban sem vagyok biztos, hogy az a sikoly egyáltalán tőlem származott-e, vagy csak a valami kiáltozott rettenetében a fejemben. Az viszont biztos, hogy a fülem olyannyira zúgott a hangja erejétől, hogy még jóval azután sem hallottam rendesen az erdő és eső zajait, miután elhalt a rettegő övöltés körülöttem.

– Hallgass már! – korhol az, aki megragadott. – Nem tőlem kell félned.

Oldalra sandítok, de olyan pózban tart, amiből nem tudok úgy fordulni, hogy rendesen lássam. Bár nem is kell az arcába néznem, már az engem körülölelő arany ragyogásból is tudom, hogy a korábbi tünde az. Ekkor azt is észreveszem, hogy bár határozott erővel, mégis gyengéden tart. És most, hogy a fénye ismét beborít, az eső újra elkerül, már nem csorognak bosszantó cseppek a szemembe, és már csak emiatt is kissé jobban látok a sötétben.

A következő pillanatban határozottan a falhoz taszít, és mielőtt nekitámadna a körénk gyűlt gúloknak, még sietősen visszafordul hozzám.

– Maradj a fal mellett! – parancsol rám. – Amíg a hátam mögött vagy, senki sem ér el.

Nyelek egyet, hang nem jön ki a torkomon, ezért csak bólintok, remélem nem olyan apró ez a fejbiccentés, mint amilyennek merev csigolyáimban érződött, és látta belőle az engedelmességet. Valószínűleg igen, mert egyetlen további szó nélkül nekiront a támadó gúloknak.

Olyan gyorsan történik minden, hogy szinte kivenni sem tudom a történéséket. A tünde nem hátrál, hol szökken, hol repül, és majdnem minden tökéletesen kivitelezett mozdulatsort egy kecses fordulással zár. Eleinte nem is értem, hogy erre miért van szükség, de aztán lassan megfejtem, hogy így használja a szárnyait díszítő arany és kövekkel kirakott elemeket. Mert azok nem csak díszek, mint ahogy eredetileg is sejtettem. Fegyverek. Pengék.

Azt ugyan nem látom pontosan, hogy milyen sérüléseket okoz a gúloknak, mert az én szemem annyira csökevényes, hogy csak fekete, kavargó, sűrű füstszerű foltokat látok belőlük a mélysötétben. De ha az üvöltés, ami a tünde szárnyának minden suhintását követi, jelenthet bármit, akkor egészen biztosan rettenetes fájdalmakat okoz nekik.

– Jaj, ti emberek! – sóhajtja a fülemben a valami, akivel még mindig a testemen osztozunk. – Olyan hasznavehetetlenek vagytok az éjszakában!

Megint érzem, hogy elém lép, de most nem lök hátra a saját koponyámban. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor az autós oktató átnyúl az utasülésről, és ő is megfogja a kormányt. Az irányítás nálam is ott marad, de valahogy mégsem csak az enyém. Lecsukja a szemem. Talán ebben az esetben jobb lenne, ha azt mondanám, hogy a szemünket? És amikor ismét kinyitja, a látásom megváltozott.

Továbbra is fekete körülöttünk az éjszaka, és változatlanul mély a sötét. De már látom ennek a feketeségnek az árnyalatait. Ahogy azt is, hogy annyi gúl vesz minket körül, amennyit megszámolni sem tudnék. Ronda, visszataszító lények, vékony csontos, de mégis erőteljes alkattal. Úgy festenek, mintha egész életükben kemény munka szabta volna inasra a testüket, amit egy ismeretlen hatalom az éheztetésükkel igyekezett ellensúlyozni.

A tünde szárnyaira erősített pengék akadálytalanul hatolnak át a csontjaikra feszült sötét szürke bőrükön, és metszenek le egészben végtagokat. És a fájdalmas, dühödt gúl-üvöltés kezd elviselhetetlen szintre emelkedni. Ahogy a sziklafalnak dőlve, a kiálló kövekbe kapaszkodva figyelem a jelenetet, mégis úgy tűnik, hogy nem apad a szörnyek rohama, minden levágott, megsebesített gúl helyre legalább kettő lép.

– Ő is szörny – biccenti a fejemet a tünde felé a valami, és én továbbra sem értem, miért ragaszkodik ehhez az állításához.

Hiába vív elkeseredett harcot az a rengeteg gúl és a tünde, hiába nem tud egyik fél sem a másik fölé kerekedni, azon kapom magam, hogy minden idegszálammal ezen utóbbinak szurkolok. Ez persze hangos nemtetszést vált ki a valamiből. Mármint az én fejemben hangos, mert bármilyen külső szemlélő számára egy sziklafalba faragott szobornak tűnhetek rettegő mozdulatlanságomban.

– Nézd meg jobban! – pirít rám a valami, és érzem, hogy a tekintetem a tündére szegezi.

Pár pillanatig nem történik semmi, de aztán az alakja lassan változni kezd. Mintha lehullanának róla a részletek és rétegek, amik addig olyan megnyerővé tették a megjelenését. A bőre egyre szürkül, mégis éles kontrasztot alkot rajta a fekete erek alkotta ezer minta. Ha szőkesége is piszkos, hamuszürkévé fakul, amiben díszek fénytelen fém és csatok és egyszerű szalagok csupán. Pillangó szárnyai bőre megfeszül a hátából előmeredő csontokon, ahogy újra és újra suhint velük, de ekkor már egy denevérét idézik. Egyedül a pengék nem változtak a szárnyai szélén, azok továbbra is halálosak, bár most fekete kövekkel kirakott acélnak tűnnek inkább.

A döbbenettől elakad a lélegzetem, és talán még egy kis vékony, megrettent hangnak is sikerült kiszöknie a számon, mert váratlanul felém fordul. Közben annyi minden történik egyszerre. Amikor meglátom az arcát, az éles, hosszú fogakkal – nem is, inkább agyarakkal –, amik kilógnak a szájából, a rettenet minden kiáltása a torkomra forr. Az agyarakról vér csöpög – nem is láttam, mikor harapta meg a gúlokat. Izzó vöröses narancs szemeivel engem figyel, csontos, szürke bőrű arcára értetlenség ül ki. Félém lép egy lépést, és ezt a pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva több gúl ráveti magát.

– Gyerünk! Fussunk! Most van esélyünk meglépni előle! – kiáltja a fejemben a valami. – Amíg a gúlok darabokra szedik, nem törődnek velünk.

De én a parancsa ellenére is képtelen vagyok megmozdulni, ahogy figyelem a tündét támadó gúlokat. Az egyikük elrugaszkodik, és a szürkebőrű, démonszerű lény hátára veti magát, éles fogait kíméletlenül a szárnyába mélyeszti, és kitép belőle egy darabot. A döbbenettől és váratlan fájdalomtól elkerekedik a tünde szeme. Igen, ekkor már ismét azokkal a smaragdzöld szemekkel mered az őt ostromló gúlokra. A pillanatnyi jelenés, amit az a valami mutatott a fejemben, tovatűnt.

Ahogy ez a gondolat átfut az agyamon, az idegpályáim szélén érzem vibrálni nem tetszését és felháborodását amiatt, hogy nem hiszek neki. Általában nincsenek bizalom problémáim, de most hadd ne menjek bele, mennyi ponton érzem rossznak azt, hogy megbízzak valamiben, amit még sosem láttam, csak a hangját hallottam a fejemben, és ami úgy tud irányítani, mintha egy madzagra kötött marionett lennék…

– Megmentettem azt a szánalmas életedet! – szinte mennydörgi az idegpályáimon.

Erre nem mondok semmit, mert a küzdelem tovább folyik körülöttem. A tünde megpróbálja lerázni magáról a gúlokat, de eddigre még többen csimpaszkodtak rá. A szárnyait most nem tudja használni, az egyiket azért, mert azon termetes lyuk éktelenkedik, a másikat pedig lefogják a gúlok. A tünde elszántan, láthatólag minden megmaradt erejével küzd, és végül kiszabadítja az egyik karját. Amennyire tud, a hozzá legközelebbi szörny felé fordul és a következő pillanatban az irányába suhint. Én pedig el sem hiszem, amit látok, a gúl feje elválik a nyakától, és a földre gördül. Mi a franc? Van nála egy kés, amit nem vettem észre?

– Azok a karmai – közli teljesen tárgyilagosan a valami a fejemben, és egy-két pislogásig látni vélem a szürke bőrű ujjakból előmeredő hosszú-hosszú, fekete karmokat. Aztán ismét tova tűnik, és továbbra is tünde küzdelmének lehetek tanúja.

– Mi a ez a lény? – bukik ki belőlem, ahogy bénultan, állok és továbbra is a tünde-démon keverékre meredek.

A valami válaszolni készül, de végül nem nyílik rá módja, mert a lény kiszabadul a gúlok közül, miközben kíméletlenül többet is lekaszabol közülük. És ekkor már felénk tart. Repülni próbál sérült szárnyával, de féloldalasak a mozdulatai, alig tud elemelkedni a földtől, de még így is gyorsabb, mintha futva igyekezne felénk.

A fejemben a valami félelemmel vegyes üvöltésbe kezd, és arra sarkall, hogy meneküljek. Hajlok rá, hogy igaza van, mert amit láttam, az minden, csak nem megnyugtató. Fogalmam nincs, hogy ez a szörnyeteg miért húzta magára ezt a tünde álarcot, de nincs is kedvem megtudni. Már épp mozgásra bírnám rémülettől mozdulatlanságba merevedett tagjaimat, mikor elér, és felkap. Egy szárnycsapás, és már el is emelkedett a lábam a szikláról.

Beszél hozzám, amiből nem értek egy szót sem, mert a valami még mindig kétségbeesetten üvölt a fejemben, és követeli, hogy küzdjünk ellene, és próbáljunk megszabadulni. De a tünde olyan erősen fog, hogy mozdulni sem tudok a karjai közt.

Aztán hirtelen egy kapu nyílik az égen a szakadék fölött, és a fejemben a valami biztosan hiszi, hogy ha azon átrepül velünk végünk. Talán kapálóznom kellene, de furcsa bénultság ereszkedik rám, mozdulni sem tudok, sőt nem is akarok. És ez a legkevésbé sem zavar. A valami olyasmit nyöszörög gyenge hangon a fejemben, hogy elvarázsolt minket. Nem érdekel, álmos vagyok, és a démon-tünde válla pont kényelmesnek tűnik ahhoz, hogy elaludjak rajta.

Már majdnem elérjük a kaput, amikor egy óriás termetű gúl utánunk ugrik a szikláról. Megkapaszkodik a lábamban, és hatalmasat ránt rajtam. Akkorát, hogy azt hiszem, a combcsontom menten kifordul a helyéről. De én továbbra is gyenge és erőtlen vagyok, a fejem zsong a belülről feszítő álomtól, a valami sem rezdül a bőröm alatt. Képtelenek vagyunk lerúgni magamról a gúlt. A következő pillanatban pedig az ereimben szétáradó sikoltó rettenettel döbbenek rá, hogy a rántás erejétől a tünde fogása meggyengült rajtam.

Mi történik most Oléval?
1. Lezuhannak a gúllal.
2. A tünde valahogy megmenti magukat.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Chirstopher Campbell)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s