Néhány igaz mese minden Meseországok margójára – 2.

Korábban már írtam egy hasonló bejegyzést, amiben három történetet foglaltam össze. Most csak egyet fogok elmesélni, egyet egy barátomról, aki az életem egyik meghatározó szereplője lett.

Mese egy gyerekkori barátról

Még a gimnáziumban összeverbuválódott egy nagyon összetartó, dicsőséges csapat a legjobb barátaimmal. Mi voltunk a Banda. Mi voltunk azok, akikre mindig furcsán néztek. Mi voltunk azok, akik valahogy nem passzoltak a többi gyerek közé. Különböző osztályokba jártunk, és az volt mindannyiunkban közös, hogy kinéztek és kiközösítettek minket. Valakit azért, mert kövér volt, valakit azért mert sovány, valakit azért mert túl okos volt, valakit azért mert az egyszem fiú volt egy lányosztályban, valakit azért mert fiúként magas hangú és nagyon nőies viselkedésű volt. Róla szeretnék most mesélni.

Ez a barátom mindig is író akart lenni, ahogy én is. Spirálfüzetekbe írtuk a történeteinket, amiket aztán átadtunk egymásnak véleményezésre. Gyerek sztorik hősökről, varázslókról, kamaszok előtt lehetetlennek és megoldhatatlannak tűnő helyzetekről. Az ő történetei egytől egyig melegekről szóltak, akiket végül legyőzött és agyonnyomott a világ. Szívfájdító volt ezeket olvasni.

És amíg ő ilyeneket írt, én csak óvatosan mertem még meleg karaktereket a történeteimbe csempészni, mert mi lesz, ha a szüleim véletlenül megtalálják? (Szokásuk volt beleolvasni a naplóimba, átnézni a dolgaimat a szobámban.) Rettegtem, mi lesz, ha esetleg a barátom füzetét találják meg nálam, ezért ezt mindig a hátiszákomban rejtegettem, és sosem hagytam őrizetlenül.

Szóval ez a barátom már azelőtt ilyen történeteket írt, hogy előbújt volna. A többiek is olvashatták a történeteit, ha elkérték tőle a füzeteit, de ő sosem tukmálta, sosem „dicsekedett” azzal, hogy miket ír. És mi a Bandában mind tudtuk, hogy meleg. Soha egy percig nem volt ez kérdéses senki előtt. Sosem kérdeztünk rá – egymás közt sem nagyon beszéltünk róla, mert ez a dolog hozzá tartozott, ahogy valakihez a testsúly vagy szemszín. Nem csináltunk ügyet belőle, sosem próbáltuk előbújásra kényszeríteni. Mert egy volt a csapatból, és azt akartuk, hogy méltónak tartson minket a bizalmára, amikor elmondja. Azt akartuk, hogy érezze magát annyira komfortosan, hogy meg merje osztani ezt a részét önmagából velünk. Ha akarja. Amikor akarja.

Erre még éveket kellett várnunk. Már egyetemre jártunk – már kiszabadultunk a nyomasztó kisvárosból, ahol a gimnáziumot végeztük –, amikor felhívott, hogy nem találkozhatnánk-e, mert beszélni akar valami fontosról. Egy eléggé félreeső helyre hívott, amit nem is értettem, de persze beleegyeztem a találkozóba.

Sétálni mentünk, olyan helyeken, amerre a madár sem jár. Nem akarta, hogy bárki meghalljon minket. Eleinte csak semmiségekről beszélgettünk, aztán nagy nehezen kibökte, hogy valamit be akar vallani. Én pedig azonnal tudtam, hogy miről lesz szó. De arra nem számítottam, hogy szinte sírva fogja elsuttogni, hogy összejött egy sráccal, akit nagyon szeret, és szeretné nekünk is bemutatni, de fél… Tőlünk. A barátaitól, akik számára sosem volt kérdés, hogy közénk tartozik és feltétel nélkül szeretjük.

De csak ezután jött a mondandójának az a része, ami igazán szíven ütött. Hogy azért akarta először nekem elmondani, mert a Bandában én vagyok a vezérhangya, és ha én azt mondom, hogy utáljuk, és soha többé nem akarjuk látni, akkor a többiek is szó nélkül követni fognak. És ő félt, hogy mi lesz, ha kiveti magából a csapat, ami a gimnázium alatt fenntartotta a víz fölött.

És én nem hittem el, hogy ez megtörténik. Hogy ez felmerült benne. De aztán bevallotta azt is, hogy otthon mondta el előbb. És a szülei rettenetesen rosszul fogadták. Olyanokat vágtak a fejéhez, hogy mindig is tudták, hogy semmirevaló, de azt képtelenek megbocsátani neki, hogy még egy unokát sem fog csinálni nekik, mint bármelyik épkézláb ember. Azt sem felejtették el a fejéhez vágni, hogy attól a naptól fogva csak egy gyerekük van (a fiú testvére), és hogy a barátjára sem kíváncsiak, mert ők nem asszisztálnak ilyen fertőhöz.

Én pedig olyan dühös lettem, hogy legszívesebben felkerestem volna a szüleit, hogy helyre tegyem a fejüket, amiért bántani merik. És ezek az indulatok annyira kiültek az arcomra, hogy ő azt hitte, hogy tőlem is pont azt fogja kapni, mint a szüleitől. Pedig én egy pillanatig sem rá haragudtam, hanem érte. Alig tudtam meggyőzni erről, és akkor már tényleg az összeomlás szélén állt. Akkor kezdett hinni nekem, amikor elmondtam neki, hogy az első perctől kezdve tudtam. Mind tudtuk. És senkinek soha egy pillanatig nem fordult meg a fejében, hogy kevésbé szeretnénk, és ne tartozna közénk ugyanúgy, ahogy addig.

Eddigre az egyetem alatt a Banda feloszlott, nagyjából csak azok maradtak benne, akikkel egy városban tanultuk. De persze történtek jó dolgok is. Például ez a barátom akkor végre úgy, ahogy önmaga lehetett. Boldog volt azzal a másik sráccal, találtak egy lakást, és összeköltöztek. Persze a napi kellemetlenségek megmaradtak, hogy nem foghatták meg egymás kezét az utcán, nem adhatták semmi jelét, hogy mennyit jelentenek egymásnak. És ott voltak a napi attrocitások is, hogy kigúnyolták a megjelenése és a magas hangja miatt. Hiába növesztett szakállt – amivel megjegyzem, lehengerlően jól nézett ki –, de azok a dolgok is megmaradtak a jóképűség és elvárt férfiasság mellett, amiken nem tudott változtatni. Szóval a bántások nem maradtak abba, de valamennyire talán csökkentek.

Aztán következtt egy elég rossz félév az én életemben. Az, amikor minden összejön, amikor fogalmad sincs, hogyan lesz a holnap, az amikor nincs is kedved a holnaphoz. És ők azt mondták, egyik este, hogy aludjak ott náluk, és beszéljük át a dolgokat, hátha kitalálunk valamit. Nem találtunk ki semmit, nem is az ő feladatuk volt megoldani az én problémáimat, de a lényeg az, hogy azt az estét követte a következő, aztán még egy és még egy. Fél évig laktam náluk a nappaliban, a fotelágyon. Mégis az egyik legjobb és legkényelmesebb hely volt, amin valaha csöveztem.

Szöveg: „Mostanában annyira halottnak érzem magam a bőrömben”

Nem tudom, hogy nekik mennyire volt kényelmetlen az a félév, mert soha egyetlen egyszer sem tették szóvá. Pedig a szobájuk a nappaliból nyílt, az ajtaját nem lehetett rendesen becsukni, mert elvetemedett a vastag fa a régi keretben. A fotelágy pedig egyenesen az ő ágyukra nézett. És ez alatt a félév alatt egyszer sem panaszkodtak, ha terhes is volt nekik a társaságom, nem éreztették velem. Együtt nevettünk és sírtunk, akármi történt is velünk az alatt az idő alatt.

Én pedig próbáltam kivergődni az anyagi és érzelmi gödörből. Ők úgy segítettek, ahogy tudtak, meghallgattak, ha arra volt szükségem, nem szóltak hozzám, ha arra. Nem fogadtak el tőlem egy fillért sem a lakhatásért vagy a bevásárlásokért. Mindig ott voltak nekem. Amikor elutaztam, mindig elkísértek a pályaudvarra, és szó nélkül cipelték a csomagjaimat, hiába tiltakoztam. És amikor az éjszaka közepén hozott vissza a busz vagy a vonat a városba, mindig kijöttek elém, hogy ne bóklásszak egyedül.

Ők voltak a támaszom, feltétel nélkül, és egyetlen rossz szó vagy panasz nélkül várták ki, mire összeraktam magam. Minden nehézségével együtt életem egyik legjobb, leghosszabb, mégis legrövidebb időszaka volt az a félév.

És hogy most mi van vele? Nem igazán tudom. Az az első szerelem végetért. Sajnos elég csúnyán. És ő úgy érezte, hogy nem tud nemcsak egy városban maradni a volt barátjával, de még ugyanabban az országban sem. Eleinte csak utazgatni akart, amíg kiheveri a történteket. Aztán dolgozni kezdett külföldön, és egyik országból költözött a másikba, ahogy a munkái megkívánták. És azóta sem jött haza. Én pedig kétlem, hogy a történtek tükrében valaha haza fog.

Egyébként meg miért jönne? Követem különböző közösségi oldalakon, és tudom, hogy talált valakit. Akivel boldog. Ragyog a fotóiról a boldogság. Hallanom sem kell tőle, hogy tudjam, vele tervezi az örökkét. Én pedig bízom benne, hogy most végre meg is találta.

Egyszer beszéltünk azóta, hogy teljesen más irányt vett az életünk. Kérdeztem tőle akkor, hogy fogunk-e valaha találkozni. Ő pedig azt válaszolta, hogy valószínüleg nem, mert megtettük egymásért azt, amit meg kellett tennünk, és most azokra az új emberekre kell koncentrálnunk, akik azóta az életünkbe kerültek, és az új feladatokkal kell megküzdenünk, amiket azóta kaptunk. És igaza van. Néha fáj kicsit a hiánya, de tudom, hogy igaza van.

Ennyi lenne ez a történet. Nem hiszem, hogy van benne különösebb tanulság, csak azt akartam megmutatni, hogy mennyi jó ember ellen hoztak most törvényt szörnyetegek. Köszönöm, ha elolvastad.

Jegyzet
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Christian Sterk)
  • Egyéb képek forrása sorrendben: unsplash.com (Patrick Buck, Dollar Gill, Dest File)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s