111. Egy kislépés

Másnap Bastion a megbeszélt időpontban ébresztette Loire-t. Nem gondolta egyébként, hogy bármelyiküknek könnyen fog menni a felkelés, hiszen mindannyiukat gyötörte még az utóbbi napok történtei miatt a lelki kimerültség. Ennek ellenére Bastionnak erőt adott a tudat, hogy van kiért, van miért összeszednie magát, és tovább folytatni. Tudta, hogy Loire-t sem hagyhatja szétesni. Tudta, hogy össze kell tartania magukat, hogy ők is épp annyira hasznos tagjai legyenek a csapatnak, mint amennyire Harmadik és Espada igyekszik az lenni.

Óvatosan ébresztette Loire-t, közben egyik kezét a homlokára téve azt is próbálta megállapítani, hogyan változott a láza az előző estéhez képest. Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy a teák, amiket Harmadik és az öccse készítettek, hatásosnak bizonyultak. Ahogy Loire megához tért, és felült, Bastion máris a kezébe nyomott egy újabb bögre teát. A lány sejthette, hogy nincs értelme tiltakozni, mert azonnal engedelmesen a szájához emelte, és leszippantott belőle egy hatalmas kortyot. Abban a pillanatban, ahogy lenyelte, elmondhatatlan grimaszba szaladt az arca.

– Eddek pocsékabb az íze, bint belegen… – tiltakozott.

Bastion ahogy meghallotta ezt a náthás hangot, kirobbant belőle a nevetés. Képtelen volt komolyan venni ezt a felháborodást. Annyira vicces volt az a bedugult, orrhangú protestálás, hogy nem tudta megállni.

– Bost kobolyan? Dincs jobb dolgod, bint rajtam debetni? – Ahogy ezt kipréselte magából, beszédesen nagyot tüsszentett, majd a ruhaujjába törölte folyó orrát.

– Bocs… tényleg – Bastion még mindig kuncogott –, nem szándékos. De annyira megkönnyebbültem.

– Bert? Ez csak egy kis takony… Bi bajom dehetne?

– Igen, tudom – lehalkította a hangját, mintha bárki kihallgathatná őket –, olyan gyorsan lettél rosszul, hogy attól tartottunk, elkaptad a mágusbetegséget…

– És ugyan gitől gaptam volna el? Tőled? – Próbált viccelni, de látta ikre arcán, hogy egyáltalán nem sikerült.

– Inkább idd meg a teád, aztán menjünk.

– Ezt bindet? Tuti bepisilek…

– Mintha nem lenne wc a vonaton…

– És ha ingább csak a felét iszom meg? Deb gabhatok ingább balamit enni? Éhen halok…

– Ha már éhes vagy, nagy gond nem lehet. De enni majd csak a vonaton kapunk, ahogy idefele is. Szóval most csak a tea van. – kivette a bögrét Loire kezéből. Visszaöntötte egy üres kulacsba, és a másikból töltött ki a lánynak egy adagot. – Harmadik mondta, hogy inkább ezt idd, ha kijön rajtad a nátha. Segít tünetmentesnek tűnni.

– Tudom, eblékszem, a beteg bágusok garanténba gerülnek…

– Igen, valahogy úgy. Szóval mi lenne, ha nem szólalnál meg, amíg társaságban vagyunk? Javítaná az esélyeinket, hogy elhiggyék, jól vagy.

– Gyugi, hihetően leszek egészséges…

– Remélem is. Ha csak nem akarsz itt maradni.

– Deb akarok…

Loire engedelmesen lehúzta hát a teát. És meg kellett állapítania, hogy ez a másik – mintha bodza rémlett volna neki –, nem volt annyira borzalmas. A kedvence ennek ellenére sem lesz, de legalább iható. Ezt talán utálni sem fogja annyira. Miután kivégezte a bögre tartalmát, nekiállt összeszedni a dolgait, és menetkész állapotba kerülni. Bastionnak nem is kellett külön felszólítania erre.

Ennek ellenére eleinte nehezen ment. Küszködés volt a szedelőzködés bedugult orrával. De döbbenetes módon alig pár perc múlva elkezdett javulni a helyzet. Mintha tisztultak volna a légútjai, sőt valamennyire megszűnt az az ingerlő érzés is, mintha állandóan folyna az orra. És egyre éhesebb lett. Azzal, hogy lement valamennyire a láza, meg tudta a találni az éhség.

Pár perc múlva már el is készült. A vállára vette a hátizsákját, és elindultak Bastionnal a vasútállomáshoz. Bátyja korábban azt beszélte meg a többiekkel, hogy ott találkoznak a vonatok indulása előtt. Egyébként szótlanul hagyták maguk mögött a szállást, és ugyanígy némán rótták az utcákat is. Nem telt sok időbe elérniük a vasútállomást.

Mire ők odaértek, Harmadik és Espada már ott várták őket. Mindketten meglepődtek Loire-t látva. Sokkal jobban festett, mint az előző este. Az is sokat javított a megjelenésén, hogy végre egyedül is meg tudott állni a lábán. Espada ennek ellenére elé ment, és halkan óvatosan kérdezte meg tőle:

– Hogy vagy? – bizonytalanul körülnézett, hogy ki hallhatta a kérdést körülöttük, de szerencsére mindenki annyira el volt foglalva magával, hogy ügyet sem vetettek rájuk.

– Sokkal jobban – nyugtatta meg öccsét Loire, és kifejezetten örült, hogy jobban szól a hangja, amint a teák előtt –, de Bastion azt mondta ne nagyon beszéljek.

– Ez pedig egy kiváló tanács – lépett melléjük Harmadik is –, igazán kár lenne nem betartani.

– Ne már! Szálljatok le rólam! – Tiltakozott Loire, de ügyelt, hogy ne legyen túl hangos, nehogy bárki felfigyelhessen rájuk.

Elindultak a peronon. A vonat bent állt a számára kijelölt vágányon, de a katonákat egyelőre még nem engedték felszállni. Az orvosok és ápolók először a magatehetetlen és mozgásképtelen sebesülteket vitték fel a vonatra. Nekik külön vagyonokat alakítottak ki még korábban.

Harmadik, aki valahogy mindig mindenről tudott, elmondta a többieknek, hogy ezekben a vagonokban minden megvan a mozdítható állapotú sebesültek életben tartásához a hosszú úton, míg el nem érik Határpartot. A többiek szótlanul nézték a jelenetet. Lenyűgöző volt az a szervezetettség, amivel az orvosok és ápolók a sebesülteket kezelték.

– Döbbenetes, milyen hosszú ez a vonat! – Adott hangot csodálkozásának Espada.

– Az – kommentálta Harmadik –, hosszabb, mint a páncélvonat, amivel jöttünk. Azt hallottam, hogy ezekhez kényelmesebb vagonokat kapcsoltak össze. Kevesebben férnek el egyben, mert fülkék vannak bennük. Így legalább mindenkitől külön lehetünk. És legalább tisztességes ágyakká lehet alakítani az üléseket is. Viszont nincs mitől tartani, ennek a szerelvénynek a mozdonya is páncélozott, és a vagonok falait is megerősítették mágiával. A vezetőség állítólag támadástól tart. Mióta a Szigetek mágusai ellenünk fordultak, és minden csapatukat kivonták Dōrból, mindenki ellenség.

– Persze, mert mindenki ellenség – dohogott Loire –, az is, aki eddig közénk… közéjük tartozott…

– Egyébként van erre esély? – kérdezte most Bastion is. – Úgy értem, mágustámadásra…

– Azt mondják, igen.

– Remélem, megússzuk – sóhajtott Bastion.

– Szerintem nem kell túlaggódni – vont vállat Harmadik. – Nem hiszem, hogy a mágusok megtámadnának minket a vonatokon. Elővigyázatosság persze egyértelműen kell. Csak a vezetőség csak akarja bevallani mennyire mérgesedett el a konfliktus a mágusokkal. Inkább hagyják találgatni az embereket, ami a legrosszabb, amit tehetnek.

– Szerintem is – Loire sokat mondóan csak ennyit tett hozzá.

– Persze a súrlódások minimalizálása érdekében létrehozták mágusmentes zónákat. De ez csak tovább növeli a feszültséget varázslók és varázstalanok közt.

– De… – Espada annyira lehalkította a hangját, amennyire csak tudta, egészen közel kellett hajolniuk hozzá, hogy hallhassák azt az óvatos suttogást. – Nem kellene elmondani az ittenieknek az igazat? Hogy a szigetek mágusai tehetnek mindenről? Hiszen láttuk őket a Mélyben… Mármint… tudom, hogy ez nem a mi dolgunk…

– Igen, el kéne mondaniuk. – Harmadik maga is suttogott. – Talán már el is kellett volna már akkor, amikor visszajöttünk.

– És miért nem tettük? – kérdezte rosszat sejtve Bastion.

– Mert még mindig hadbíróság jár érte… Okkal titkolóznak, és nem vallják be, hogy melyik mágusok tehetnek a helyzetről. És éppen ezért azt sem akarják nagy dobra verni, hogy bevettük Csillagfényfokot öten. Az ellenségkép gyártóknak meg jól jön ez a helyzet. Valószínüleg hagyni akarják, hogy a mágusok és a Mély egymás közt rendezzék ezt a konfliktusukat. Eshter pedig azokkal tárgyal majd, akik győztesen kerülnek ki a harcokból. Ez ilyen egyszerű.

– Szóval – Loire nem is tudta, mit érzett ennek hallatán –, akkor tulajdonképpen minden hiába volt?

– Én nem tartok ettől – rándult meg Harmadik válla, őt is felháborította ez az eshetőség. – Hosszú távon mindenképp szövetségre lépünk majd. A Mélynek támogatás kell a mágusok ellen, mert ők nem fogják feladni. Nekünk viszont Csillagfényfokhoz a Mély támogatása kell majd. A lényeg az, hogy a világ jó eséllyel nem abban a formában értesül majd az ostromról, ahogy történt, de nem fog sokáig titokban maradni.

– Remek… így Ward is biztos jobban érzi magát… – Loire ellépett mellőlük.

Nem akart tovább részt venni a társalgásban. Társai nem is próbálták megállítani. Mindannyian ugyanazt érezték. Loire pedig gondolta, hogy inkább úgy tesz, mintha meg akarná lesni a vagonokat, ezért közelebb óvakodott hozzájuk. Így viszont egészen közel kellett mennie a sebesültekhez, és a körülöttük sürgölődő orvosokhoz.

Viszont azt sem akarta, hogy úgy tűnjön, a sebesültek nyomorát vizslatja. Nem akarta őket bámulni. Már épp visszaindult volna a többiek közé, mikor észrevett egy sebesültet távolabb a többiektől. Egyértelműen látszott rajta, hogy szándékosan van elkülönítve a többitől. Senki sem foglalkozott vele, sőt úgy tűnt, hogy az összes többit mielőbb el akarják hordani a közeléből. Loire ezt nem tudta mire vélni. Közelebb araszolt hát hozzá, hogy szemügyre vehesse.

Nem kellett nagyon megközelítenie, hogy azonnal láthatóvá álljon, mennyire nincs jó állapotban. A férfinak sápadt volt a bőre, rázta a hideg, arcát és minden ruhája alól kilátszó bőrfelületét kelések borították. Látszott rajta, hogy nincs magánál a magas láztól. A szerencsétlen szája és orra elé egy koszos, foltos kendőt kötöztek, hevenyészett intézkedésént a fertőzés megakadályozására. Loire azonnal tudta, hogy mit lát. A mágusbetegség egy áldozatát. Otthon ugyan hallott a betegségről, de soha egy beteget sem látott még a saját szemével. Teljesen kívül esett a világán. Korábban. Egészen mostanáig.

Most viszont minden, ami kicsit is kapcsolódott a mágusokhoz és mágiához a világa része lett. Semmi apóság mellett nem tudott elmenni most. Ezért kellett ezt a férfit is jól megnéznie, és mindent az eszébe vésni róla, amit csak lehetett. Így nem tudta figyelmen kívül hagyni azt a bánásmódot sem, amiben részesült. Semmi más nem jutott neki, csak egy tábla a többi katonának szóló figyelmeztetéssel: „Karanténra vár”. Egyértelműen úgy tűnt, hogy őt is ide készítették, majd mikor bizonyosságot nyert, hogy a járvánnyal fertőzött, hirtelen minden más sebesült fontosabb lett nála.

Loire sem merte nagyon megközelíteni. Ő maga is félt a betegségtől, ennek ellenére mégis meg kellett néznie. Tudnia kellett, mit tesz a járvány a mágusokkal. Meredt a lázas betegre egy darabig, nem tudott elszakadni a látványtól. Maga sem értette, miért szegezte oda annyira. Ki tudja meddig állt volna még úgy ott, ha valaki mellé nem lép, belé nem karol, és húzni nem kezdi.

– Elment az eszed? – súgta a fülébe idegesen Bastion. – Te sem vagy jól… Hogy jutott észedbe, hogy ennyire közel menj egy fertőzötthöz? És ha te is elkapod?

Loire nem mondott semmit. Mit kellett volna? Azt mégsem mondhatta, hogy nem fogja. Ahogy azt sem, hogy itt a vasútállomáson bármilyen mágusnak ugyanakkora esélye van elkapni a mágusbetegséget. Nehezen hitte, hogy mindez csak azon múlna, hogy ő épp megfázott. Inkább engedelmesen hagyta, hogy visszaterelje a másik kettő mellé.

Épp újból meg állt a többiek közt, mikor megjelent egy csapat katona, akik egyenesen az egyik sebesült felé tartottak. Bizonyára elköszönni jöttek a társuktól. Undorodva vetettek egy pillantást a félrelökött beteg mágusra. Úgy tűnt megjegyzést is tettek rá, de nem hallották, hogy mit mondtak. A sebesült, akihez igyekeztek, szintén nem igazán volt magánál, kifejezetten súlyos lehetett a sebe, mert nem reagált a körülötte sorakozó társaira.

Bastion is szótlanul figyelte, ezt az akár meghatónak is beillő jelenetet. Egészen addig, míg fel nem ismerte az egyik katonát a kis csoportban. Leírhatatlan kifejezés ült ki az arcára, miközben észrevétlenül Loire-t is maga után húzta. Bastion a vállánál fogva háttal fordította a katonáknak, és maga is gyorsan megfordult. Ezt a mozdulatot persze Espada és Harmadik is észrevették, ők is követték hát másik két társukat. Közben pillantásuk értetlenül járt az ikrek között, egyértelműen magyarázatot vártak erre a furcsa viselkedésre.

– Ő a katona, aki belénk kötött – súgta nekik Bastion –, tudjátok, amikor Loire-ral egyáltalán nem kezeltünk jól a helyzetet.

– Hát ez igazán remek – felelte fojtott hangon Harmadik is –, akkor igyekezzünk nem kelteni semmi feltűnést, és bízzunk benne, hogy nem szúrnak ki titeket. Nem akarok balhét.

Simon idegesen fújta a ki a levegőt. Már akkor sem dicsérte meg Bastiont, mikor ezt a találkozást egy véletlen elszólást követően elmesélte neki. Jól tudta, milyen ez a kötekedő, agresszív típus. Személyesen is ismert közülük jópárat, sőt volt egy időszak, mikor ő is ilyen volt. Szó nélkül belekötött volna mágusokba. Talán, ha nem tart a hatalmuktól, még ártani is megpróbált volna nekik. Épp ezek miatt a keserű tapasztalatok miatt volt úgy vele, jobb elkerülni minden konfliktust. Ezekkel meg különösen.

Ezalatt a csoport tagjai a legkevésbé sem halk társalgásba kezdtek mögöttük. A hangerő miatt, ha nagyon akarták volna, akkor sem hagyhatták volna figyelmen kívül azt a beszélgetést. És amit hallottak, az is meggyőzte Harmadikat, hogy mindenképpen az a legjobb, ha távol maradnak ezektől.

– Nézzétek azt a hulladékot – szólalt meg az egyik, nem volt nehéz kitalálni, hogy a fertőzött mágusról beszél.

– Karanténra vár? – Szólt közbe egy másik. – Minek ezeknek karantén? Ahelyett, hogy mi normális fejadagot kapnánk, ezekre pazarolják, pedig még arra sem veszik a fáradtságot, hogy ne dögöljenek meg.

– Én sem értem – csatlakozott egy harmadik –, mindenkinek az lenne a legegyszerűbb, ha az óceánba borítanák őket. Én is azt hallottam, hogy úgysem gyógyulnak fel. Akkor meg miért nem szabadulunk meg tőlük? Meg ugyan kinek hiányozna?

Loire érezte, hogy ilyen mértékű érzéketlenség hallatán nem tud tovább meghunyászkodva hátat fordítani nekik. Mielőtt megakadályozhatták volna, hogy bármit is tegyen, már vissza is fordult feléjük, izzó szemekkel meredve rájuk állt meg előttük. Lehet, hogy gyűlölte a mágusokat, de indulatai a Szigetek mágusaira koncentrálódtak kizárólag. Amióta tudta, mennyire semmibe veszik az árukat, nem tudott elnézően állni hozzájuk. De a magukhoz hasonló, Szigetekről kitiltott mágusok ellen nem táplált ellenérzéseket. Így azt sem tudta eltűrni, hogy ezen a szerencsétlen sebesültön így gúnyolódjanak.

– Nektek meg mi a franc bajotok van? – esett nekik. – Hogy mertek így beszélni róla? Hogy jöttök ahhoz, hogy különbnek higgyétek magatokat nem nála, de bárkinél? Hogy meritek azt hinni, hogy a ti nyomorult életetek egy fabatkát is ér az övével szemben?

Küszködött, hogy ne sírjon, de érezte, hogy a felháborodástól és dühtől könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy azt is, hogy ismét folyik az orra. És sajnos nemcsak az indulatok fojtogatták, hanem ismét a nátha is. Szeme közben zölden izzott, hadd higgyék csak, hogy fenyegeti őket. Ha ettől a nézéstől nem is rettennek el, az őt körül lengő hatalomtól talán el fognak. Legalábbis el kellene rettenniük.

– Nézzétek már, a mágus, akiről meséltem! Nem elég, hogy megtámadják a rendes katonákat a folyosón, de úgy látszik, még abban is kivételeznek velük, hogy hazaküldik őket. Azért elmondhatná valaki, hogy mivel érdemelték ki.

– Igen, engem is érdekelne – szólt közbe egy másik –, azoknak, akik csatában sebesültek meg, vagy akiket a lázadó mágusok sebesítettek meg, sokszor napokat, vagy heteket kell várniuk. Ezek meg csak úgy felsétálhatnak a vonatra.

– Mi meg itt maradhatunk megdögleni – helyeselt az iménti, majd provokáló kifejezéssel az arcán visszafordult Loire-hoz, aki még mindig döbbenten meredt rájuk az eszmecserét hallgatva. – Mi van cicám? Nincs már meg a kis barátod? Szeretnéd, hogy mi vegyünk kezelésbe? Ne nézz így, mi másért jöttél volna?

– Hidd el vannak ötleteink, amit az olyanokkal kezdhetünk, mint te – ez valahonnan hátrébből jött.

– Csak óvatosan – figyelmeztette egy józanabbnak tűnő azt a társát, aki a vezérnek tűnt -, te mondtad, hogy veszélyes kis ribanc ez. Egyébként sincs egyedül.

– Berezeltél? Nincs mitől. Ha csak hozzánk ér bármelyik, garantáltan nem mennek sehova. Akár meg is ráncigálhatnánk a kiscsajt, ha úgy tesztik. Lehet, hogy egész készséges lesz.

Erre csak egy puffanást lehetett hallani, ahogy Espada ledobta a válláról a táskát, és nekilendült, hogy ököllel vegyen elégtételt Loire becsületéért. Sosem tűrte, ha bárki sértegette a nővérét, akárkivel akár ölre is ment volna érte.

– Próbáltál már törött kézzel vérző orrot törölni, seggfej? – A fiú fém karjain vészjóslóan estek hasra a fénysugarak, ahogy ütésre emelte őket. – Hidd el, nem lesz kellemes.

De szerencsére Harmadik még időben visszarántotta. Nem volt egyszerű, a csúszós fém karokon aztán nem volt fogás, de Simonnak sikerült akkorát rántania Espadán, hogy megtörjön a lendülete, és hogy kissé higgadtabban gondolhassa végig a helyzetét. Bastion csak elhűlten figyelte Simon lélekjelenlétét, akkor ugyanis ő is inkább Espada hozzáállásával értett egyet. Ő is vérlázítónak tartotta, amit az a csürhe művelt. Legyen szó akár a saját húgát ért sértésekről, akár arról, ahogy a beteggel viselkedtek. De Harmadik, ő végig hideg fejű tudott maradni. És nekik nem engedte, hogy a hazajutásukat kockára tegyék.

– Elment az eszed? – korholta Harmadik. – Ha verekedésbe keveredsz, nem mész sehova, legfeljebb egy zárkába. Ezek a férgek nem érnek annyit, mint a helyetek a vonaton – ez már ugyanúgy Loire-nak is szólt, mint az öccsének –, ha ők zárkába akarnak kerülni, elintézhetik maguknak bárhol, nem kell nekünk asszisztálnunk hozzá.

Majd azonnal visszafordult kötekedő a csapat felé, látni akarta, hogy reagálnak, nem akarta véletlenre bízni. Remélte, hogy a határozott kiállása eltántoríthatja őket. Vagy legalább elveszi a kedvüket a további provokációtól. Ahogy abban is bízott, hogy a zárka említése lehűti őket is annyira, hogy máshol nézzenek szórakozás után.

– Mi még nem végeztünk – lépett fenyegetően feléjük az egyik, Harmadik döbbenten ismerte fel benne egy „korábbi” barátját az idefele útról –, sok társunk halt meg az áruló mágusok miatt. Ő is miattuk ilyen – mutatott hátra a sebesültre, aki miatt jöttek –, ő a többieket védte, és mikor nem jutottak át rajta, megátkozták. Semmit nem tudsz mondani, amivel meggyőzöl, hogy ezek – biccentett Loire felé – nem fordulnak ugyanígy ellenünk.

– Semmit nem tudsz róla, hogy mit tettek. Akár érted is. – Harmadik nem győzködte, egyszerűen csak kijelentett, és részéről ennyivel le is volt zárva a szópárbaj.

– Értem nem tettek semmit. Legfeljebb ellenem. Mindenki az ellenségünk, aki a pártjukat fogja. Te is Simon. Pedig rólad többet gondoltunk.

– Nem mondom el még egyszer, nem a saját mágusaink közt kellene keresnetek az ellenséget. Nem ők árultak el.

– Te már csak tudod. Az első adandó alkalommal a talpnyalójuk lettél.

– Azt hisztek, amit akartok, de őket nem sértegethetitek.

– Igen? És mit teszel, hogy megakadályozd?

– Én semmit – vigyorodott el kedélyesen Harmadik –, de ha most kicsit hangosabb leszek, a tábornok úr talán meghallja. És ő majd tudni fogja mi jár nektek. Nem ez az első balhétok, ha nem tévedek?

A társaság tagjai döbbenten fordultak hátra, és valóban az egyik tábornokot és a kíséretét látták a sebesültek közt. Valószínűleg a vezértiszt a kötelező köröket rótta köztük, és most épp kapóra jött a jelenléte. Ez elég volt ahhoz, hogy az ellenségeskedő csapat kedvét elvegye a további kötekedéstől. A vezér intett is nekik, hogy vonuljanak vissza. A társai egy szó nélkül követték, egyedül az késlekedett csak, aki az imént a nevén szólította Harmadikot. Közelebb lépett hozzá, és úgy, hogy csak ő hallhassa a fülébe suttogott:

– Tényleg az az áruló vagy, akinek mondtak. Itt most nem tehetek semmit, de ha Eshterben lennénk… Otthon én a helyedben óvatosan járkálnék az utcákon.

Harmadik megrökönyödve meredt rá. A testvérek is döbbenten figyelték a kettejük közt zajló jelenetet. Harmadik nem tudta, mennyit hallottak ebből a fenyegetésből. Ő viszont elég felkészült volt, hogy észrevegye a figyelmeztető jeleket. Tudta, hogy sokkal óvatosabbnak lennie a hazatérésük után. Sőt, talán az sem árt, ha a vonaton is jobban ügyel magára. Nem vágyott meglepetésekre, mondjuk egy jóakarója által küldött pengére a bordái közé.

De nem mondott semmit a fenyegetésre, módja sem nyílt rá, mert a másik szinte azonnal el is lépett mellőle. Nem akart nagyon lemaradni a társaitól, amint átadta az üzenetet, már ott sem volt. Búcsúzóul még megállt sebesült társuk mellett, de akkor már a legkisebb figyelmet sem szentelte egyiküknek sem.

– Ennek meg mi a frász baja volt? – nézett utána döbbenten Bastion. – És mi a bánatot akart tőled?

– Tőlem? – Harmadik nemtörődöm módon megrántotta a vállát. – Semmi különöset, csak próbált megfélemlíteni. Azt hitte megijedek attól, ha a sejtelmesen a fülembe suttogja, hogy nem szeretik az árulókat.

– Árulókat? – Ismételte döbbenten Loire.

– Te merre jártál korábban, mikor ilyenekről beszéltünk? – tett szemrehányást nővérének Espada, és persze nem felejtett el közben egy rosszalló pillantást vetni Harmadikra sem.

– Arról van csak szó – Simon igyekezett könnyednek tűnni, mintha nem is most kapott volna egy halálos fenyegetést –, hogy a volt barátaim nem szeretik a mágusokat, szóval szerintem az sem meglepő, hogy azokat sem kedvelik, akik barátkoznak velük.

– Hogy ezt milyen szépen mondtad – gúnyolódott Espada -, szóval a volt barátaid.

– Igazat mondtam. Már nem ők a barátaim. Visszacsinálni nem tudom, amit korábban tettem, sőt azt sem mondhatom, hogy másképp csinálnám… De teljes mértékben kiállok azok mellett, akiket tényleg a barátaimnak tartok. Az viszont, hogy elhiszed-e már nem az én dolgom – vette elejét Espada következő, várhatóan csípős megjegyzésének.

Nem volt kedve bizonygatni az igazát egy sértett kölyöknek, ezért inkább a vállára vette a hátizsákját, és megindult az egyik közeli vagon ajtaja felé. Valamit érzett megrepedni a lelke mélyén, ezért sem tudott tovább ott maradni. Korholta magát, hiszen egyértelműen semmi értelme nem volt annak, hogy Espadától várjon bármit is. Nemhogy viszonzást az érzéseire, de még talán barátságot sem.

Eddigre a sebesülteket felhordták a kórházakká alakított vagonokba. Már semmi akadálya sem maradt, hogy ők is felszálljanak a vonatra és foglaljanak maguknak egy kényelmes kupét. A többiek csak döbbenten néztek Harmadik után. Bastion épp kinyitotta a száját, hogy jól összeszidja az öccsét, amiért ilyen tuskó módon viselkedett társukkal közvetlenül azután, hogy ilyen jól elsimított egy konfliktust, ami alakulhatott volna mindük számára sokkal rosszabbul is. Harmadik a vagonajtóban megállt, és visszafordult hozzájuk.

– Na mi van, nem jöttök? – kérdezte tőlük.

Félig már fellépett a lépcsőn, de ők még mindig nem mozdultak. Bastion lökött egyet Espadán, aki erre kénytelen volt előre lépni, nehogy felbukjon. Nem mondott semmit az öccsének, csak dühösen meredt rá, remélte ennyiből megérti, hogy most illene bocsánatot kérnie. Espada persze próbálkozott úgy tenni, mintha nem értené, de Bastion olyan áthatóan nézte, hogy képtelenség lett volna kitérni ez elől a néma követelés elől.

Meg, aztán neki is be kellett látnia, hogy talán tényleg túl messzire ment. Amint elhagyták száját szavak, már meg is bánta. Azzal égetni kezdte a szégyen, látnia sem kellett hozzá a Simon szemébe kiült rosszul leplezett szomorúságot. Nem értette magát. A legutóbbi beszélgetésük óta a szobájukban arra készült, hogy bevallja Harmadiknak, amit érez iránta. Nem értette, miért képtelen rá, és miért ront el minden adandó alkalommal mindent.

Nehezen, de végül erőt vett magán, hogy meg tudjon szólalni. Azt nem tudta, mit is akar mondani.

– Hé, Harmadik…

– Nyugi öcsi, tudom, hol a helyem – vigyorgott rájuk vissza Simon.

Már semmi sem látszott rajta, még csak dühösnek sem tűnt. Magával is ezt próbált elhitetni, hogy legkisebb gondja is nagyobb Espada tudatos vagy akaratlan sértéseinél. És nem vágyott társaságra.

Jobban aggasztotta az, hogy mi történhetett odaát, ami miatt neki nem ajánlott hazatérnie. Persze már akkor forró volt a talpa alatt a talaj, mikor a bevonulás és a Régi-kontinensre menekülés mellett döntött. Már akkor is sokaknak volt a bögyében, akár a Sciencia Castitae-n belül is. A szervezeten belül páran szerették volna, ha nemcsak egyszerű mérnök lenne, aki tervez pár dolgot, ha épp arra kérik. Sokan pedig éppen emiatt holtan akarták – nemcsak a Castitaen belül. Akik komolyabb szerepet szántak neki, egy életre meg akarták venni maguknak.

Ő pedig nem akarta eladni magát. Az ő lelkiismeretének pont kényelmes volt az a tervező munka, nem akart nagyobb felelősséget semmiben, ami a testvéreire is veszélyt jelentene. Az előlépés és a nagyobb felelősség elől meneküléshez pont kapóra jött az ostrom. Önként jelentkezett a seregbe. Ennél jobb kiugrási lehetőséget egyébként sem remélt. Jól kiszámolta, hogy mivel sosem bukott le a „másodállásával”, senkinek semmi oka megvonni a testvéreitől a halála után járó pénzt. Az pedig, ha örökké nem is, de sokáig elég. És ehhez annyi kellett volna csak, hogy meghaljon. De még mindig él. Mert Ward halt meg helyette. Az hazatérésével a kezdetek óta nem számolt. Lassan talán számba kéne vennie, mi lesz vele azután.

Miközben felmászott a vagonba és gépiesen megindult egy üres kupét keresni, a hazatérés körüli gondolatai keveredtek az Espada iránt érzéseivel. Valakinek a tyúkszemére lépett volna? Lehet, hogy még vérdíj is van a fején? Bár akinek olyan élete volt, mint neki, inkább arra lehetne büszke, hogy ez a kitüntetés ilyen sokáig váratott magára. De mi lesz, ha Határparton meglátja egy fejvadász? Jelenthet a társasága veszélyt a többiekre? Ha esetleg megtámadja valaki, számíthat Espadára? Nemcsak rá, mind a három testvérre, hogy mellé állnak?

A következő gondolata rögtön az volt, reméli a testvéreinek nincs baja, és veszélyben sincsenek. Bárki, akinek elintézetlen ügye van vele, könnyedén kiderítheti, hogy a régi fronton tartózkodik. Innen pedig nem egyszerű hazavergődni. A testvéreit tehát nincs értelme ellene használni. Mégis ez a fenyegetettség a hiányzott lelkiállapotához.

– Hé, jól vagy? – lépett be utána az elfoglalt kupéba Bastion. Harmadik leplezni sem tudta a csodálkozást amiatt, hogy hogy érte utol ilyen gyorsan, hiszen a másik kettő még jóval hátrébb kullogott a többi vagonba tülekedő katona között.

Simon épp feltuszkolta a hátizsákját az ülések feletti csomagtartóba, és Bastion felé fordult, aki követte a csomagokkal mutatott példát. És mikor Harmadik csak nem felelt neki semmit, ismét megszólalt.

– Remélem, nem neheztelsz nagyon az öcskösre. Tudod, hogy milyen. Szeret hobbiból kötözködni. De nyugodt lehetsz, már sokkal jobban kedvel, mint korábban.

– Hogy mi? – fordult el tőle Harmadik, nem igazán akart Espadáról beszélni. – Ja, a kölyök. Nyugi, nem vettem magamra. Pont olyan, mint az egyik húgom, Aeternia. Tudod, neki is mindig utálnia kell valakit. Azt hiszem, a moeniai árvák már csak ilyenek – eresztett meg egy gondtalannak tűnő vigyort.

Ekkorra érkezett meg Loire és Espada is. Loire eddigre már megint nem nyújtott szép látványt. Bár az, hogy verte az izzadtság, annyira talán nem is volt feltűnő, aznap ugyanis igazi tombolásba kezdett a nyár. Már délelőtt iszonyat meleg lett Dōrban, pedig az árnyékos sziklák általában gondoskodtak a pár fokkal hűvösebb levegőről. De nem aznap. Akkor már korán reggel annyira melegük volt, hogy szívesen kibújtak volna a bőrükből is, ha megtehetik.

De Loire-on viszont nagyon látszott, hogy őt nemcsak a meleg gyötri. Harmadik gyorsan be is terelte a kupéba, sőt ott is az ajtótól a lehető legtávolabb ültette le, hogy ne legyen annyira könnyű észrevenni, ha valaki betévedne közéjük. De persze remélte, hogy senki sem akar majd bekéretőzni közéjük. A hat fős fülkében mégiscsak kényelmesebben fértek így.

– Idefigyelj – mondta most Loire-nek –, te csak akkor menj ki innen, ha feltétlenül muszáj. Az a lényeg, hogy minél kevesebben lássanak. Nem örülne egyikünk sem még egy olyan társaságnak, mint amilyenek azok voltak a peronon. Jobb nem kísérteni a sorsot.

– Gyugi, bire hazaértünk, bár gutya bajom sem lesz – próbálta meggyőzni őket Loire, bár folyó orral nem érezte annyira egyszerűnek ezt a feladatot.

– Nem aggódunk – jelentette ki Bastion is, majd egy kulacsot hajított a lánynak –, de azért a helyedben nekiállnék ezt elpusztítani.

Ezalatt Espada felpakolta a táskáikat a csomagtartóra, majd gondosan bezárta a kupé ajtaját, és összehúzta rajta a függönyt. Ezután pedig nekiállt a legtávolabbi ülést ággyá alakítani. A többiek csak döbbenten nézték.

– Mi van? – nézett fel egy pillanatra a munkából, mikor megérezte a vizslató tekinteteket a tarkójában. – Loire biztos le akar majd feküdni. Ha pedig bezárjuk az ajtót, senki sem téved be ide kéretlenül.

– Csak addig lehet, hogy megfulladunk csukott ablakok és ajtó mögött ebben a dögmelegben – törölte meg a homlokát Bastion is.

– Nyugi, ha elindult a vonat, lesz légkondi. Addig meg nyithatunk ablakot. Az talán segít egy kicsit – nyitotta ki ablakot is Espada.

Loire elhelyezkedett az ágyon, amint odafért. Neki is melege volt a levegőtlen kupéban, de nem panaszkodott. Örült, hogy kényelmesen elvackolhatja magát. Eddigre már az izmai is sajogtak a láztól. Közben a többiek számára mindenféle érdektelen dologról kezdtek beszélgetni, ezért inkább kibámult az ablakon, figyelte, ahogy egyre tolulnak fel a katonák a vagonokba, azt is sejtette, hogy a folyosókon folytatják a masírozást szabad helyek után. Hozzájuk is többször bekopogtak, de mikor megtudták, hogy mágusokkal utaznak, nem erősködtek bebocsátásért.

Sokáig tartott mire mindenki felszállt a vonatra, aztán végre felzúgott a szerelvény, és egy rándulással nekiindult. Azzal, hogy a vagonok futni kezdtek a síneken, végre felbúgtak a légkondicionáló ventilátorok is, és pillanatokon belül jobb idő lett a fülkékben. Ahogy a vonat kirobogott az állomásról, Loire nem egy csalódott arcot látott, olyanokét, akit vágyakozva néztek a szerelvény után, és azt kívánták, bárcsak maguk is rajta lehetnének.

Aztán nemsokára átsuhantak a berobbantott városkapun, látszott rajta, hogy meg sem próbálták rendbe hozni. Csak a romokat takarították el, hogy a vonatok akadálytalanul futhassanak a síneken. Loire csak meredt a régen fehér, de most már a korábbi ostrom robbanásai által korom-feketére festett falakra. Azt hitte sírni fog, ha tudatosul benne, mi mindent hagynak itt. De még őt is meglepte, hogy képtelen volt erre. Szeme szárazon égett, és csak gyűlöletet érzett. Gyűlölte a Szigetek mágusait.

Útmutatást várt a Lénytől, hogy ismét szóljon hozzá. De persze senkit sem avatott be az elhatározásába. Továbbra is biztos volt benne, hogy egyedül akarja megtenni. Csak abban reménykedett, hogy elmúlik ez a visszataszító láz, mire eljön a cselekvés ideje. Kitartóan itta a teát, de most mintha nem hatott volna annyira.

Közben végig kibámult az ablakon. És lassan elterelődtek a gondolati. Mikor idefele jöttek, már erősen sötétedett, akkor nem tudott igazán körülnézni. De most jól megnézte Dōr kapuját, addig bámulta ameddig az el nem tűnt a szeme elől. Nézte a hatalmas fehér kövekből kifaragott, égbetörő nőalakot, Dōr védelmezőjét, a vasúti sínek az alak tógájának redői közt futottak be a városba. Loire emlékezett a fényképekre, amiket tankönyvekben látott, a tekintélyt parancsoló szoborról, ami egy hatalmas kulcsot szorított a szívéhez, a Határhegyek és a régi főváros kulcsát. Jelezve, hogy csak rajta át vezet az út bármelyikhez.

De a szobor mostanra ledőlt, szoknyája redőiből maradt csak meg valamennyi a kapu körül. Így távolról, a falat határoló fehér homokban, az egyik nagyobb, ledőlt sziklában felismerhetővé vált az arca egy darabja. A többit nem látta sehol, azokat biztos halmokba hordták a többi törmelékkel. Szomorú látványt nyújtott, mintha a világ dicsősége is elmúlt volna azzal az évezredes szoborral.

Aztán eltűnt szemei elől a város, a fehér-fekete pepita falak kifutottak a látóhatárról, ahogy a vonat felvágtatott a végeérhetetlen Acél-hídra. Akkor Loire tekintetét a végtelen óceán vonta magára, ahogy a feneketlen kékség ragyogott a fényben. Nézte a hullámokat, ahogy a híd pillérei körül fodrozódtak, a fehér habot, amivé az ezer felé szakadó hullámok váltak, mikor nekicsapódtak a tartóoszlopoknak.

Aztán ahogy lejjebb fúrta pillantását a víz alá, meglátta a régi világ romjait is. Itt még elég sekély volt az óceán, hogy látni lehessen az évezredes városokat. Hatalmas üvegépületek nyújtóztak a víz alatt, de hiába nyúltak felfelé, nem értek ki az fényre. Talán, ha Loire mélyebbre látott volna, látta volna az utcákat, és a régi élet megmaradt jeleit az egykori felhőkarcolók közt. De ott a mélyben annyira sötét volt a víz, hogy a fény nem ért le addig. Ennek ellenére is döbbenetes és lenyűgöző látvány volt egyben. Ennél jobban semmi sem hirdethette volna a világok múlandóságát.

Talán most jött el az ideje, hogy ez a mostani is végetérjen végre, gondolta, mielőtt lázas álomba merült volna.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Paul)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s