109. Egy kislépés

– Szerintem most jött el az ideje, hogy helyet cseréljen a hasonmással – jelentette ki Félix gondterhelt arccal Luthernek, miközben a lábát vizslatta.

Az a seb, amit még a Lawrence által szervezett merényletben szerzett, csak nem akart javulni. Sőt egyre rosszabb lett, akármit tett is Félix. Hiába igyekezett rendesen kitisztítani minden alkalommal. Naponta többször. A seb szélei minden gyógynövényes kezelés ellenére lassan elszíneződtek, és mostanra elmosódott szélű piros csíkok jelentek meg a környékén az ép húsban Luther bőre alatt. Ezek a csíkok félreérthetetlenül a szíve felé nyújtóztak a vivőerei mentén.

Félix tökéletesen tudta, mit lát, és azzal is tisztában volt, hogy ezen ő nem segíthet. Sok éve, hogy utoljára ilyet látott, de még mindig élénken az emlékezetében éltek azok a képek, az emiatt elvesztett társak. Ostromolta az akkor érzett tehetetlenség is. Tudta, ide már mágusok kellenek. Lutherrel is meg kellett értetnie ugyanezt. Felnézett a gazdájára, és bosszankodva olvasta le az arcáról, az elhatározást, hogy figyelmen kívül hagyja az aggodalmait.

Félix azt már szóvá sem tette, hogy a Magister mindennapjait nehezítő hőemelkedés innentől csak rosszabbodni fog. Az öreg észrevette rajta a tompaságot, lassúságot, csapongó gondolatokat és minden egyebet, amivel a megváltozott testhőmérséklet járt.

Luther azért nem akarta elismerni, mennyire pocsékul van, mert az felborította volna a terveit. Mindig azok az átkozott tervek! Dohogott magában némán az öreg. Félixet végtelenül dühítette, hogy Luther még pár napig húzni akarta a helycserét. A lábát elnézve biztosan nem volt pár napja. Pár nap múlva – ha senki sem tesz semmit -, jó eséllyel halottabb lesz, mint a hasonmás, mert neki legalább az orvosok adtak még pár hetet.

– Mit gondol, ki bírja még egy darabig ez az átok a lábamban? – törte meg a némaságot Luther.

– Ez nem átok, még csak nem is valami mágikus förtelem – rázta meg a fejét határozottan Félix -, csak nemes egyszerűséggel elfertőződött sebe, hiába igyekeztünk tisztán tartani.

– Akkor, ha nem átok vagy mágikus betegség, annyira nem is lehet vészes, nem?

Luther is úgy gondolkozott, mint bárki, akit világ életében mágusok gyógyítottak, vagy hallott már rettenetes dolgokról, amire a mágusok képesek voltak. Félelmetesebbnek tartották a mágusok által okozott kínokat, mint a test saját megbetegedéseit. Sokan bele sem gondoltak, hogy az utóbbi is lehet akár legalább annyira súlyos, sőt halálosan súlyosabb is. Vele ellentétben Félix viszont nagyon jól ismerte azt is, amire a test bajai képesek. Éppen ezért az öreg elszánta magát, hogy még aznap éjjel elintézteti a helycserét.

– De nagyon is lehet vészes – direkt használta ugyanazt a szót, mint Luther. – El is mondom, miért. Látja ezeket a piros csíkokat? Ez a jele annak, hogy a fertőzés lassan, de biztosan halad a szíve felé. Ha eléri, mágus legyen a talpán, aki meggyógyítja. De addig is lehet még sokkal rosszabbul. Lázrohamot, sokkot is kaphat…

– Nem tetszik nekem, amire gondolom, hogy utal – szakította félbe Luther.

– Nem utalok semmire – tiltakozott az öreg –, pusztán a tényeket közlöm. Én ehhez kevés vagyok. Nem tudom sem megállítani a fertőzést, sem meggyógyítani. Higgye el, ezer ilyet láttam a régi kontinensen… és láttam őket meghalni is. Nem szép halál. Helyet kell cserélnie a másikkal.

– Nem tehetem – tiltakozott Luther –, kötözze be jól, szorítsa el jobban, vagy tudom is én. Egy pár napot ki kell még bírnia.

– Tapasztalatból tudom, hogy a jól bekötözés csak árt neki. Gyorsabban halad tőle a fertőzés a szív felé.

– Akkor hagyja így. Még vannak elintézni valóim, nem zárhatnak be épp most egy kórterembe…

– Mi ennyire fontos? – Meredt rá döbbenten Félix. – Hogy akár hajlandó lenne bele halni is…

– A gyerekeim – nézett rá Luther, az öregnek pedig el kellett ismernie magában, hogy ennyire emberinek is ritkán szokta látni –, el kell intéznem még, hogy biztonságban hazajöhessenek.

– De hát két nap múlva jönnek a sebesültekkel. Ön mondta.

– Igen, de híreket kaptam, hogy mégis inkább ott tartanák még őket. Hátha tudnak még valamit, amit nem mondtak el eddig. Simon korábban azt írta, hogy Wardot eltemették valahol, és hogy amíg el nem bocsátották élőnek tűnt, mintha önmaga lett volna.

– Miért nem mondta ezt eddig? – kérdezte Félix egyttérzőn.

– Mert… mert már nem számít. Az viszont igen, hogy a vezetőség kitalálta, kell nekik a holttest. Hallott már ilyet? Biztos vagyok benne, mágusok állnak emögött is… A forrásom nem tudta, ki adta a parancsot, hogy ott tartsák őket. Ők még nem is tudják. Egyébként meg minek nekik egy holttest? Dōrban terem éppen elég. Loire valami rendkívülit, vagy inkább rendelleneset tehetett. Simon is erre utalt. Ezért kell nekik Ward. Mást elképzelni sem tudok. De nem kaphatják meg egyiküket sem. Érti? Ha ott tartják Dōrban a másik hármat, ki tudja, mi történik velük. Wardot már elvesztettem, őket nem fogom. Azt akarom, hogy mellettem legyenek. Csak így védhetem meg őket mindentől. De ehhez el kell indulniuk a tervek szerint.

– Ha megmondja, mit tegyek, én is el tudom intézni – erősködött Félix.

– Tudom – nézett rá elnézően Luther –, de ez az én dolgom. Meg egyébként is, ha most bedug egy kórterembe, ki sem mehetek eléjük, mikor befut a vonatuk.

– Hallja egyáltalán magát? – Most Félix beszélt úgy vele, mintha egy gyerek lenne. – Már most az agyára ment a fertőzés. Ön is tudja, vagyis normális körülmények közt tudnia kéne, hogy addig nem mutatkozhat emberek között, amíg csodálatos módon fel nem épült. De ha ma éjjel elintézzük a helycserét, öt nap múlva lehet már annyira jól, hogy kimehessen eléjük. Kössünk kompromisszumot. Beleegyezik, én pedig megbeszélem a ma éjszakát a főorvossal. Addig lesz még ideje megtenni, amit tud. Ígérem, mindent befejezek, amire nem jut ma ideje.

– Ha kell, magamra is hagy? – Luther most először mérlegelte a lehetőséget. Magának képtelen volt hazudni, cefetül érezte magát.

– Nem szívesen. De igen… Majd elbeszélgetek Roberttel, hogy jobban vigyázzon Önre. Tudom, mennyire fontosak a gyerekei Önnek. Éppen ezért, ha kell, a világ végére is elmegyek értük.

– Olyan messzire azért nem kell elvergődnie – vigyorodott most el Luther –, minden, amire szükségem van, elintézhető Lombardiából. Viszont, nem felejtheti el a holnapi interjút Suzannával sem.

– Sosem hagyná, hogy elfelejtsem.

Ezzel Félix visszakötözte Luther lábát. Lazán, hogy jól levegőzhessen. Majd elindult kezet mosni. Magára hagyta Luthert, hogy végiggondolhassa, mit és hogyan akar megtenni. Gazdája az utolsó pillanatban szólt még utána.

– Ne felejtsen el hozni valamit, amitől gondolkodni tudok. Gyorsabbnak és hatékonyabbnak kell lennem, ha tényleg azt akarja, hogy még ma helyet cseréljek a másikkal.

– Értettem – Félix hátra sem nézett, csak nyugtázta az utasítást.

Luther pedig azonnal belevette magát a munkába. Először is egy Első Magister helyettesítő rendeltet akart írni, amivel Suzanna elintézheti, hogy a gyerekeit a tervek szerint hazaküldjék. Gépelt hozzá egy szívhez szóló indoklást is, amiben azt foglalta össze, hogy mivel a Magister állapota továbbra is válságos, a gyerekeinek joguk van elbúcsúzni tőle, ha esetleg úgy alakul. Aztán rátért Wardra. A Dōrba küldött felsővezetés már értesült arról, hogy mi történt vele. Legidősebb fiával kell alátámasztania a parancsot, hogy még hatásosabb legyen.

Mégis háromszor-négyszer visszatörölte ezt a részt. Mintha addig nem válhatna valósággá, amíg írásba nem adja. Sejtette, hogy Suzanna szembe találkozik majd azzal, hogy az „offenzíva érdekei úgy kívánják, hogy a Magister gyerekei Dōrban maradjanak”, sokat gondolkozott, hogy védhetné ki. És miután Félix meghozta neki a serkentő tablettákat, azután sem jutott semmi jobb az eszébe. Most kifejezetten úgy érezte, hogy ellene fordult a saját zseniális terve. Mennyivel egyszerűbb lett volna odamenni a Fekete Palotába, és az asztalra csapni. De sajnos ezt nem tehette meg.

Akárhogy erőltette is az agytekervényeit, nem látott más megoldást. A Régi-kontinensről kapott jelentés alapján a dōri főhadiszállás és Csillagfényfok rádión lefolytatott első tárgyalásai sikerrel zárultak. Éppen ezért jó esélyek voltak arra, hogy a régi főváros hathatós segítségével a Mélyt is maguk mellé állítsák. Biztos volt benne, hogy az aznap esti híradók attól lesznek hangosak, hogy egymást túlharsogva bemondják, visszatért az első delegáció Csillagfényfokról.

Azt persze Luther maga sem tudta, hogy fognak ezek az információk a nyilvánosság elé kerülni. Abban volt csak biztos, hogy ettől a sikertől ismét kilő majd a népszerűsége, hiszen ezzel a sikerrel szinte minden beérik, amit eddig tett. Sóhajtott egyet. Azt viszont még mindig nem tudta, lesz-e szó az áldozatokról. Arra nem állt még készen, hogy interjúkban Wardról beszéljen. Marketing fogás ide vagy oda. Ennek a tehernek az övének kellene lennie, csak az övének, nem akart osztozni rajta a tv képernyők előtt feszengőkkel.

De mivel a veszteséglisták nyilvánosak, ha valakinek feltűnik az a név, biztos vezércikk és fő riport lesz belőle. Ha esetleg így alakul, akkor talán még könnyebben el is fogadják a rendeletet. Akárhogy is, ezt nem fogja megúszni. Suzannának be kell vetnie a Magisteri teljhatalmat. Nevetséges, hogy így hívják, hiszen az Első Tacticus mindössze ötször élhetett ezzel, a teljes időszak alatt, míg a Magistert helyettesítette. Innen nézve egyáltalán nem tűnt okos ötletnek az, hogy a gyerekei hazautazására elhasználjon egyet ebből az öt lehetőségből. De nem érdekelte. Amíg nem tud jobbat kitalálni, és nincs más megoldás…

Egyébként is úgy volt vele, hogy épp az nem lesz furcsa, hogy ha Suzanna erre használ fel egy teljhatalmú intézkedést. Annak a nőnek három gyereke van, és legyen bármilyen szívtelen skorpió, azt senki sem vitathatja el tőle, hogy a kölykeit szereti. Éppen ezért teljességgel hihető lesz, hogy ennyire együttérez az élet-halál közt lebegő Magisterrel. Szerencsére ezzel a paranccsal a Dōrba szakadt vezetőség sem szegülhet szembe. Ha megteszik, annak rájuk nézve is lesznek súlyos következményei, hogy ez már magában elég ahhoz, hogy mérlegelni se merjék a szembeszegülés eshetőségét.

Miután elkészült a paranccsal, kinyomtatta, és félretette a többi közé, hogy majd elküldi Félix-szel Suzannának. Ezt még kora délután el kell intéznie, hogy a rendelkezés még aznap hivatalzárásig beérkezzen a Fekete Palotába, és még feldolgozásra is kerüljön, hogy másnap hajnalra mindenképp megérkezzen Dōrba. Ha ezt sikerül keresztül vinnie, a gyerekei garantáltan felkerülnek a vonatra, hiszen Magisteri parancsba kapják majd.

Miután mindezeket megtervezte, hívatta Félixet, átadta neki a nyomtatványokat, és elmondta, mit vár el, majd elküldte az öreget. De még ezután sem tudott nyugodtan hátradőlni. Majd csak akkor fog megkönnyebbülni, ha a gyerekei már biztosan azon a hazafelé tartó vonaton fognak zötykölődni.

Ezután viszont nehezére esett a többi feladatával is foglalkoznia, annyira vacakul érezte magát. De legalább önmagának beismerte, hogy talán várta is már a helycserét. Lába egyre jobban hasogatott, érezte, hogy a láza is fokozatosan rosszabbodik. Félix pirulái sem igazán tudtak már segíteni rajta.


✨✨✨✨✨


Félix úgy időzített, hogy az éjféli vizit után érkezzenek a kórházba, hogy a lehető legkevesebb feltűnést keltsék. Hiszen a betegek eddigre alszanak majd, a kórházban pedig a szükséges személyzetnél nem lesznek többen. Minél kevesebb potenciálisan szemtanú láthatja őket, annál jobb.

Luther sem tiltakozott, mikor az öreg átadta az orvosoknak. Eddigre már elviselhetetlenre erősödött a lüktetés a lábában, sőt a tompaság egészen új fokát ismerte meg. Ha maradt volna ereje tiltakozni, már akkor sem tenné. A vörös vonalak csakhogy Félixet igazolják, egyre hosszabbra húzódtak bőre alatt. Pár óra alatt kinőttek a kötés alól, késő délutánra felkúsztak a lágyékán, megállíthatatlanul haladva a szíve felé. Éppen, ahogy az öreg korábban előre vetítette neki.

A kórházban az orvosok azonnal az előkészített külön kórteremben helyezték el – eddigre már eltávolították belőle a hasonmást. Félix egy darabig Lutherrel maradt, míg az orvosok vizsgálták. Persze nem mulasztották el megerősíteni az öreg teóriáját, miszerint ellátás nélkül nem lett volna pár napja. De azért megnyugtatni is igyekeztek – mindkettejüket –, afelől, hogy nem történt semmi visszafordíthatatlan, sőt Luther a lábát sem fogja elveszíteni. Viszont ezután a Magistert kíméletlenül leszedálták, hiába tiltakozott. Azt állították, hogy ébren sokkal rosszabb elviselni azt, ahogy kitakarítják a fertőzést a lábából.

Luther, miután rábocsátották a varázslatot, félálomban még annyit érzékelt a külvilágból, hogy Félix az egyik orvos társaságában távozik. Személyesen akart gondoskodni a névtelen hasonmás holttestéről. Ezt senkire nem bízta volna rá. Soha nem derülhet ki a végül elengedett haldoklóról a kompromittáló igazság. Utána pedig fel kellett keresnie Suzannát az éjszaka közepén, hogy megbizonyosodjanak róla, Dōrban megkapták a Magisteri parancsot. Luther többször is a lekére kötötte, hogy elintézi.

Félix indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett rá, csakhogy megállapítsa, hatott a varázslat, és a gazdája már semmit sem érzékel a külvilágból. És valóban, Luther nem érzett sem fájdalmat, sem lüktetést a lábában, csak aludt. Olyan mélyen és olyan nyugodtan, hogyan már jó ideje nem. Nem tudta volna megmondani később, hogy mennyit aludt, de úgy rémlett neki, hogy mikor felébredt, már derengett a hajnal. Bár a szobában még mindig sötét volt.

És Félix nem volt sehol. Valószínűleg nem ért még vissza a magára vállalt küldetésekből. Luthert egyébként nem az ablaküvegen túli hajnali fénysugarak ébresztették, hanem az, hogy valami hűvöset és veszélyeset érzett a nyakán. Nehezen tért magához, nem is józanodott ki teljesen. Időbe telt, mire felfogta, hogy épp egy tőrt szorítanak a nyakához.

Azt a tőrt egy rezzenetlen kar tartotta, ami egy ijesztően Lawrence-re emlékeztető alakhoz tartozott. A sötét eltorzította a volt testőr vonásait, bár ha Luther kissé józanabb lett volna, bizonyára feltételezte volna, hogy ez a torz fintor nem a véletlen műve, hanem egészen pontosan neki szól. Nézte Lawrence-t, aki az ágya mellé húzott széken ücsörgött, és úgy fogott kést a nyakához, mintha a világ minden ideje az övé lenne. Más körülmények közt Luther biztos meg próbálkozott volna valami frappáns megjegyzéssel. De most túl bágyadt volt ahhoz, hogy megszólaljon, ahogy ahhoz is, hogy megmozduljon. Pedig megérezte a jobb tenyere alatt az aprócska pengét, amit még Félix készített oda, hátha szüksége lesz rá.

De annyira erőtlennek és lassúnak érezte magát, hogy inkább nem is próbálkozott támadással. Azon akkor nem gondolkozott el – emiatt furcsának sem tartotta –, hogy találhatja ott a kést ott. Lawrence biztos nem követne el akkora hibát, hogy nem vizsgál át mindent fegyverek után. Ahhoz sem fért kértség, hogy pecsétet is keresett rajta, ami igazolja, vajon hasonmás-e, vagy valóban az igazi Luther. Félig kábán nem jutott el arra a következtetésre, hogy a Félixtől kapott penge csak azért lehet a keze ügyében, mert Lawrence annyira nem tartott tőle, hogy egyszerűen ott hagyta.

Zavaros tekintettel csak meredt fel a volt testőrére, képtelen volt bármit is tenni. Az pedig nézett le rá. Aztán hidegen, kimérten megszólalt, de a tőrpengét továbbra is a nyakának szorította. Stabilan tartotta a fegyvert, még véletlenül sem sértette fel Luther nyakán a kissé borostás bőrt.

– Tudja – mustrálta a Magistert –, amikor nem találtam itt az ölebét, azon kezdtem gondolkozni, hogy talán mégis csak átvertek az előző alkalommal. De nem találtam pecsétet… Szóval kénytelen vagyok elhinni, hogy mégiscsak maga az. Nem tudom, miért hagyta magára, de majd alkalomadtán megköszönöm neki.

Luther nem tudta, mit mondhatna, ahogy abban sem volt biztos, hogy egyáltalán menne-e most a beszéd. Viszont a másik férfit a legkevésbé sem feszélyezte ez a nézés. Olyannyira nem, hogy kedélyesen tovább folytatta.

– Gondolom, nehezen hiszi el nekem, de örülök, hogy végül is felébredt. Elvághattam volna a torkát álmában is, nem okozott volna különösebb lelkitörést. De valahogy úgy voltam vele, hogy talán mégiscsak jobb lenne még egyszer utoljára a szemébe nézni. Látni akartam azt az öntelt képét a teljes valójában. És most, hogy felébredt, tetszik, amit látok. Tetszik, hogy fél tőlem most, hogy nincs itt a kutyája, hogy megvédje.

Luther továbbra is hallgatott, még mindig kóválygott a feje. Azt viszont ezen a kóválygáson át is félreérthetetlenül érezte, hogy valóban fél Lawrence-től. Mit fél, retteg! Rettegett, hogy nem tudja befejezni, amit elkezdett. Elsősorban nem a küldetését sajnálta, hanem a gyerekeit. Legalább el kell indulniuk Dōrból. A többi nem számít. Erre a gondolatra érezte, hogy visszatér a keménység a tekintetébe. Erőt vett magán, hogy valamennyire összeszedetten tudjon megszólalni. De Lawrence megelőzte.

– Gondolom van valami jó indok a tarsolyában, hogy miért ne öljem meg – gúnyolódott –, de esetleg azt is elmesélheti, mivel győzte meg magát, hogy ne féljen.

– Nem magától félek – a hangja bágyadtan csengett –, a gyerekeimet féltem.

Erre a kijelentésre Lawrence tőre indulatosan, fájdalmasan a nyakának feszült. Luther érezte is, hogy az éles fém felsérti a bőrét, hogy kiserken a vére a penge alatt. A volt testőr felháborodott, dühös pillantása az ő tekintetébe fúródott.

– Maga az utolsó, akinek joga van rájuk hivatkozni – sziszegte neki –, Espadát tönkretette. Ward meghalt maga miatt, és majdnem Bastion is az ostrom után. Több éjszakát virrasztottam mellette, amikor a kórházban egymás mellett feküdtünk… Annyira rosszul volt, és senki sem lehetett vele a testvérei közül, mert elküldték őket a maga parancsai miatt! És ezek után azt várja tőlem, hogy higgyem el, érez irántuk bármit is? Mindig is én voltam az, aki érzett irántuk, aki tényleg a gyerekeinek tartotta őket, nem maga!

– Igen eleinte ez valóban így volt – a korábbi bódító mágia hatása alatt még mindig nem tudott parancsolni az őszinteségnek, nem volt annyira magánál, hogy belerántsa Lawrence-t a játszmáiba –, annak ellenére is megszerette őket, hogy óva intettem. Pedig elmondtam, mire szánom őket.

Lawrence utálkozva nézett le Lutherre. Most először remegett meg bizonytalanul marka szorításában a tőr. Mintha küzdene magával, hogy annyi év gyűlölködés után végre kivégezze, vagy hallgassa-e még. Luther ismét megszólalt, mintha csak meggyónna.

– Tévedtem. Nem így működik az ember. Bánom, hogy elküldtem őket. Nem csinálhatom vissza. De legalább haza kell hoznom őket.

– Nem hiszek magának – állítása ellenére Lawrence elbizonytalanodott, ez a Luther nem az az érzéketlen Luther volt, akire ő emlékezett. Mármint de… nem tartott attól, hogy nem öltetné meg itt helyben, ha módja nyílna rá. Az mégis tagadhatatlannak tűnt, ahogy a kölykök iránt érez.

– Nem várom el, hogy higgyen. Én sem akartam sokáig elhinni. Pedig egy befogadott kutya is hogy hozzá tud nőni az emberhez… hát akkor a saját fajtája kölykei…

A penge nyomása enyhült Luther nyakán. Lawrence ezt az egyet hajlandó volt elhinni neki. A zavaros őszinteség és az a kába elszántság miatt, hajlott rá, hogy elfogadja, most az igazat látja Lutherből. Sejtette, hogy van még valami a Magister igyekezete mögött. Lawrence is jól ismerte az embereket, azt is tudta, Luther mindig okkal cselekszik.

– Mi van velük? A gyerekeivel.

– Megígértem Wardnak, hogy hazahozom a testvéreit. Miután meghalt – Luther érezhette, hogy ez így elég zavaros, megpróbálta hát világosabban összefoglalni. – Loire feltámasztotta… Meg kellett tennie, hogy segítsen rajtuk – látta a hitetlenkedő undort Lawrence arcán, és ahogy tovább beszélt, nem értette, miért képtelen lakatot tenni a szájára. – Én kértem… vagyis parancsba adtam. Loire pedig valami olyat tett, amit nem lett volna szabad… Halottat keltett, de mégsem. Ward olyan volt, mintha élt volna… – elhallgatott, nem tudott többet mondani.

– Mi lett vele? – Követelte Lawrence a további magyarázatot.

– Eltemették. Dōrba nem mehetett úgy vissza. De a mágusok tudomást szereztek róla. És Ward holttestét akarják. Meg talán Loire-t és a varázslat titkát. Ezért… kicsúsznak a mágusok kezéből, ha hazajönnek. Ezért kell elindulniuk a következő vonattal.

Lawrence hitetlenkedve hallgatta. Egyrészről, minden, amit Luther most mesélt neki, légből kapott szédelgésnek tűnt neki. Másrészről Lutheren egyértelműen látszott a teljes meggyőződés az igaza felől. Lawrence hajlott arra, hogy higgyen neki, mert a Magister értesülései mindig jók voltak. Ha ő azt hiszi, veszélyben van a megmaradt három, jó eséllyel igaza van, és okkal félti őket. Még úgy is, hogy a mostani magyarázata nagyrésze hallucináció kell, hogy legyen. Egyszerűen más nem lehet. Ez viszont tényleg megmagyarázza, hogy a komornyik miért van távol. Ez valóban elég nyomós ok, hogy hajlandó legyen a gazdáját magára hagyni.

– Kitalálom, a vénség emiatt nincs most magával. A parancsait viszi szét.

– Igen – ezen nem volt mit túlragozni.

Lawrence elhatározta magát. Eltette a tőrt. Sőt az ágy mellől is felkelt. Menni készült. Egyelőre úgy ítélte, hogy a lelkiismeret épp elég büntetés Luthernek, akit a tettei mellett egyéb rémképek is gyötörnek. Úgy volt vele, hagyhatja még egy kicsit bűnhődni. Egyébként később még jól jöhet, amit most hallott. Talán még lesz módja élni az információval, hogy a Magister megháborodott.

– Hozza haza a gyerekeit – mondta még neki búcsúzóul –, nézzen a szemükbe. Aztán ha ők már számon kérték magát, én is eljövök még egyszer.

Azzal kilépett a kórteremből, és éppen olyan észrevétlenül távozott, ahogy besurrant.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Bret Kavanaugh)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s